Kolozsi László: Öregek, kiégettek, vidámkodók 1.

Andy Travin Johnson felvétele

Lotti feltűnik

Mellettem állt a villamosmegállóban, mégsem ismertem meg azonnal. Húsz éve nem láttam. És azt hittem, halott.

Akkor voltam először Brnóban. Nem egyszer jártam már Prágában, más cseh városokban, de Morvaországban, Brnóban, nem voltam még soha.

Nem sokkal az érkezésem után, a pályaudvar közelében pillantottam meg a sárga kabátos nőt. A sárga esőkabátját vettem észre először. Arra figyeltem föl. Nem néztem meg magamnak jobban. Azért mentem Brnóba, mert egyszer, Prágából hazafelé jövet, megláttam a dombon álló Szent Péter és Pál katedrálist, és érdekelni kezdett a város, fel szerettem volna menni oda, a katedrálishoz, meg szerettem volna nézni közelebbről, le szerettem volna tekinteni a városra a toronyból. Meg azért is voltam ott, mert Janáček zenéje megfogott, különösen az Intim levelek című vonósnégyese, az egyetlen mű, amiben megjelenik a szeretkezés, ami visszaad valamit a szeretkezés hevületéből. Abból az érzésből, hogy valakivel nem tudunk betelni. Nem tudunk betelni a másik testével. Én így voltam együtt, ilyen ma már számomra is elképzelhetetlen mohósággal, azzal a nővel, huszonöt éves koromban, akit megpillantottam a sárga kabátban. Először, első pillantásra nem is voltam biztos benne, hogy ő az. Hiszen nem láttam húsz éve, és azt hittem, illetve arról értesültem, hogy már nem is él. Nem merült fel bennem, hogy ő lehet az, pedig a hasonlóság nyilvánvaló volt, de az eltelt húsz év nem múlt el nyomtalanul, megváltoztatta őt is. Két barátommal voltam Brnóban, két olyan barátommal, akik nem ismertek húsz évvel korábban, nem tudtak rólam semmit, két olyan emberrel, akivel a közös sörözéseken, a munkahelyi kávézásokon kívül nem sok kötött össze. Arra gondoltunk, eltöltünk Brnóban egy hosszú hétvégét, mert ott is biztosan olyan jó a sör, mint Prágában. Brno olyan város, ahol tartalmasan el lehet tölteni két napot, mondtam én, de nem voltak különösebben meggyőző érveim, annyit tettem még csak hozzá ehhez, hogy van ott egy templom, meg vannak jó sajtok, meg el lehet menni a közeli, kifejezettem gyönyörű városba, Telčbe. Nem mondhatnám, hogy azonnal sikerült meggyőznöm a két kollégámat, hogy jöjjenek velem, ők inkább mentek volna Prágába vagy Barcelonába, ők is egyedül éltek, mint én, de egyikük még csak alig volt harminc és a másik is legalább tíz évvel fiatalabb volt nálam. Nem voltak még házasok, nem voltak gyerekeik, nem élték át, milyen trauma a válás, hogyan mérgezi meg a válás körüli időszak az egész kapcsolatot, hogyan lesz e mérgezett kapcsolat aztán olyan viszállyá, aminek következtében a gyerek eredményei leromlanak, minden apróbb tárgyért, közös vagyontárgyért vérre menő vita lesz, hogyan fakadnak fel a régi sebek. Hogyan lesznek az egykor aprónak tűnő régi sérelmek okai és kiindulópontjai egy olyan vitának, ami egészen a visszavonhatatlannak tetsző, a kapcsolat megjavításának akadályává váló mondatokig vezet. Ezekről a sérelmekről, melyekről kiderült, hogy nem lettek eltemetve, csak ráfújtunk egy kevés port, hogy ne lássuk őket, akkor, a válás idején derült csak ki, hogy életveszélyesek. De egyik sem volt annyira veszélyes, mint azok, melyek ahhoz a nőhöz kapcsolódtak, akit ott, Brnóban, a villamosmegállóban megpillantottam.

Ott állt, sárga kabátban, nem mesze tőlem, nézegette a telefonját, a kapucni alatt nem is nagyon lehetett kivenni az arcát, nem hittem el, elsőre nem hittem el, hogy ő az, de éreztem, ahogy az ember érzi, ha éjjel, az ágya lábánál megáll valaki. Különös érzés volt ez. Különös súlya volt. Nézte a telefonját, és egy pillanatra felpillantott.

Kaotikus és számomra beláthatatlan volt annak az idegen városnak az a pályaudvar előtti tere. A villamosmegálló előtt volt egy kávés, elég jó olasz kávét árult egy kis furgonból, én is ittam, a többiek is ittak, én egy duplát kértem, mert korán keltem, amióta folyt a vita arról, mennyi ideig legyen nálam a gyerek, nem aludtam jól. Kavargattam a kávémat, miközben Feri és a másik kollégám megpróbálta megtudni, hol lehet jegyet venni a villamosra. Néztem őket, ahogy fiatal lányokat, majd asszonyokat szólítanak meg, néztem a begördülő hosszú villamosszerelvényeket, és néztem persze a katedrálist, ami ott tornyosult előttem, fenn a dombon, és láttam, hogy keskeny, hosszú utcák vezetnek fel hozzá, láttam, hogy alig tíz vagy tizenöt perc séta lehet a katedrális a megállótól, és láttam azt is, hogy pár utcával beljebb nagy a nyüzsgés, hogy nem lehet messze tőlünk a belváros, a sétálóutca. Feri jött a jegyekkel, beálltunk a megállóba, csöpörgött az eső, néztük, hogy melyik villamosra kell felszállni, merre kell mennünk. A Merhautova utcából nyílt az az utca, ahol az egy héttel korábban lefoglalt airbnb-s szállásunk volt. Azt gondoltuk, nincs messze a belvárostól, és tulajdonképpen nem is tévedtünk, de egy a belvárosnál kopottabb, szőrét vesztett negyedben volt a lakás, sok a félig részeg hajléktalan arrafelé, de a helye maga nem tűnt távolinak a Mehanovo színháztól, a parktól, attól a résztől, ahol már éjszakai élet is zajlott.

A sárga esőköpenyes nő is felnézett, nézte, milyen villamos jön, és arra szállt fel, amelyikre mi. Nem annál az ajtónál, ahol mi, hanem eggyel feljebb. De a hosszú, a mi fővárosunk utcáin is közlekedőkhöz hasonló villamosban, ahogy előre mentünk, a szerelvény elejébe, közelebb kerültünk hozzá. Feri beszélt hozzám, de nem figyeltem rá, mert Lottit figyeltem.

Lotti volt a beceneve. Valójában Violettának hívták, a gimnáziumban ragadt rá ez és a Gombóc becenév, utóbbi azért, mert akkoriban még duci lánynak számított. Azt mesélte nekem, hogy a gimnázium utolsó évében fogyott le, akkor, amikor azzal a borzalmas kórboncnok fiúval kezdett el járni, azzal a fiúval, akire én visszafelé is féltékeny voltam, szinte az őrületig féltékeny. Egyre közelebb kerültem Lottihoz, ahogy haladtunk előre a vezetőfülke felé, magunkkal húzva a kis bőröndjeinket. Mindegyikük apró, fekete, húzós bőröndöt cipelt, éppen ilyen alkalmakra, hosszú hétvégés kiruccanásokra vettük. Rajtam a kék esőkabátom volt, sokat takart az arcomból, és mindhárman szövetnadrágot viseltünk, a munkából mentünk ki a Keletibe, nem volt messze az iroda, ahol dolgoztunk. A villamoson letoltam a kapucnit, észre sem vettem, hogy Feri beszél hozzám, mert néztem a sárga ruhás nőt. Az orra megnyúlt, és mintha kissé hosszabb lett volna az arca is. De kétségtelenül Lottit láttam. Már biztos voltam benne. Senkit sem ismertem, akinek olyan szép kék szeme lett volna, mint neki. Ilyen kék szemekkel senki sem rendelkezett. Ez az egyik biztos jele annak, hogy ő az, Lotti, a másik jele pedig a belőle sugárzó eleven energia és elegancia voltak. Egyik sem felvehető, egyik sem megszerezhető tulajdonság, jellemző vonás. A szeme sötétkék volt, de nem is sötétkék, hanem inkább olyan, mint a tenger azokon a részeken, ahol hirtelen mélyül a víz. Csak egy pillanatra nézett rám, csak egy pillanatra emelte rám a tekintetét, de ez is elégnek tűnt két dologhoz: ahhoz, hogy megállapítsam, ő az, csak ő lehet, senki más, ez biztosan Lotti, illetve ahhoz, hogy ő is észrevegyen engem, és a szemében láttam (mintha a színe is megváltozott volna), hogy megismert. Felismerni vélt. Nem volt benne biztos, hogy én vagyok, de láttam a zavart a tekintetében, láttam, éreztem, hogy izgatott lett, hogy kizökkent a nyugalmából, éreztem, hogy idegesítem őt. Mintha rossz tételt húzott volna a vizsgán, mintha olyasmi történt volna vele, amitől tartott. Elfordult, a következő megállónál odatolakodott az ajtóhoz, egy pillanatra még visszanézett rám, és leszállt. Annyit tudtam csak mondani, hogy Lotti.

– Ismerted azt a csajt? – kérdezte Feri.
– Azt hiszem – mondtam.
– Zavarban volt.
– Lehet – mondtam.
– Ez nem nagyon akart veled találkozni – mondta Geri, a fiatalabbik kolléga, és oldalba bökött.

Eleredt az eső, Lotti felkapta a kapucnit, de így is láttam, hogy egy pillanatra hátranéz, rám néz, látja, hogy nézem, érzi a tekintetemet. Sietős léptekkel haladt egy lépcsősor felé. Ha nem vesz észre, vajon akkor is itt száll le, egyedül ez foglalkoztatott, semmi más. Nem figyeltem arra, mit mond Feri, nem érdekelt már a város, nem érdekelt, hogy találtak a társaim, akikkel együtt szándékoztam tölteni a hétvégét, egy katakombát, egy koponyákkal teli kamrát, egy nagyon jó sajtost a Szent Jakab templom közelében, és az sem érdekelt, hogy Feri kapott egy messenger üzenetet, hogy este a színház büféjébe menjünk mindenképpen inni, az sem érdekelt, hogy le kellett szállnunk. Majdnem fennmaradtam a villamoson, mert csak az járt az fejemben, miért mondta Lotti apja, hogy Lotti meghalt, miért tűnt el Lotti, hol volt húsz éven át, miért éppen Brnóban került elő. És miért tűnt úgy, mintha félne tőlem. Mert egyértelmű volt, tart attól, hogy találkozzon velem. De az is lehet, hogy nem előlem menekült. Nem tőlem félt. Hanem mindattól, amit én idéztem fel benne.

Kolozsi László (1970, Szeged)

Író, újságíró, forgatókönyvíró, dramaturg. A kortárs magyar krimi egyik legfontosabb alakja. Legutóbbi kötetei: Apufa (Manó Könyvek, 2017), A bejrúti járat (Athenaeum, 2016), A farkas gyomrában (Athenaeum, 2014).