Szerényi Tamás: Mire gondol egy zeneszerző 2.

Urbantristesse felvétele

Nem értette az egészet. Nem értette, mit keres ott, mi szükség van rá, hisz nélküle is megtartják a koncertet. Miért olyan fontos, hogy megjelenjen és látványosan szarul érezze magát? A szimfonikus zenekar működésének szükséges, de nem elégséges feltétele a nézői szenvedés, az ő üres tekintete a titkos összetevő, amely megteremti a karmester és a zenészek közti harmóniát? Áldozathozatal nélkül nincs katarzis? Ezeket kérdezte magától, miközben a körömágyából tépkedte a bőrt. Kedvére csinálhatta, nem látta senki, a fényeket lekapcsolták, a nézőtér sötétbe borult, ő meg lekötötte magát ilyen és ehhez hasonló pótcselekvésekkel. Előbb körömollóval ejtett egy kis bemetszést, aztán húsig tépte a bőrt, olyan mélyen, hogy üvölteni tudott volna, de legalább addig sem érzett mást.

Teltek a percek, és nem történt semmi, a feszült várakozás átragadt rá is. Már szorongott. Nem tudta eldönteni, hogy a tüdeje vagy a füle sípol-e. Zihálását elnyomta a hirtelen felerősödő moraj, a beszédfoszlányok közé türelmetlen és – úgy hallotta – kissé vádló köhécselés vegyült. Mintha miatta csúszna a kezdés, és nem azért, mert rosszul lett az egyik klarinétos. Persze, ezt akkor még nem sejtette senki, csak a visszafojtott lélegzetek nyomán felszabaduló stressz engedett valami súlyosabbra következtetni.

A jobb kedv az oka. A jobb kedv mítoszába vetett feltétlen hit. Maradjon tevékeny, kösse le magát és próbáljon ki új dolgokat, vagy régi-új dolgokat, lényegében bármilyen dolgokat. Az újdonsült mostohaapja ebben hitt, a pozitív pszichológiában, a tudomány mai állásában és az ismeretterjesztő magazinokban. A nyugalom a kulcs, akkor lehet majd befelé, a belső hangokra koncentrálni, és hát a belső hangokat nagyon jól kiegészítik a külső hangok, főleg ha azok is harmóniára törekednek.

Be volt tépve, így nem tudta megállapítani, meddig tartanak a belső és hol kezdődnek a külső hangok. A képzeletbeli harmónia széttöredezett, így azt sem tudta eldönteni, hogy ki milyen tónusban beszél körülötte, de a sustorgás – vagy dörmögés, krákogás – egyre nyomasztóbb hangorkánná állt össze. A füldugóját persze otthon felejtette. A koncert végeláthatatlanul hosszúnak ígérkezett, de talán épp ez volt a szerzői szándék, a szubjektív időt játékba hozni egy végtelenbe nyíló hangsor révén. Hát nem erről szólt az a fekete-fehér művészfilm, amit az egyik lyukasórában vetített le nekik valamelyik túlbuzgó tanár?

Próbálta magát megnyugtatni, erre még feszültebb lett. És dühösebb, amiért rákényszerítették ezt a nyomorult hangversenyt, vagy mit, sosem volt tisztában a fogalmakkal, pedig a mostohaapja folyton kijavította, hogy akkor ez most koncert vagy hangverseny. Szorította az öltönynadrág, az ing a testére tapadt, nem kapott benne levegőt, hiába lazított a nyakkendőn, mit sem ért.

Képtelenség rekonstruálni, merrefelé tartott épp a végtelenített gondolati hurkok és spirálok egymásba omló hálózatában, amikor a lámpák működésbe léptek, az egynemű sötétség pedig kezdett felszakadozni. A színpadon mozgolódás támadt, és többé már nem a mostohaapja reszelős hangját hallotta, hanem zenei hangokat, olyan hangszerektől származó hangokat, amelyekkel nem ápolt különösebben jó viszonyt. A kötelező filharmóniát juttatták eszébe, a reszketést, az öklendezést a vécében, az átrendezett ebédlőasztalok fölötti bénult görnyedést, az állott menzaszagot.

Előbb a ritmusra koncentrált, aztán a hangokat próbálta azonosítani, hogy ne veszítse el a kapcsolatát a valósággal, ne szakadjon szét a tudata. Sajnos ez sem működött, a magas hangok irritálták, mintha valaki a frekvenciákkal szórakozna, vagy a dobhártyáján keresztül amortizálná az egyébként is összeomlani készülő lágy szövetet, és egyedül arra tudott gondolni, hogy már 46 és fél órája nem vette be a Mirzatent, és minden órával elérhetetlenebbnek tűnik a kívánt állapot, amely az elviselhetővel talán még határos, bár nem igazán emlékezett, mi számít annak. Elképzelése sem volt, mi tehetné kibírhatóvá (a Mirzatent és a mirtazapin hatóanyagú gyógyszereket leszámítva) ezt a végtelenül hétköznapi és köznapiságában még iszonyatosabb tapasztalatot, ezt az estét, a mostohaapját, az anyja jelenlétét meg több száz vadidegen ember kéretlen társaságát.

Talán ha másként munkálnának benne a hangok, vagy lejjebb lehetne tekerni az érzelmi intenzitást, talán a belső hangokkal lehetne valamit kezdeni – kikezdeni ezt a logikát, amivel a zene próbálta őt becsapdázni. A mostohaapja olyan sugárzó arccal hallgatta, az anyja pedig csendben tűrte, pontosabban eltűrte ezt is, miközben egy fikarcnyit sem élvezte, de kényszerűségből mind itt pózoltak, demonstrálták a zene iránti rajongásukat.

A balján ülő alak előre-hátra hintázott, a mostohaapja arcán undorító vigyor feszült, így szokta őt kioktatni, ezzel az arckifejezéssel. Így magyarázta neki, hogy ez micsoda egy nagyszerű darab, nem is, az mondta, zenemű, egy zseniális alkotás, és mikor arról beszélt, hogy a szerző mekkora virtuóz, legszívesebben visszagyömöszölte volna a szájába a szavakat, vissza abba a nyomorult és őszintétlen szájába, minél mélyebbre, hogy megérezze az ízét, ne csak odavesse, ne csak hajigálja ész nélkül a hasonló kifejezéseket.

Az öreg a koncert egy katartikusnak szánt pillanatában ráemelte a tekintetét, ami egyszerre volt elismerő és gőgös, ő meg azon merengett, hogy a körömollót beledöfje-e a mostohaapjába, vagy saját magának tegyen inkább szívességet, bár ahhoz egy körömolló kevés, vagyis hát elég körülményes és nem túl hatékony megoldás.

Egyre mélyebbre süllyedt a párnázott ülésben, minden egyes elkeserítő inger csak mélyebbre lökte, a csellóról, a hegedűről meg a többi vonós hangszerről az jutott eszébe, hogy legszívesebben felkötné magát a zsinórpadlás megfelelő kiszögellésére, de erre sajnos nincs lehetősége, legfeljebb arra, hogy elharapja a nyelvét, és ne kelljen válaszolni az öreg kérdéseire az esztétikumról, a drámaiságról, az érzelmi töltetről és a zenei transzcendenciáról.

Nem a primer szenvedés, hanem a feneketlen sötétség szorongatta, ami a nézőtér sötétségén túl is körülvette, nem volt színe és formája, a sötétsége is csak annyiban volt tetten érhető, hogy semmi köze a látható tartományhoz. A szék karfájába kapaszkodott, és hangosan számolta a levegővételeit, miközben süvöltő crescendo tombolt körülötte.

Az utolsó taktus sokáig visszhangzott, hosszan kitartva, saját terjedelmén jócskán túlterjeszkedve folytatódott a fejében, és sehogy sem volt képes lecsengeni. Egy meghosszabbított zenedarab kezdett önálló életet élni benne, miközben az emberek sorra felkeltek a helyükről. Az anyja őt nézte, valamit mondott, de ő nem hallotta, a tapsra figyelt, egyre gyorsuló ütemben csapta össze a két tenyerét, a véres permet belepte a ruháját, a fehér ingét, a feszes nadrágját, a makulátlan cipőjét és még a mostohaapja bárgyú, elképedt arcára is vörös pöttyöket festett.

Szerényi Tamás (1991, Nyíregyháza)

Közel 10 éve hobbibudapesti. Egyetemista kora óta foglalkozik alkalmazott írással, főleg reklámszövegeket és újságcikkeket ír, de néha szépprózát is.