Rácz Boglárka regényrészlete

Rácz Boglárka regényrészlete

Arnold Eszter felvétele

 

Fölfeslik valami a kéken át

 

Ica néni a padsorok között lépked, azt mondja, ha innentől valaki nem veszi komolyan a dolgát, akkor nagyon könnyen úgy járhat, mint azok, akik csak másokat bosszantani járnak be tanulás helyett. Fölösleges többes számot használnia, mindenki érti, hogy Elízre céloz. A legtöbbet az utolsó padsornál időzik, lassan, kimérten halad, Nóra vállát teljes erőből hátrafeszíti, rajta hagyja a kezét, Nóra tűri, látom rajta, hogy úgy tesz, mintha nem fájna egy kicsit sem, aztán egy túl hosszú sóhajtással leleplezi magát, amikor Ica néni végre enged a szorításon. Mit nem lehet érteni, az egyenes háton, kérdezi, miközben a tekintetében megvillan valami, amit ott, akkor, nem tudok megnevezni. Alantasság, mások kíméletlen leigázása. Csak később jutnak eszembe a szavak, amikor a klórszagú medencében megállás nélkül úszom, míg az úszómester rám nem szól, hogy hamarosan zárnak. Éva néni szünetben szembejön velem a folyosón, halkan köszönök, ő megkérdezi, festettem-e valamit nyáron. Semmit, válaszolok, a beszélgetés itt megszakad, Éva néni egy csapat hangoskodó fiú felé indul, mire odaér, már abba is hagyják a zajongást, a dolgok néha csak úgy véget érnek, befejezzük a festést, az ellenállást, beletörődünk abba, hogy nem csak igazságosan alakulhatnak a dolgok, igazából a gyerekkort hagyjuk magunk mögött ezzel, ezt ott is tudtam már, a hűvös, nyirkos folyosón. Egy darabig még Éva nénit nézem, aztán visszamegyek a tanterembe, Nóra hangtalanul sír, nem úgy, mint anyánk, a teste nem rázkódik, még mindig hátrahúzza a vállát, a könnycseppeket nem tudja visszatartani, de szinte azonnal letörli a kézfejével. Igazából sajnálom, hogy nem festettem semmit, hónapokig próbálok visszatalálni a képzeletbeli lényeimhez, de valamiért nem sikerül. Az uszodabérlet egy alkalomra érvényes még, a fürdőruhám nálam van, elindulok, ellógom az utolsó órát. A víz hidegebb a szokásosnál, állok a lépcsőn, figyelem, ahogy lassan libabőrös lesz a testem, jobb lenne egy mozdulattal belevetni magam, mégsem teszem, Kisbéka tud így fázni télen, a fogai összekoccannak, én csak reszketek, aztán mikor már mellkasig ér, egészen jó, ellököm magam, a víz megtart, mint a madárembereket a levegő, pedig ők súlyosabbak nálam, legalább ezerszer. Szeretném, ha végre megváltozna valami az életünkben, de biztosan nem fog, anyánk egyszer belefárad a kudarcaiba, Kisbéka a rohamokba, Gusztáv pedig elidegenedik tőlünk, a távolság ilyen, én itt kuporgok az úszómedence szélén, ő talán a tengerparton, a tenger biztosan sokkal hidegebb, és Gusztáv nem gondol bele, mennyire várom, hogy minél hamarabb jöjjön. Roham közben olyan helyen járok, ahol szerintem még nem járt senki, mondja Kisbéka az ágy szélén ülve. Kisbéka a nagyszüleinknél tett látogatása óta néha egészen felnőttes dolgokról beszél. Azt hittem, nem is emlékszel a rohamaidra, mondom én. Összehúzza a szemöldökét, nem válaszol. Még mindig keveset beszél, bár ez a kevés is jóval több annál, mint amennyit apánk időszakában közölt velünk. A legtöbbször Gusztávval beszélt, Gusztáv értett hozzá, hogyan kell szóra bírni, kibillenteni abból az állapotból, amelyben a távolság egyre csak nőtt közte és mások között. Kisbéka mondata még este is ott motoszkált a fejemben, olyan hely, ahol még nem járt senki, olyan hely, teszem hozzá, ahol még képzeletben sem járt senki. Nem sikerülne megfestenem, pedig egy pillanatra késztetést érzek, hogy kísérletet tegyek rá. Fehéres – szürkés táj, valahol távolabb csupasz fák, de nem látni teljes egészében, mert köd telepszik mindenre. A ködben könnyű irányt téveszteni, mégis el kell indulni a fák felé, ahogy közeledsz, látod a madárembereket is, és tudod, hogy ha ők is meglátnak, sosem engednek már visszamenni. Néhányan felszállnak, a szárnyuk puhán suhog, jó érzés hallgatni, aztán megint csönd lesz, egy fa tövébe kuporodsz, igazából nem is akarsz visszamenni, de amikor egy pillanatra lehunyod a szemed, vége szakad mindennek. A test visszaköveteli a valóságot. A valóságban pedig Kisbéka fölött rémült arcok kiáltoznak, míg el nem hangzik az első mondat, hogy jól vagyok, nézzétek, már fel is tudok állni. Kisbéka ilyenkor magát akarja megnyugtatni, ha nem sikerül, még hosszú percekig ül a térdét átkarolva. Többnyire sikerül, megkönnyebbülünk, és egyikünk sem gondol bele, vajon honnan térhetett vissza.

 

*

 

Gusztáv megkérdezi a telefonba, összeszólalkoztam-e anyánkkal. Nem volt számonkérő, inkább csak kötelességből érdeklődött, igazából Kate-el volt elfoglalva, akit egy házibuliban ismert meg, és azóta szinte bármit megtesz, hogy közelebb kerülhessen hozzá. Kate elsőéves egy dublini egyetemen, Gusztáv azt mondta, egyszerű lány, és sokkal komolyabb, mint a kortársai. Anyánk nem engedte meg, hogy nagyanyánk ideköltözzön, míg befejezi a tanfolyamot, feleltem. Kisbékának szüksége lett volna rá, de csak azért is nemet mondott. A kagylóban sistergő csönd támadt, aztán egy kis idő múlva valaki szólította Gusztávot, később majd visszatérünk rá, mondta, azzal köszönés nélkül letette. Nagyanyánk egy délután mégis megjelent két nejlonszatyorral, ez akár egy hétre is elég ennivaló, mondta büszkén, anyátoknak nem kell főzéssel bajlódnia, míg felkészül a vizsgákra. Kisbéka szinte azonnal nekilátott, anyánk kényszeredetten megköszönte, majd hoszszú percekig cigarettázott a körfolyosón. Este egy darabig szótlanul ültünk a konyhában, csak a kiskanalak éles hangja törte meg néha a csöndet, ahogy a bögre széléhez ért, míg kavargattuk a teánkat. Anyánk távolságtartó volt nagyanyánkkal szemben, Gusztáv szerint azért, mert sohasem tudott túljutni a sérelmein, amit főként nagyanyánk okozott. Én nem értettem, hogy mindez mit jelent, anyánk csak évekkel később mesélte el, hogy sohasem törődtek vele úgy igazán. Nagyanyánk minden nap ellátta, de a játszótérről hazafelé jövet sohasem fogta meg a kezét, ha pedig elkeseredett valami miatt, meg sem próbálta megvigasztalni. Az idegenség érzése egyre erősebben mutatkozott meg kettejük között, még Gusztáv születése sem változtatott a helyzeten, nagyanyánk hetekig feküdt bezárkózva, amiért az egyetlen lánya ilyen méltatlan kapcsolatba szült gyereket. Anyánk egyszer fogta az alig háromhetes újszülöttet, és percekig dörömbölt a lakása ajtaján, tudta, hogy otthon van, előtte megkérdezte nagyapánkat a kifőzdében. Gusztáv egy idő után torka szakadtából üvöltött, anyánk egy ideig még megpróbálta megnyugtatni, aztán hazament, és több, mint fél év telt el, mire nagyanyánk bocsánatot kért. Anyánk később megértette, hogy mindannyiunknak jobb a távolság, ezért évente három-négy alkalomnál szinte sosem találkoztunk többet. Nagyjából Kisbéka születésével változtak meg a dolgok, anyánk akkorra már teljesen feladta az önbecsülését. Ott, a konyhában ücsörögve nagyanyánk valóban jót akart, de számolt azzal is, hogy közel két évtized szemrehányásai nem múlnak el csak úgy, nyomtalanul.

 

*

 

Anyánk nem nyitott saját szalont, két háztömbbel odébb kezdett el dolgozni egy szűk, alagsori helyiségben, ott álltunk Kisbékával a Hajvágás és Hajfestés feliratú tábla alatt, és megpróbáltunk boldognak látszani, miközben ő a vállunknál fogva irányított minket a lépcső felé. A levegőben a hajfestékek szúrós szaga a pincék nyirkosságával keveredett, mélyen beszívtam, mintha anyánk új munkája felszabadulást jelentene mindhármunknak. A helyiségben hatalmas plakátokon festett hajú nők, félig eltátott szájjal néztek maguk elé, egyikük sem olyan világos szőke, mint Elíz, hiába fürkésztem, hogy aztán rámutassak határozottan, nekem az ő haja tetszik a legjobban. Kisbéka a színmintákat tanulmányozta, anyánk elégedetten néz körül, mintha először látna mindent, pedig akkor már hetek óta itt dolgozott. Érzem, hogy mondanunk kellene valamit, de nem megy, aztán már nem is kell, mert megérkezik anyánk kolléganője, milyen helyesek a lányaid, mondja, csak nem ti is fodrásznak készültök, fordul felénk, majd ránk kacsint. Kisbéka elfordul a színmintáktól, Karolina festő lesz, jelenti ki, én elvörösödök, a kolléganő arckifejezése egy pillanat alatt megváltozik, talán a meglepettség, a döbbenet ütközik ki rajta, a lányoknak lassan menniük kell, hallom anyánk hangját valahonnan a távolból, indulunk válaszolom, a keskeny lépcsőn fogom Kisbéka kezét, majd mikor kiérünk, rákiabálok, hogy máskor soha többet ne mondjon ilyen, főleg ne idegenek előtt. Kisbéka megsértődik, lemaradozik, én nem nézek hátra, és nem is változtatok a lépteim sebességén. Otthon újra előhozakodik azzal, miért nem költözünk Gusztávhoz. Mert Gusztávnak ott van Kate, válaszolom, nekünk meg itt van az anyánk. Érzem, hogy türelmetlen vagyok, de nem mondhatom el neki, hogy hetek óta attól szorongok, hogy Kate miatt minket teljesen elhanyagol. Aztán legbelül kimondom, nem csak elhanyagol, hanem elfelejt. Három héttel később Gusztáv újra telefonál, hazarepül egy hétre és magával hozza őt is. Anyánk az új hangszínén lelkendezik, Kisbéka félbehagyja a vacsoráját. Hűtőajtó-csapódás, nejlonzizegés, a szobánk ajtaja a szokottnál hangosabban csukódik, mikor Kisbéka bevonul. Utána kellene menned, mondom anyánknak, ő még mindig lelkesen magyaráz, végül én megyek utána, befekszem mellé a keskeny ágyba, mire kitalálom, mivel vigasztalhatnám meg, már békésen, egyenletesen szuszog.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2021/6-os lapszámában.

 

 

 

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.