Szepesi Kornél: Fulladó virágok

natasha-barova felvétele

Felküzdöm magam a negyedikre. Mióta vizesedik a bokám, egyre jobban hiányzik a lift. Tudom, hogy a lakáskulcs melyik zsebemben van, mégis húzom az időt, izzaszt a sok lépcső, a linóleumszag és a páfrányok látványa. Fojtó a csönd, zárt ajtók, nyom a beton, csak a kezemben lévő szatyor csörög. A lépcsőházban pörkölt- és cigarettaszag. Szintenként három lakás, üres szotyiszacskó egy párkányon, benne avas héj. Megvan a kulcs, óvatosan nyitok ajtót, anyám már fut is elém, finom ívben görbül a háta, mintha mindig pici súlyokat egyensúlyozna a vállán. Szeme gyorsan mozog, mint prédára leső öreg pumának. Feltűnik neki, hogy utcai cipővel léptem a szőnyegre, arra, amit most hozott a kínaiból. Szerinte illik a lakásba, mert az ő kicsi lánya nem élhet olyan helyen, ahová behordják a sarat. Bármiféle betegséget elkaphat ugyanis az ember. A sártól, a huzattól, attól, ha nyáron nem takarózik be vagy nem húz zoknit. A lakótelepen anyám nagy tiszteletnek örvend. Előre köszönnek neki a kisboltban. Rendszeresen porszívózza a lábtörlőket a lépcsőházban, emeletenként locsolja a virágokat, ha kell, ha nem. Közben fülel, figyeli, milyenek a lakók, ki hogyan rángatja a gyerekét vagy kivel csalja a férjét . Közben nagyság szerinti sorrendbe állítja a virágcserepeket. Mindennek megvan a helye. A konyhába indulok, elém ugrik, nyitja a hűtőt, ne ugráljak, nekem pihenni kell, majd ő melegíti a pörköltet. Kiveszi a kocsonyásra dermedt masszát a hűtőből, még mindig nem találja a gyufát. Nem tud mit kezdeni a szűk hellyel. Ahogyan azzal a ténnyel sem, hogy az ő édes kislánya panelházba költözött, ráadásul a pesti oldalra. Főben járó bűn ez a számára. Ha valaki panelos, az soha nem változik, mondja, a habitusa, a lénye, költözzön csak onnan bárhová, proli marad. Felrakja a pörköltet, kavarja, oda ne égjen. Nem szakítom meg, nem mondom, hogy most inkább ne, hogy hideget vagy bármi mást ennék. Kontyban hordja ősz haját. A folyosón lévő pálmaliliom levelei jutnak eszembe róla. Szürkésfehér bevonat képződik a leveleken a túlöntözéstől. A földnek penészes szaga lesz, a gyökerek rothadásnak indulnak, a régebbi levelek elsárgulnak, mint ekcémás hámlás a dohányos ujjak között. Anyám elém teszi a felforrósított pörköltet, finoman visszatol a helyemre. Mikor a kanálért nyúlnék, ugrik, majd ő odaadja, szódát tölt magának, egy bronz hamutartót vesz elő a fiókból. A fehér csikkek tucatszámra pihennek benne, döglött kukacok. Mikor az antik cigarettatárca is előkerül a dzsörzéből, melybe furcsa vadászjelenetet gravíroztak, egy bőgő szarvast, jóízűen rágyújt. Anyám amolyan nagypolgári módon szívja a cigarettát. Lassan, szemét lehunyva, kiélvezi a méregslukkokat. Gyengéden fonja össze karját, ritkán hamuzik, szinte az ujjára ég a cigaretta. Aztán elnyomja, a csikket a többi fehér tetem közé passzírozza. Akkor tűnnek fel sötétbarnára sárgult ujjbegyei, amikkel aztán kinyitja az ablakot, de a lakásban továbbra is áll a füst. Kintről Ikaruszok benzingőze és a harminckét fokos levegő ömlik be. Itt van a buszforduló, este tizenegyig nincs megállás. A kánikula nem akar napok óta mérséklődni. Olvad az aszfalt a buszok alatt. Anyám soha nem ült semmilyen buszra, ezt mindig kihangsúlyozza. Ezzel is érzékelteti, hogy nekünk mindig kijutott a jóból, hogy apámnak csekkfüzete volt, és mellette soha nem kellett dolgoznia. Fáradtságtól nyomottan kanalazom a pörköltet, lassan oszlani kezd a füst. Anyám kontya mozdulatlan. Intézi Mókuskát. Ő mondja mindig így. Meg is baszódna a világ, ha itt volnék a kicsi lányomnál, és hagynám, hogy ő csináljon mindent. Az anyáknak ez a dolga. Erre lettünk kitalálva, mondja, és mosolyog, mert szeret minket, a bátyámat is, akit már évek óta nem látogathat. Csipogni kezd a telefonja, háromóránként etetés. Elővesz egy teli cumisüveget a hűtőből, a mikróba teszi. Mikor sípol a gép, cumis tetőt tesz az üvegre, egy konyharuhát csap a vállára, aztán elvonul. Mókuska abbahagyja a sírást a kisszobában. Az ajtóhoz osonok, de nem nyitok be, anyám megtiltotta, hogy a szoba közelébe menjek. Köhögés hallatszik. Anyám kiront, számonkérően néz rám, mit keresek én az ajtóban, majd sietve tol arrébb, hozza a kivasalt textil pelenkát, mert ilyenkor nem lehet szórakozni. Anyám kontya még mindig mozdulatlan. Büfiztetni kell, suttogja idegesen maga elé, egy lépéssel hátrébb mozdulok, mert tudom, én csak hátráltatom. Kihűl a pörkölt, bogárka, mondja, és becsukja maga mögött az ajtót. A tányérban lévő maradékra nézek. Arra gondolok, hogy a külvilágot a bentitől csak az az agyonöntözött muskátli választja el, ami a résnyire nyitott ablakban szűri a dohányfüstöt. Folyton nedves a földje, kiszorul a talajból a levegő. Elpakolok a konyhában. Még gyenge vagyok, pedig már nem is emlékszem, mikor volt a műtét. Anyám azt mondja, ne aggódjak, ez természetes folyamat, mivel a gyengébb típusú emberek közé tartozom, hosszú a regenerálódás. Gyerekkoromban is ilyen voltam. Egy nő amúgy se legyen erős, se férfias. Egy nő legyen törékeny, akit a férje óv mindentől. Nem szeretem, ha ez szóba jön, mert ilyenkor mindig Mókuska semmirekellő apjánál lyukadunk ki. Ledőlök a kanapéra. Megint sírás. Csönd. Sírás. Erre hunyom le a szemem.

Mikor újra kinyitom, már sötét van. A szoba levegője még mindig nem hűlt le. Egy bugyi van csak rajtam, nem vagyok benne biztos, hogy ugyanaz, amiben hazajöttem. Levetkőztetett. Biztosan izzadtam álmomban. A rendszeres zümmögést könnyen megszokja az ember, csak a fájdalom ne lenne. Vörösödik a mellbimbóm.A vákuum hatására lövelli a mélysárga, zsíros tejet a cumisüvegbe. Ha egy kicsit is mozdulok, feszít az egész mellem. Anyám odaugrik, így már ki sem kell nyújtanom a kezem a fejőgép műanyag csövéig. Kábultan hunyorgok, körülöttem minden rendszerezett, steril. Bele se nézek, mégis tudom, a szekrénybe hajtogatott ruháim, a bugyik, a zoknik, az intim betétek, gyerekruhák és textil pelenkák is kivasalva, rendszerezve sorakoznak. Kékes füst áll derékmagasságtól felfelé a plafonig, csak emiatt nem érezni a fertőtlenítő szagát. A szomszédból áthallatszik a tévé üvöltése. A beton a nyári hőségben nem csak a meleget, a hangot is szállítja. A kanapéról rálátok a konyhaasztalra. Pár lépéssel odébb, nejlonszatyor omlik egy székre, megtömve csirkeaprólékkal. Látom, ahogy anyám ballag haza a hentestől, szaporán, mert ilyen hőségben ne legyen sokáig kinn a hús. Mégsem tette hűtőbe. Valószínűleg egész délután ott volt a szatyor, és nem tűnt föl neki. Ha kész a csirkealaplé, mindig kicsit több, mint amit egyszerre megeszünk, a maradék befőttes üvegbe, majd hűtőbe kerül, a lefejt tejjel teli cumisüvegek alá, külön sorba. Álmosan pislogok a füstben. Anyám vékony otthonkára cserélte a ruháját, ő is megizzadt, alatta természetellenesen átütnek a mellbimbók. Biztosan fennhagyta a bimbóvédőket. Azt mondják, ilyenkor nem csak a biológiai anyáknál indul meg a tej. Alig tudom nyitva tartani a szemem. Mikor lecsukom, a felmelegített csirkealaplé jár az eszembe. Máj, szív, zúza és különféle idegen színű belsőségek úsznak benne. Anyám mindig belefőzi a csirkelábakat körmöstől, de most félálomban ezek a csirkelábak inkább apró emberi kezecskékre hasonlítanak, hosszú körmökkel. Mikor ez a kép egyre élénkebbé válik a fejemben, kizökkenek az álomból. Hőemelkedésem van. Lehet, csak a kinti forróságtól izzadok. Azt mondják, ha belövell a tej, az is okozhat lázat. Anyám a locsolóval szótlanul mászkál a lakásban. A fejőgép monoton zümmögése. Mikor lejár az idő, leemeli rólam, majd egy lavór forró vízbe helyezi, hogy elmossa az apró műanyag alkatrészeket. Abba a zöld lavórba, amibe esténként a lábait is áztatja. Egy szögletes reszelővel súrolja a sarkát ilyenkor, mint sajtreszelék válnak le a bőrdarabok, majd összefüggő fátyolként állnak össze a víztükrön. Abban a barna fotelban ül, ahol Mókuska apja is esténként, amíg elköltözött. Azon a napon is ugyanúgy kezdődött minden. Behozta reggel a lapot, leült a barna fotelba, átlapozta az újságot, megreggelizett, felvette a kabátját, elment dolgozni. Akkor láttam őt utoljára. Anyám a hír hallatára jött először. Aztán egyre hosszabb időre maradt. Ez nekem hatalmas segítség volt. A bőröm is azóta ápolja, hogy Mókuska megszületett. Anyám néha átkeneget babaolajjal, azt mondja, ez az ekcémát nem szünteti meg, de puhán tartja a bőrt. Ki akarok menni a mosdóba. Bágyadtan tekintek körbe, súlyosak a lábaim. Anyám ül a kanapé végén, szorítja a lábfejem. Megijedni sincs időm, csitítani kezd. Nyugodj meg, le kell vágni ezeket a karmokat, mondja kedvesen, közben nagyokat csattint a körömvágóval. Aztán egyre tompábban hallom ezt a hangot. A csirkelábak és a fehér csikk-kukacok jutnak eszembe, nyüzsögve másznak elő a konyhafiókból. Aztán anyám elengedi a lábam. Végzett. A levágott körömdarabokat újságpapírra gyűjti. Felállok, kimegyek a mosdóba. Leülök a tökéletesre fertőtlenített vécére, de nincs ingerem. Felborult bennem valami. Öblítek, mintha pisiltem volna. A kék pont felé fordítom a csapot, jéghideg vizet locsolok az arcomra, nem törlöm meg, hagyom, hadd csepegjen a mellkasomra. Kilépek az ajtón, anyám sehol. Ez megijeszt. Most figyelek fel arra, hogy Mókuska megint sír, rekedtesen, úgy, mint amikor már egy ideje képtelenek megnyugodni a gyerekek. Az ablak nyitva, ez az óriási száj kiszippantotta az összes füstöt a lakásból, anyámmal együtt. Anya, szólok félhangosan. Anya, ismétlem, majd egy könnycsepp gördül ki a szememből. Anya, ne menj még el, maradj még egy kicsit, mondom halkabban. Jeleket keresek arra, hogy anyám még mindig itt van, hogy nem ment sehova. Óvatosan közelítem meg a kis szoba ajtaját, kilépek a papucsomból. A kilincs jéghideg, a kiságy a szoba közepén. Közelebb osonok, közben fél szemmel magam mögé tekintek, hátha anyám megjelenik, amíg én a tiltott területen vagyok. A szobában a redőny majdnem teljesen leengedve, az apró réseken átvilágítanak az utcai lámpák, a szoba olyan, mintha golyószóróval lyuggatták volna ki. A rácsos ágy hófehér, néma. Megpillantom az apró, vörös fejet, a világoskék takaróba pólyált összegubózott testet. Alszik, biztosan álomba sírta magát. Anyámra hasonlít. Azt mondják, gyermekünk egy generációval feljebbről örökli a vonásait. Betakargatom a védtelen testet, kimegyek a szobából. Ma este nem látom többet az anyámat, de biztos vagyok benne, hogy nem ment messzire, hogy onnan is lát, ahol most van, hogy vigyáz rám, és hogy holnaptól a virágokat is kevesebbet öntözi.

Szepesi Kornél (1988, Szeged)

Író.