Pungor András: Öregek, kiégettek, vidámkodók IV.

Pungor András: Öregek, kiégettek, vidámkodók IV.

Marko Slavkovic felvétele

Esti blues

 

Elállt az eső. Valószerűtlenül csendes volt a Merhautova utca. Nem hallottam az autók hangját, a villamos csikorgását. Mintha egy vízzel teli medence mélyén húztuk volna a kis bőröndjeinket. A közeli étterem szellőzőrácsán sűrű gőz ömlött az utcára. Mégsem éreztem a mártások, az olajok, a knédlis húsok illatát. Háromszintes kockaépületek sorakoztak, üresnek tűnt mindegyik. A parkoló kocsik, a parabolaantennák, a villanyoszlopok, az utcák egyhangúsága, akár az otthon díszletei, amelyek között még fiatal vagyok, kezemben ég a cigi, Marlboro vagy Szofi, kaparja a torkom, Lottira várok, késik, szikrázik a felsővezeték, galambraj az aszfalt fölött. A Merhautova utcán egyetlen madarat sem lehetett látni. Az egyik üzlet felett egy rajz függött, kávét szürcsölő nőt ábrázolt, mintha egy képregényből ollózták volna. Lotti is így itta a kávét, kézfejét kicsit hátra döntve, kisujját elemelve a csészétől. Elsírta magát minden szeretkezésünk után, összegubózva aludt, mint a csecsemők, és kiabált álmában. Néha arra riadtam, hogy ég az ágy melletti kislámpa, és ő elfordulva tőlem valamit ír.
–  Mi van veled? –  kérdeztem.
–  Semmi, aludj nyugodtan – mondta.
Őt láttam kijönni a házakból, sárga táska volt a karján, kirúzsozta a száját, aztán telefonált, hadart és hangos volt. Ha felnéztem, ő lóbálta a lábait a tetőn, nézett lefelé, figyelte, ahogy libasorban sietünk az airbnb-s szállásunk felé.
–  Sört akarok inni – szólt hátra Feri.
Geri fújtatott:
–  Már csak két ház.
– Te megkukultál? – kérdezte Feri.
Ráztam a fejem.
– Az a lány a villamoson? Az a bajod?
–  Hagyjál – mondtam.

 

A kapu könnyen nyílt, megírta a házigazdánk a kódot, kulcsunk is volt, még az állomáson adta át egy hippiforma srác, aki olyan gyorsan érkezett, hogy majdnem elesett a biciklijével.
–  Hagyjátok a lakásban a kulcsot, ha elmentek – mondta tört angolsággal, felpattant a kerékpárra és elhúzott.
Kétszobás volt az apartman, barna parketta, fehér bútorok, színes pacák bekeretezve a falon. Geri egyből az ágyra ugrott, belefúrta a párnába az arcát. Feri a konyhában kutatott, hátha hagyott az előző vendég valami piát.
Az előszobában álltam:
–  Fiúk, ki kell szellőztetnem a fejem. Majd utánatok megyek!
–  Ne már! –  tápászkodott fel Geri.
–  Több jut nekünk – mondta Feri, és boldogan mutatott fel egy félig teli boros üveget, amit a mosogató alatt talált.
–  Remélem, nem hipó – röhögött Geri.

 

Nem értettem, mit keresek itt. Futottam le a lépcsőn, ki az utcára. Kapkodtam a levegőt, mintha végre felbukkantam volna a medence mélyéről. Az egyik boltban vettem egy cigit, az alkalmazott sajnálkozva nézett rám. Ujjatlan pólóban ült a pénztárnál, a zsír kibuggyant a hónalja alól. Valamit kérdezett. Ráztam a fejem.
–  Nem értem – mondtam magyarul.
– Maďar? –  mosolygott.
–  Yes. Igen, magyar vagyok – bólintottam.
–  Take care! – atyáskodott.
–  Jó, vigyázok –   mondtam kedvetlenül.
Csilingelt az ajtó, amikor behúztam magam mögött. Talán tíz éve nem dohányoztam. Leszívtam a füstöt, szédültem. Ahogy Tamás születésnapi buliján, valamelyik rákosborzasztói panelben. A konyhában egy gitáros srác ült a felmosóvödrön, bluest játszott. Borospoharakkal a kezünkben álltuk körül. Egy asszonyról énekelt, aki elhagyta a lányát. Rekedtes hangja volt, a földet nézte, haja a szemébe hullott. Átkaroltam Lotti derekát, ő elhúzódott tőlem. Egy srác a kezembe nyomta a spanglit, mélyet szívtam belőle, átadtam Lottinak. Ő elfordult, köhögött kicsit, kiment a folyosóra. A zenére figyeltem, lábammal ütöttem a taktust. Rövid idő kellett csak és megmozdult a konyhabútor, lengett a lámpa, a gitáros fiú lassan eldőlt, de még így is játszotta a dalt. A refrént ordítva énekeltük, Tamás eltorzult arccal léggitározott. Kattogott a radiátor.
–  Csak a szomszéd – legyintett Tamás –, majd abbahagyja.
A gitáros akkorát csapott a húrokba, hogy az egyik elpattant. A lányok nevetgéltek, a fiúk mormolták tovább a dalt, míg a gitáros a táskájából kivette a póthúrt.
– Hol van Lotti? – fordultam hátra. Valaki sikított a kisszobában. Félrelöktem a küszöbön álló fiút, aki mosolyogva figyelte a konyhai kórust. A folyosó egyik falát a mennyezetig érő beépített szekrény takarta. Nyitva volt az egyik ajtó, egy pár csókolózott mögötte. Csak oldalazva fértem el mellettük. A kisszoba ajtajáról hiányzott a kilincs. Lotti a kanapén ült, sírt. Az utcáról beömlő hidegtől azonnal kijózanodtam. Valaki hatalmas csattanással csukta be az ablakot.
–  Ki akart ugrani, de visszahúztam – mondta.

 

Egy órát bolyongtam, a Luzánky parknál elfogyott az erőm. Leültem egy padra, a vashinta mellett egy földszintes, graffitis falú téglaépület állt. Sms jött a feleségemtől, több pénzt akart, nem volt elég a gyerektartás, igazán megértheted, hogy vennem kell nekik ruhát.
–  Baszódj meg – mondtam magam elé.
Ekkor tűnt fel az a három fickó a sötét fák közül. Öltönyben voltak, félrecsúszott a nyakkendőjük. Talán lagziból jöhettek, vagy munkából, talán egy bankból. Egyiknek körmére égett a cigaretta, de még így is beleszívott. Nagy hangon énekeltek valamit. A bagós vett észre először, felém pöckölte a csikket. Rikkantott, addig nyújtotta az éles hangot, amíg a parázs sárba nem csapódott. A park szélén egy mentő hajtott el. Nem szirénázott, befordult az egyik bekötőúton. A közelben lehet egy kórház, gondoltam. A padtól pár lépésre álltak meg. Nevetve méregettek. Féltem, önkéntelenül a farzsebemhez nyúltam, ahol a pénztárcámat tartottam. Körbenéztem, nem volt senki, aki segíthetett volna. Az egyik fickó hozzám lépett. Nem lehetett több harmincnál. Hátrazselézte a haját, Armani öltönyt viselt. Nem a pénzem kell neki, gondoltam, csak a prédát látja bennem. Nem álltam fel a padról, elfordítottam a fejem. Egyre dühösebben kezdett beszélni hozzám. Olykor felé fordultam, a szemébe néztem, bólintottam, mintha érteném, amit mond. Észre sem vettem, hogy lendül a karja. Mintha örvénybe kerültem volna, kapaszkodókat kerestem, de a semmibe markoltam. Csak a karom roppant, a sár felfogta az esést. Üdvrivalgásban törtek ki. A másik hátrálni kezdett, levetette a zakóját és hanyagul odadobta a társának. Feltűrte az ingujját, meg-meghúzta a képzeletbeli gázkart, berregett hozzá, elindult egyenesen felém, és nekifutásból gyomorszájon rúgott. Levegőért hörögtem. Ő visszakérte a zakóját, felvette, megigazította a nyakkendőjét, elégedetten mosolygott. A harmadik lehajolt hozzám, megfogta a vállam, felrántott a földről. Vérágas volt a szeme. Arcomba köpte a szavakat. Torlódtak az s-ek, a t- hangok, a zs-től hányingerem lett, könnyezni kezdtem.
– Nem értem – mondtam. – I don’t understand.
Reccsent az orrom, az éles fájdalom kitöltött mindent. Felrepedhetett a szemhéjam is, nem láttam a vértől.  Az orromon nem kaptam levegőt, kiszáradt a szám. Röhögve lökött el magától, karjaimat hátratoltam, hogy csillapítsam az esést, de a tarkóm így is a padnak ütődött.

 

Amikor kinyitottam a szemem, békés volt a park. Fény játszott az apró leveleken. Azt képzeltem, a strandon fekszem, körülöttem zsivaly, nyikorog a hinta, a szél homokszemeket szór az arcomba. Kabátom ujjával megtöröltem a szemem. A farzsebemben ott volt a pénztárcám. Feltérdeltem, remegő kézzel megkapaszkodtam a padban, felhúztam magam.
Ekkor vettem észre. Ott állt előttem, szánakozva nézett rám. Kikerekedtek a szemeim.
–  Mi történt veled? –  kérdezte.
Nem tudtam megszólalni.
– Ne nézz így!
Sárga kapucniját hátratolta. Dühös volt.
–  Követtél?
–  Nem, nem követtelek.

 

Pungor András (1967, Budapest)

Író, újságíró. Legutóbbi kötete A hetedik nap a papáé címmel jelent meg a Scolar kiadónál