Bartók Imre: Majmom, Vergilius (prózavers, részlet)

Andy Travin Johnson felvétele

de látom, menni készültél, Augustus, már úton is vagy, temetésemről rendelkezel, amiért nem hibáztatlak, minthogy senkit sem hibáztatok az élők közül, és egy másik, korábbi pillanatban talán hálás is volnék érte, ahogyan hálás vagyok nem szűnő figyelmedért, melyre a meddő epe és a meztelen gyomor csalitjában, a tágra nyílt szem és az alvó szemhéj közös énekeként, a tövist viselő szív és a koronában tündöklő fej utolsó, egyetlen momentumaként találtam rá egy leendő sírbolt felé irányítva tekintetem, melynek falain már látszanak a becsvágy első rovátkái, a magukra ismerő évezredek váratlan öröme, a gyökerek kapaszkodása valami magasabb, süllyedése valami mélyebb felé, a kilátók kosarában áll talán egy őrszem, nem is a határt kémlelve, inkább Antarest az égen, egy másik, talán a tiédnél is hatalmasabb birodalom nyomait kutatva, mikor csődíti ránk görögjeit, mikor ismétli meg Tróját az ég, és miféle tűzszekereken száll le körünkbe Akhillész és vadhússal befont földije, a nagy Agamemnón,

a görögök félték, mi azonban magunkévá tettük a halált, és az oszlopfők, melyek között szorongva kóvályogtak, minekünk a sors lassú, mégis tetterős szoborkertjei,

minthogy ők, akik előttünk jártak a telt karú tenger öblös partjainál, nevek csupán, emléked futásának kósza fordulótüskéi egy időtlen arénában, császárom, miközben neved ízlelgetem felhevült ajkam zátonyán, szavad hallom fülem vattával tömött, oidipuszi kagylóházában, tudom rólad, mesterem, alkotóm, parancsolóm és gyermekem, tudom, hogy e görög nevek számodra egy tengeribetegség, egy immár feleslegessé vált utazás hasonlatai, feleslegessé lett, mert megtörtént, az emlékezet háborúja dombormű csupán a legtávolabbi domb hátoldalának bronzfalán, mert uralkodásod művészet, a művészet pedig pulpitus, ahonnan valaki egykor hosszan beszélt az istenek távozásáról és visszatéréséről,

egy napfogyatkozás csöndes visszhangjai, parancsaid vad klausztrofóbiája, ahogy kényszeríteni akartál valamire, amire úgysem kényszeríthetsz, részben a téma öröktől való kidolgozatlansága, egyúttal túlzott magától értetődősége miatt, a delírium siralmai között, az egyre csavarosabb ész vályogházában, asszonyok között, akik levendula olajával kenegetik a combomat, várva, hogy elmondják énekük, amelyhez hiába vártak dallamot máshonnan, azt nem adhatja meg más, csakis a szív utolsó sófárhangja, az utolsó szöveg és szó, mely még kiröppenni kész az agy hüvelyéből, ez a szöveg és szó lesz, nem az a másik, amelyért a birodalom császárának fohásza szól,

és ahogy ezt belátva inkább kértél valamit, amit kérned talán igen, megkapnod azonban sosem lehetett, ahogy parancsolni is hiábavaló lett volna, mert magát Rómát kérted, de nem mint tulajdont, hiszen születésed óta csak a tiéd, hanem mint a múlt jelenbe csillogó ékkövét, és hogy a papír és a leírt szó ne legyen más, mint a csillogás íve, az abszolút gőg mint a gőg aszkézise, lombkristályos timpanon, amely alatt sétálva magadévá teheted végre, amitől a görögök irtóztak, de amit én megszelídítettem a birodalom számára és annak császára kedvéért, láthatóvá téve az  nyagtalanság vonzóan rostos, növényi közegét, egy új világfát, kérge alatt mitológiai alakok tevékeny csődületével,

mint egy repeszgránát, a változó légnyomás ürügyén elszökő levegő, egy vállról indítható rakéta ballisztikája Iszfahánban, romok szédületes romjai között, azon a helyen, amelyről nem tudsz, mert nem akarsz tudni, ahogy az asszírok és a föníciaiak is elkerülik homlokod sávszélességét, talán egy másik hajón kellene utaznod, császárom, ha még mindig úgy véled, hogy a halál megismerés, és az ión balusztrádokban látod a kései órák meddő tudásának zamatát, akkor az nem kevesebbet jelent, minthogy akaratod szerint másik hajóra kívánkozol, mint amelyik engem
hozott idáig, és amely majd értem érkezik a harangzúgás és a szótlan siratóének után, és ahol nem egy, de három révész szolgál, tűvel, cérnával és gézgombolyaggal csontos és fáradt kezében, hogy elvigyenek abba a másik városba, mely Brundisiumból nyílik Iszfahánba, és azon is túl, az egyetlen helyre,

ahol az Egyetlen egy szót rejtegetett, egy törött, nyolc karjától megfosztott szót, amely a költészeté, a szellem építőművészetének fátyolvirágához, a követelmények utolsó törzséhez, a vallomások halált imitáló, halálig sorvadó, hűs architrávjához tartozott, csakhogy ezen a helyen, császárom, Augustus, nem a szavakat vártad, vagyis nemcsak a szavakat, hanem a szavakból és a szavak helyén égbe szökkenő kupolákat, pillérek csavarmenetét, mestergerendákat a toszkán nyírfaligetekből, átjárókat messinai márványból, a nemesség göndörfehér köntöseinek suhogását, egy birodalmat a birodalom belsejében és azon túl, miként virágkelyhében kinyílni, a tér új eljövetelét vártad, császárom, a benyílókból és a népkonyhák zárványának mélyéből, hiszen nem ismerted még, mert nem ismerhetted, a gyermek könyörtelenségét, de láttad már, mivé lesznek parancsaid, ha zászlóra tűzik őket, mert jól tudtad kezdettől fogva, hogy egyetlen idézet Anchises sorsáról, a beteglábútól, aki megjárta az utat a történelem előttitől a jelen viharban álló pompájáig, egyetlen szó a vénektől többet ér, mint tízezer magtár Giza napsugaraktól ostromolt, baljós öröklétének mezején, inkább egy öregember néhány panasszal teli, sajgó lépése a megfelelő irányba, menekülésével átellenben, mint irdatlan szfinxektől és gazdátlan vértektől roskadozó harcmezők, csak egyetlen lépés, mintsem tartós talapzat, a fáraók üres kesztyűje, amely a porban hever, skorpiók lakhelyeként,

és ahol már nincs miről szólni, mert a szó megérinti a mondatot, hogy a mondat megérintse a könyvet, de a könyv ismét csak egyetlen mondat, és egy mondat nyaldossa a szó száját, akkor Damaszkuszban egyként kérdik a papok és a váteszek, vajon hiába volt minden könyörgés, hiába varrtuk össze szemhéjunkat orrunk sovány hajlékával, hiába téptük le körmünk és szemérmünk, sirattunk meg gyermekeink közül minden másodszülöttet, mert a papok sejtik, hogy még az Egyetlen sem elegendő ahhoz, hogy néven nevezzék, akiről töprengeni adatik majd, és akinek áldozni kívánnak, és mikor nehéz viharban sodorja partjaikra a keleti szél az idegeneket, ők csak ülnek a kihűlt kőrakások rekeszeiben, fáklyák pettyes fénye alatt dideregve, és két villám cikázik át az égen, akár a denevér röpte, a dögöt kémlelő keselyű röpte, születőben már a holttest is hozzá, mikor az egyik, tanult atya azt kérdezi, mi volna hát beszédünk végül, mint teljes hallgatás, pantalei szigé, mi volna hát több, mit tehetnénk az idegen istenért, semmint, hogy a szó után hallgatást fogadunk, hészukhian agein, mit tehetnénk mi, akik onnan kezdtük, amit mindenki ismer, de oda tartunk, amiről nem tudnak azok sem, akik a legkülönbek közülünk,

ragyogj át testünk fodrain, hallgatag éj, énekelj múzsám, Polüphémosz, gombákkal teli földekről, ahol hatalmas szarvasok kölykeznek, és hó hull a bocsok izzadt pihéire

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/7–8-as lapszámában.

Bartók Imre (1985, Budapest)

Többek között Hazai Attila Irodalmi Díjas és Baumgerten-díjas író, esszéista, műfordító. Portréját Németh Dániel készítette.