Katona Ágota versei

Julija Svetlova felvétele

Hermész, egyensúly

A homlokzatok után a tetőket, illetéktelen
tekintet felfelé. Lábujjhegyen, egy torony
csúcsán a fiúszerelmet éltető Hermész
áll. Az arany jutott neki Prágából,
nem a hajnali füst, amely eltakarta
előlem a Moldva vágyott üvegtestét.
A hírnök lába alatt szabad épület,
lépcsőkkel tele. A megszakadt fokok
közötti mélyből hiányzik az ég.
Lélekvezető segít beljebb, fekete
köpenyben mutatkozik és beszél,
mint a hullámok az Akherónban,
melybe vizeletet hoznak a látható folyók.

A fogadalom, hogy többé nem utazok,
kinyílik, üvegházi rózsa. Hajnalban
vágják és viszik csábításnak. Képekből
sem kell több, a legközelebbi folyó
legyen elég, vetíthetem bele a vallás-
háborúm. Aki sokszor néz a felszín alá,
lányává fogadja a fogalmakban utazó
Hermész. Lányai érinthetetlenek.
A szobrász uralja a férfit, szabályos
hasizmait, karját, ahogy a kígyós botot
tartja. Az orsó- és a singcsont között
katartikus zóna, a feltárulás izgalma.

A csaló istenség helye képtelen, szent
hely, tele beszéddel és vég nélküli
írással. Az írások elől utaztam el,
utolér a sola scriptura parancsa, szűk
kapualj, egy süket és vak, ereklyék
és purgatórium nélküli világ kapuja.
Megérintem a vértanú szobrát, szerencsét
hoz a babonás Európa közepén. A híd
közepén, a harmadik szent után ér el
hozzám a halotti lepelbe burkolt nagy
anyák tanítása. Túlmenni a képhatáron.
Hegyes tévedés. Fejkendőjük alatt
az öt sola, a legfényesebb, hogy sola
gratia. Elfordítom az arcom.

Helyváltozók

Ha hozzáérek magamhoz, sosincs elég
meleg. A kabát utolsó igazítása a tükör
színe előtt, törődök még a meglazult
gombokkal. A korai mínuszokban nehéz
a légzés. Zongoraversenyt eresztek
a füstködös térbe, a tiszta hang gyors,
sötét, kitölti az ívjáratokat. Nincs időm
meglátni a geológia mögött a hegyeket,
mind triász kori mészkő, dolomit,
ismeretlen névvel. Félek, hogy felgyullad
a legmagasabban fekvő kerület, a szélétől
befelé ég el, amíg nem vagyok itthon.

A busz műszerfala mögött erős ellen-
állások sora, rézhuzalok közt felvillanó
relék, ezen kívül sűrű tér, ahol elkap
a légszomj. A biztos lábakon álló utasok
között a saját eredetemre gondolok, a kézre,
melyet egy másik kéz érint. Nem veszíthetem
el a belső égés hevét. Járhatnék temetőben,
kifehéredett végtagokkal, felmondani
számtól számig a református parcellákat.

Néha a történelem, néha a sejtek lázadása az,
amit nem kellene meglátnom. Eltávolodni
a könyvektől, ahogy a legbutább zenét
hallgatók teszik körülöttem. Belefeledkezni
a kereskedelem által kisajátított tájba, együtt
mozdulni minden fékezéssel. A kimondás
huszadik századi mágiáját megtöri a torz
ritmus. Csakazértis rosszul érzem magam,
mintha nem volna jogom feljebb élni annál,
ahová születtem. Jóval a tengerszint alatt
vérköröket irányítok öntudatlanul. Hiányzik
a metronóm, az átfogó térkép, ahol van
helyem. A légzés pedig lehetne lágy.

Térkezelés

Átlátszó a magamra csukott ajtó, nem
vágom oda senki ujját. Reggelente
sorsszimfónia, botlás a lépcsőn, a sietség
miatt, vagy a közeledő felhőszakadás
elé, érjen el, mosson agyon.

Beszéltek már a monotóniáról, azalatt
megszerettem, a hullámzó napokra
alig emlékszem. Alá kell írnom
a szerződéseket, tudomásul veszek
mindent, ez lehet a győzelem jele.
Mégis aláásom a szabályos sorokat,
egyre kevésbé hasonlítanak fő-
utakra, aknamezőre annál inkább.

A nevemet elrontják, menetrendszerűen
cserélnek egy betűt. Ne ismerjenek
fel, akik az arcom rombolják. Átfestem
a hajam, őrt állítok az ajtó elé. Ha egyedül
akarok lenni, azonnal kulcsra zár.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/7–8-as lapszámában.

Katona Ágota (1989, Balassagyarmat)

Az ELTE esztétika-magyar szakán végzett, verseket és prózát ír, jelenleg Budapesten él.