Pungor András: Öregek, kiégettek, vidámkodók 8.

Szymon Burza felvétele

Kicsi, fekete, semmi

Égett a gyomrom. Kornél hagyta itt az italt. A fürdőszobáig hat és fél lépés vezet. Csak akkor hosszabb, ha eszembe jutnak a gyerekeim. Klórszagúak mind, pólyába kötötték őket. Nem tudnak megmoccanni. Néha beszélnek hozzám. Reggel sírnak, vinnyogva, mint a kismacskák.

Betti a tükörből némán nézett rám. Rátámaszkodtam a mosdókagylóra, néztem a gödröcskéket az arcán. Néha arra gondolok, ha eltűnne, a szeme vagy az orra nem hiányozna, de a gödröcskéi igen. Talán én is hiányoznék neki.  A karom, amivel az üveget tisztítom, vagy a mosolyom, hogy jó vagyok hozzá.

Azóta velem van, amióta Brnóban élek. Van, amikor nevet, rám ölti a nyelvét. Néha ír a tükörre, de nem tudom elolvasni. Ahogy régen a naplóját sem tudtam. Málna illata volt a könyvnek, vagy inkább dinnye, már nem emlékszem. Illatos tollal írt a borítóra. Nekem soha nem volt illatos tollam. Naplóm sem. Mindent elmeséltem a gyermekeimnek. Ők tudják, hogy ki vagyok. Elmondják majd mindenkinek. Hiszen tele van velük a világ.

Esténként mindig nyitva hagyom a fürdőszobaajtót, hogy Betti lásson. Így együtt tudunk aludni, két párnát, két takarót tettem az ágyra. Nem tud mellém feküdni, de megnyugtat, hogy ott van, tőlem hat és fél lépésre. Egyszer éreztem az illatát. Egészen közelről. Betti szerint sokat ittam aznap.

Kornélnak nem beszéltem róla, nem tudja, hogy Betti velem van. Amikor itt maradt éjszakára, becsuktam a fürdőszobaajtót. Hangosan szeretkeztünk, mint a macskák. Kornél megrettent a kiabálásomtól. Én meg attól, hogy ő is velem üvölt. Amikor bennem volt, azt képzeltem, Betti a fürdőszobában befogja a fülét és sír. Kornél gyorsan elaludt, a hasához bújtam, bekuckóztam magam, doromboltam neki, nyalogattam a bőrét, éreztem, hogy kemény lett megint. Felébredt, át akart ölelni, de ellöktem magamtól: minek jöttél ide?

Amikor becsukta maga mögött az ajtót, bementem a fürdőszobába. Betti felcsattant:
Vele voltál?
Vele.
Azzal a lúzerrel?
Neked nem mindegy?
De, nekem mindegy, vonta meg a vállát.
Akkor jó.
Ugye, megmondtam, hogy keresni fog?
Dühített, kárörvendő volt a hangja.
Persze, azt is mondtad, hogy Brnóban találkozunk, meg azt, hogy ott áll a villamoson, néz majd azzal a vizenyős szemével, ami elől mindig is menekülni akartam. Mert te olyan okos vagy, Betti! Jaj, bocsánat, Betty, ipszilonnal!
Nevettem, előre görnyedtem, beütöttem a homlokom a mosdótálba. Fogtam a hasam, alig kaptam levegőt.
Ne nevess, mondta, nem áll jól.
Komoran néztük egymást.
Ezt elbasztad, mondta.
Ne beszélj így!
Kiegyenesedtem, hogy belenézhessek a szemébe. Hideg volt a tekintete. Farkasszemet néztünk. Mielőtt elneveti magát, mindig elgyengül a tekintete. De most kemény volt, nem pislogott.
Lehajtottam a fejem. A padlót néztem, tele volt hajszállal.
Utálok veled játszani!
Ez csalás, kiabálta.
Nem érdekelsz, sziszegtem.
Leültem a földre, hogy ne lásson.
Hol vagy?, kiabált, nem látlak.
Nem válaszoltam. Mindkét tenyerem fülemhez szorítottam.
Lotti, ne csináld ezt!
Ültem a kövön, némán rázkódtam a nevetéstől, dögölj meg!

Megszagoltam a hónaljamat. Kornél szagát éreztem magamon. Megnyálaztam a középső és a mutatóujjamat, és kitöröltem az izzadtságot. Aztán végigsimítottam a hajam, először a jobb kezemmel, mélyre túrtam le a koponyámig. Aztán megnyaltam a tenyerem, folytattam tovább. Ledobtam magamról a hálóingem. Volt egy új karmolás a combomon. Körbenéztem.

Hát feljöttél, te kis dög, hova bújtál?

A szobában a parkettán hevert egy doboz cigi. Négykézláb kúsztam ki érte. A radiátornak támasztottam a hátam, rágyújtottam. Csendben figyeltem a füstöt. Hallottam, hogy a fürdőben Betti sír.

Apám is sírt, amikor megmondtam, hogy elmegyek. Rimánkodott, ne hagyjam egyedül! Pedig anyám mindig ott volt vele. Reggel, amikor felkeltem, hallottam a szuszogását. Pontban kilenckor éreztem meg először a konyhában. Ott volt az illata az égett olajban, a kókuszos tusfürdőben. Apám szeme könnyes volt, ha beszéltem róla. Befogta a fülét:
Ne mondj ilyet!
Hol fogsz lakni?, simogatott, meg akart ütni, a nyakába borultam.
Meghaltam, súgtam a fülébe, mondd azt, ha keres valaki.
Lefejtette magáról a kezem. Hátrálni kezdett, félt. Pedig csak a csiboroktól kell félni. Én nem vagyok csibor. Anyám az lett, amikor csikorogva fékezett előtte az autó. Kicsi, fekete és semmi. Egyszer én is az leszek. Majd úszom a víz tetején és semmi leszek, kicsi és fekete.

Kormi is fekete, de ő lélegzik, nem hagyott el. Egy éve, itt, Brnóban, áprilisban vagy novemberben, leszálltam a villamosól, pont egy pocsolyába, pont a hóba léptem. Kormi felkérezkedett az ölembe, dorombolt, harapdálta a hüvelykujjam.
Hát rám találtál?
Kerítettem egy papírdobozt, bedugtam a földszinten a lépcső alá. Reggelente vittem neki sonkát, de azt nem szerette. Cumisüvegből itattam meg tejjel. Ő belekakilt a tenyerembe.

Azt hiszem, Betti féltékeny rá. Egyszer sötétedés után is lementem a cicámhoz. Mezítláb voltam. Kormi megérezte, hogy jövök, előbújt a lépcső alól, a lábamhoz dörgölőzött. Leguggoltam hozzá, simogattam, ő hanyatt feküdt, kinyújtóztatta a lábait. Úgy kínálta fel nekem a hasát, mintha a szeretőm lenne. Magamhoz szorítottam. Énekeltem neki, halkan, hogy senki ne hallja. Belefúrtam az arcomat a szőrébe.

Amikor visszajöttem, Bettit nem lehetett látni a párától. A tenyeremmel letöröltem a tükröt. Kiabált, összerezzentem.

Anyja csattant így rám, amikor elmentem hozzá. Bettit kerestem. Vagy őt, már nem tudom.  Talán látni akartam, hogy tényleg meghalt-e attól a portól, amit adtunk neki.  Nyitva volt a kapu, Kormi akkor is a lábamhoz dörgölőzött. Fényes volt a szőre, szeme alatt vércsík. Betti anyja csípőre tett kézzel állt az ajtóban.

Mit akarsz attól a dögtől, ripakodott rám. Betti nincs itthon.
Hóna alá kapta a macskát, és elindult a konyha felé. Hogy maradt életben? Bettinek nem sikerült.
Megvárod? Elment a boltba.
Meg.
Kérsz palacsintát?, nézett vissza.
Köszönöm, nem vagyok éhes.
Bementem Betti szobájába. Az asztalán ott volt a naplója. Kinyitottam, szagoltam, szívtam magamba az illatát.

Kinéztem az ablakon. Az utca közepéig lehetett ellátni. Ott, ahol a taxik álltak, az aszfalt felpúposodott, mint az ébredő macska háta. Az út meredeken indult le a Duna felé. Egy gombóccá gyúrt papírzsebkendő volt az asztalon. Lassan bontottam ki, kiszóródott egy kis por. Tenyerembe sepertem, visszaöntöttem a zsebkendőbe. Zsebbe dugtam, kimentem a konyhába.

Na, meggondoltad magad?
Köszönöm, nem kérek.
Megvonta a vállát, nekem háttal állt, felvágta a palacsintatortát. Kormi a lábához dörgölőzött, ő belerúgott, a macska sikított. Biztosan Bettit is megverte már párszor.
A mosogató szélén volt egy pohár, félig tele vízzel. Beleöntöttem a port.
Kérem a poharam, mondta.
Hol van?
Ott, a mosogató szélén.
Mosolygott, amikor a szájához emelte.
Kedves lány vagy, mondta.
Néztem, ahogy kiissza.
Mennem kell, mondtam.
De Betti mindjárt itthon lesz.
Apám vár otthon, hazudtam.

Rohantam az utcára. Féltem. Este volt, reggel volt, dél volt. Felhívtam a fiút, szomszédunk volt a Wekerle-telepen. Talán Gábornak hívták, vagy Péternek. Szerelmes volt belém. Egyszer, amikor Kornél nem volt otthon, átjött, meg akart csókolni, de ellöktem. A BAH csomópontnál találkoztunk. Volkswagene volt. Engedtem, hogy megcsókoljon. Mentolos ízű volt a rágója.

Hova menjünk?
El innen.

Brnó felé hajtottunk. Azt mondta, járt már ott. Szép volt a keze, hosszúak az ujjai. Fáztam. Kormira gondoltam, félhet egyedül. Bettire gondoltam, apámra gondoltam. A fiú végigbeszélte az utat. Vidám volt. Azt mondta, sok gyereket szeretne. Néztem az arcát, boldog volt. Az orrából kimászott egy csibor. Az ölébe esett, utána hajoltam, ő közben simogatta a fejem. Brnóban megálltunk egy parkolóban. Kiszálltam a kocsiból. Távolodott tőlem. Ahogy a házak, a fák, a villamos.

Kiabáltam utána, kiabált utánam.

Pungor András (1967, Budapest)

Író, újságíró. Legutóbbi kötete A hetedik nap a papáé címmel jelent meg a Scolar kiadónál.