Bánhidi Lilla: Öregek, kiégettek, vidámkodók 6.

Liam Moody felvétele

A másik lány

Haza kell jönnie, mondja félhangosan. Járkál a szobában, faltól a szekrényig és vissza. Hangját megkeményíti, lassan, tagoltan beszél. Ha magában beszél, megnyugszik. Ilyenkor úgy érzi, egy felsőbb hatalom szól hozzá a saját torkán keresztül. Betti, Betti, Betti. Csinálj valamit Betti! Megáll. Elég. Hazajön, kiált kemény hangon. Csettint. Kihúzza magát, mosolyog. A konyhába siet, előveszi a porolót, a ruhája elé kötényt köt, visszafelé útba ejti a magnót a nappali előtti kisasztalon, bekapcsolja. Dudorászik. A kedvenc festményével kezdi a takarítást, ami közvetlenül az ülőgarnitúra felett lóg. A képen elmosódott szélű bordó, kék, zöld, barna pacák futnak egymásba. A jobb alsó sarokban egy alak felhőszerű sziluettje. A képet ő maga készítette az anyja halála után. Szabadság, ez a címe. Az apja bekereteztette, azóta Betti bárhová költözik, a festményét mindenhová viszi magával. Óvatosan végighúzza a kereten a porolót. A dal a refrénhez ér, Betti a szőnyeg közepére lép, a porolót a szája elő tartja, mintha mikrofon lenne, és hangosan énekel. Diamonds are a girl’s best friend. Szabad kezét a mellkasára teszi, meghajol, puszikat dob a szoba minden szeglete felé. A dal véget ér, visszalép a festményhez. A sarkoknál elidőz.

Csengetnek. Lekapja a kötényt, végigsimítja a haját, kinyitja az ajtót. Az ajtóban a postásnő áll. Betti széles mosollyal, negédesen szólítja meg. Marika, maga milyen kedves, hogy elhozta a levelem. Kér esetleg egy kávét? A postás megköszöni a gesztust, aláíratja a levél átvételét, udvariasságból Betti lányáról kérdez. Betti arca egy pillanatra elkomorul, majd újból kisimul. Illedelmesen megköszöni a kérdést, eldarálja, milyen csodálatos eredményt ér el az érettségin a lánya, és halkan, cinkos kacsintással megjegyzi, komoly udvarlója van. Elköszönnek.

Betti visszamegy a szobába, dühében két kézzel az étkezőasztalra csap. Mit turkál a családomban, kiáltja fojtottan, mi köze hozzá, hogy van a gyerek! Büdös ribanc! Az én gyerekem, nem az övé. Biztos ki fognak beszélni az asszonyokkal a faluban. Minek jöttem ebbe az istenháta mögötti kis koszfészekbe! Az a kis kurva is csak szégyent hoz rám. Rohadt kölök! Biztos tudják, hogy elszökött. Napok óta nem jött haza.

Haza kell jönnie, kiált, és újból az asztalra csap. Pár másodpercig az asztal fölé roskad, fejét előre hajtja. Elég, ordít megint.  Én mintaanya vagyok! A legjobb!

Lassan felegyenesedik. Csettint egyet, mosolyog.

Eszébe jut, hogy megnézi a telefonját, hátha üzent a lánya. Beüti a kódot a készüléken, leül az asztalhoz. Megnyitja az esemeseket. Nincs új üzenet. A messengerbe is belép. A lánya ott sem írt, csak egy engedélykérése érkezett, valamilyen Kornéltól. Nem nyitja meg, az első sort így is látja. Kedves Betti, van egy közös ismerősünk, miatta kereslek, így kezdődik az üzenet.  Hülye ez? Kit érdekel, milyen közös ismerősöm van egy idegennel! Kilép a messengerből.

Úgy dönt, nem folytatja a porolást, inkább elmossa a tegnap estéről maradt poharakat. A háznak rendben kell lennie. Betti háza mindig tiszta és friss, mondja magának. Vizet enged a mosogatóba. Képzeletében az előbb látott üzenet villódzik. Felidézi a megszólítást. Betti. Betti! Hogy képzeli, dühöng magában, hogy Bettinek hív. Így, sima ivel. Hogy képzeli, ismétli magában.  Az én nevem Betty, ipszilonnal. Egy tével és gyenge hával ejtve. Hát ennyire vak, hogy meg se nézi a nevét, akinek ír? A Betti ipszilonnal van írva! Gyerekkoromtól így használom. Ha tényleg lenne közös ismerősünk, akkor pontosan tudná, hogy az én nevem nem Betti, mint valami harmadrangú takarítónőé. Én ipszilonnal írom, mert ez fejezi ki a személyiségemet. Megáll a mosogatószivacs a kezében, gúnyosan mosolyog. Persze anyámnak eszébe sem jutott, hogy a névválasztással megpecsételjük a sorsot is, üzenünk a gyereknek saját magáról és üzenünk a világnak a gyerekről, és ha egy rohadt kis Betti nevet adunk, akkor azt mondjuk neki és azt mondjuk róla, hogy tizenkettő egy tucat. Megnyitja a hideg vizet, leöblíti a kezében lévő poharat. Még szerencse, állapítja meg magában, hogy ő változtatott a sorson, mikor Zuglóba költöztek. „Az illatos tollammal írtam az új naplóm első oldalára nagy betűkkel, középre, hogy Betty naplója, ne fájjon rá senki foga. Na, igen, meg kell hagyni, különleges gyerek voltam. Marilyn is ipszilonnal írta, és ő is milyen különleges volt, pont, mint én!”

A hálószobájába megy, a ruhásszekrény aljáról kihúzza a gondosan összehajtogatott plédeket, kiveszi a cipősdobozokat, és a szekrény leghátsó részébe nyúl, rózsaszín keményborítású füzetet vesz elő. Forgatja, megállapítja, hogy sértetlen, megnyugszik. Vissza akarja tenni, de meggondolja magát. Az éjjeli szekrény fiókjából apró kulcsot hoz, a füzet szélén lévő zárba teszi. Megelégedéssel simítja végig a kezét az első lapon lévő feliraton. Tovább lapoz. Minden oldalon egymást követő napok élményei, fotókkal, rajzokkal. Egyik napnál megáll. Újra és újra olvassa a sorokat. A testét megint átjárja az eufórikus borzongás, ugyanúgy, amikor szóról szóra pontosan leírta, hogy mi történt aznap. A szeme a következő napra téved. Ott csak ennyi áll: „Szabadság! Végre csak mi ketten. Apa és én.”

A bejárati ajtó felől motoszkálás hallatszik, halkan nyílik az ajtó. Szia, mondja a lány bizonytalanul, kibújik a sportcipőjéből és gyorsan a szobája felé veszi az irányt. Betti bezárja a naplót, visszateszi a helyére, elé teszi a cipősdobozokat, azokra a plédeket és a lány után siet. Akkor ér oda, amikor bezárja az ajtót.

– Azonnal gyere ki! – kiált be.
– Hagyj már békén – jön a válasz bentről.
– Gyere ki, nem mondom még egyszer.
Bizonytalanul nyílik az ajtó.
– Hol voltál?
– A barátomnál, anya. De hisz megbeszéltük. Azt is, hogy mikor jövök. És látod, itt vagyok.
– Velem ugyan nem beszéltél meg semmit! – kiabálja Betti.
– Megint elfelejtetted – mondja a lány beletörődően.
– Hazudsz! Menj a szobádba! A kulcsot kiveszi a zár belső részéből, rázárja az ajtót a lányra.

Leül a fotelbe, előveszi a telefonját. Ki akarja keresni, hogy mit írt a lánya, mielőtt elment otthonról. Meglátja az engedélykérést Kornéltól. Legszívesebben figyelmen kívül hagyná, de izgatja, ki lehet az a közös ismerős, aki miatt megkereste őt egy idegen. Megnézi a férfi profilját. Egész jóképű, állapítja meg. Nem lát közös ismerőst. Mégiscsak csaló lesz, gondolja. Azért elfogadja az engedélykérést, megnyitja az üzenetet. Az első sorok után felhúzza a szemöldökét, érzi, ahogy testét elönti a düh. Tovább olvas. A gyomra összerándul, a nyakát simogatja, úgy érzi, fojtogatja valami. Feláll, idegesen járkálni kezd a szobában.  Betti, Betti, Betti, találj ki valamit, Betti, hadarja. Nem, ez nem lehet, mondja hangosan, hangja kétségbeesett. Kezébe veszi a telefont, újra olvassa az üzenetet. De hisz Lotti meghalt! Próbálja felidézni, mit mondott Lotti apja a telefonban, mikor pár éve felhívta. Nagyon megkönnyebbült, amikor Lotti apja azt mondta, a lánya már nem él. Akkor ez most meg hogy lehet?

„Kedves Betti, egy közös ismerősünk miatt kereslek. Lottinak hívják, biztos emlékszel rá, úgy tudom, barátnők voltatok. Lotti mesélt nekem egy fura történetet a gyerekkorotokból, és szeretném, ha kiderülne, mi is történt. Nagyon fontos lenne tudnom. Szeretném, ha találkozhatnánk egy kávéra.”

Kétségbeesésében megnyomja a törlés gombot.

„Vajon látta, hogy elolvastam?”

Bánhidi Lilla (1978, Miskolc)

Újságíró. Első regénye, melyet a Prae Kiadó által meghirdetett krimipályázaton választottak a legjobbak közé, Sorsod Borsod címmel jelenik majd meg a kiadó gondozásában.