Szalay Álmos: Még sírni is tudnék, elhiszed? 5.

Liam Moody felvétele

A sötét folyadékká változott: befolyt mindenükbe. A körülöttük rezgő fekete mélység annyira sűrű volt, hogy szikrát vetett. Apró szikrákat mindenfelé. Vagy csak Alex látta ezeket? Talán nem is a bunkerben voltak, hanem odafenn? Egy viharfelhőben? És ha minden mindig is teljesen máshogyan volt?

– Az biztos, hogy… – kezdte bizonytalanul. Evelin, aki szorosan hozzátapadt, rápillantott. Evelin arca sem látszott. Pedig olyan közel volt hozzá, hogy akár meg is csókolhatná. Minek is jutnak eszébe ilyesmik egy sötét veremben a föld alatt, olyan közel állva a halálhoz, hogy akár meg is csókolhatná? – Az biztos, hogy mindig ketten vagyunk.
– A sötétség okozza – magyarázta a lány, aki most önvédelmi okokból felvette perfekt egyetemista álarcát. Amikor félt, intellektualizált, bár ő maga tudta, hogy ilyenkor csak a narancssárga-pulóveres-szemüveges lánnyá változik a Scooby-Doo-ból. – Nincs nappal, nincs éjszaka, így az álom és az ébrenlét összefolyik.
– De mindig ketten vagyunk az álmokban. Én nem álmodom arról, hogy mondjuk a régi kertünkben vagyok, és narancsfát ültetek a nagybátyámmal, miközben az égből apró kis smaragdkúpok zuhannak tűhegyes végekkel, és ha nem vigyázok, belém fúródnak. Mindig ketten vagyunk.
– Ezt a kúpos dolgot nem értem, de azt hiszem, megint álmodunk. Ez volt az eredeti álom. Ez előtt voltunk ébren.
– Honnan veszed?
– Mert furán beszélsz. Ébren sosem mondanál ilyen mondatokat, hogy a régi kertünkben vagyok, és narancsfát ültetek a nagybátyámmal, miközben az égből apró kis smaragdkúpok zuhannak tűhegyes végekkel, és ha nem vigyázok, belém fúródnak. Én meg nem emlékeznék rá szó szerint.
– Sosem fogjuk megtudni.
– Mit, édes?
– Hogy mikor vagyunk ébren és mikor álmodunk. Én már sose fogom elhinni, hogy ami van, tényleg van. Ettől félek – azzal Alex csalódottan lehuppant a földre.

Előbb kapta fel a fejét, mintsem tudatosult volna benne: szellőt érez valahonnan. Evelin is megérezte. Valahol kinyitottak egy ajtót, és huzat támadt. Alex felpattant a földről, elindultak a légmozgás irányába. Villámszerű hang szúrt a fülébe – el kellett telnie néhány pillanatnak, hogy rájöjjön, Evelin sikoltott fel. A lány megszorította a vállát. Egy fehér fénycsík húzódott végig előttük, s végül beleveszett a sötétbe. Talán egy teremben voltak, vagy inkább hangárban. A sötét, mint a Rio Negro vize az Anavilhanas Nemzeti Parkot, körbefolyta őket. Anélkül, hogy megbeszélték volna, mi a terv, elindultak a fény forrása felé.
– Mekkora lehet ez a hely?
Evelin az utolsó szónál felemelte fejét. Nem látta a terem tetejét. Tekintetükkel mindketten a határokat keresték.

A mellettük elguruló háromkerekű gyerekbiciklin nem ült senki. Evelin szíve a torkáig kúszott, Alex a tarkóján érezte a bizsergést, mintha hangyák mászkálnának rajta. A bicikli kerekei és pedálja úgy forgott, mintha hajtották volna. A szerkezet hirtelen megállt. Egy újabb fényforrás gyulladt ki a fejük fölött, a tér másik két pontját összekötve. A bohóc fentről, talán tíz méter magasból bámult le rájuk.
– Nicsak, nicsak, nicsak! – visította, és Evelin ezer apró fényt látott kigyulladni a térben. Mint egy szőnyeg csillagokból szőve. – Hölgyeim és uraim!

Egy fiatal lány gurult elő a semmiből egykerekűn egyensúlyozva.
Újabb fénycsíkok döfték át a sötétet.
– Íme, a Legeslegnagyobb Hipnotizőr az Univerzumban! – ordította a bohóc. – Dr. Amadeus Clorofarm Escalpus Anapestus!
Evelin és Alex összesimultak. Újabb és újabb fények jelentek meg körülöttük. Egy hórihorgas férfi bukkant fel a sötét egy egészen más pontján – magasabban, mint a bohóc – olyan fekete göncben, amiben a zongoraművészek lépnek színpadra. Széttárta kezeit a csillagszőnyeg felé. A hangja úgy szólt, mint egy légiriadó:
– Íme, két ember, akik egyetlen óra alatt háborús menekültek, liftbe szorult honpolgárok, híradósok és az emberiség sziklákon bujkáló utolsó példányai lehettek! MIRE KÉPES A HIPNÓZIS, BARÁTAIM, MIRE KÉPES! – Még lentről is jól kivehetők voltak a hipnotizőr szájából vadászrepülő-rajként előreppenő nyálcseppek. A csillagszőnyeg ovációban tört ki – a tömeg felállva tapsolt, s az ezer és ezer fénycsóva most Evelint és Alexet világította meg.
– Önöknek illúzió volt! Nekik valóság! EVELIN ÉS ALEX! Nagy tapsot nekik!

A cirkuszban kigyúltak a fények, s a fények keresztjében két ember állt: Evelin és Alex. Dr. Amadeus Clorofarm Escalpus Anapestus most feléjük fordult:
– Emlékeztek-e az igazi nevetekre?!
Evelin úgy érezte, mindjárt elájul. Alex megszólalt:
– Etele. Ő meg Bori.
Tapsorkán tört ki a csillagszőnyegből, ami már inkább mozgó búzamezőnek tűnt. Etelének kezdett derengeni valami. Bori felnézett rá a földről. Időközben lekuporodott mellé, reszketett.
– Bori – szólt neki.
– Kurvára nem vagyok Bori! – A lány szeme villámlott. Etele meg is rémült, belenyilallt a felismerés szikrája, hogy talán… semmi sem úgy van, ahogy van, és ez a lány itt a földön ülve tényleg nem Bori, ő meg nem Etele. Egyáltalán honnan jött a fejébe ez a név: Etele? – Te meg nem vagy Etele vagy mi a faszom! Alex! Nem tudom, mi van itt, de ez nem az, aminek látszik! El ne hidd már.

Etele vagy Alex felpillantott Amadeusra. A férfi ugyanott állt, a közönség ugyanúgy hullámzott, mint eddig, lágyan dülöngéltek, mint egy rockkoncerten a megható lassú számnál. Egyetlen hang nélkül. Valaki levette a hangot. – Alex! Térj magadhoz!
Alex lekuporodott Bori mellé. Evelin mellé.
– Én emlékszem az injekcióra.
– Arra én is.
A fények lassan kihunytak körülöttük. Amadeus és a hullámzó közönség kimerevített képe eltűnni látszott. Halkan beleolvadtak a sötétségbe.
– Injekció?
Alex hangja visszaverődött távoli falakról.
– Evelin!
A csend lent tartott egy érzést Alex torkában: egyedül maradt. Még mindig élt. Megnézte a pulzusát. Igen. Dobog a szíve. De egyedül maradt a sötétben. Mi történik?
– Igen? Itt vagyok.
– Merre jársz?
– Nem tudom. Bizonyára te se nagyon.
– Már nem látok semmit.
Alex úgy döntött, elindul valamerre. Most már mindegy.
– Jössz? Elindulok erre – mondta Evelinnek, és a lány lépteinek koppanó sorhangja követte őt.
– Képzeld – kezdte Evelin –, egy cirkuszról álmodtam.
– Tudom. Én is benne voltam.
– Minden álmunkban ketten vagyunk. Olyan megnyugtató,
– Vajon milyen lesz a következő álmunk?
– Nem tudom, de szeretnék napfényes helyeken, erdőben lenni. Talán egy őserdőben, amiben van egy házikó, sok üveggel és sok fával. Ágy, könyvek…
Evelin elhallgatott. Mikor újra kezdte, távolodni tűnt Alextől.
– És nincs már semmi, ami csak félig is emlékeztetne a napra, amikor minden el…

Evelin eltűnt.
Alex megállt.
Úttalan utakon és időtlen sötétségben haladt előre. Mígnem fájdalom öntötte el az orrát. Nekiütközött valaminek. Egy fal volt az. Meddig haladt tovább?
A távolban fénycsík nyílt, valahol valaki kinyitott egy ajtót. Két másik ajtó is kinyílt: egy mögötte, egy valahol a távolban. Huzat húzott át a téren.
– Erre tessék! – mondta egy nő valami rózsaszín blézerben, kezében csíptetős mappa. – Erre, erre!
Alex elindult felé.
– A másik személy hol van? Miért nincs magával?
A nő hangja tisztán hallatszott, pedig még mindig elég messze volt tőle.
– A másik személy… – hirtelen fáradtság tört rá. – A másik személy másfelé indult. Biztos itt van valahol.
A nő egy Alex számára nem látható mikrofonba beszélt:
– Keressétek meg a másik személyt. Négy perc múlva lejár az idő.
Alex megtorpant.
– Milyen négy perc? Mi az, hogy lejár az idő? És akkor…
– Siessen! – A nő fél lábbal kilépett a sötét térből.
Alex lábai egyre nehezebben mozogtak, ahogy a fény felé közeledett.
– Jöjjön!
Minden lépés egyre nagyobb erőfeszítést kívánt.
– Nem tudok…
– Jöjjön!
– Nem tudok gyorsabban jönni.
– Fél perc és be kell csuknom az ajtót.
Még mindig volt köztük tíz méter, talán több.
– Húsz másodperc, siessen!
A nő eltűnt a résben, csak a fénycsík maradt után.
– Ne adja föl. Ne adja föl.

Szalay Álmos (1984, Dunaújváros)

Író, Budapesten él. Fák mindenütt című novellaregénye 2017-ben jelent meg a FISZ gondozásában, Kék Hotel című regényét 2021 decemberében adta ki a Noran Libro kiadó. Novellákat, verseket publikál. Portréját Soltész Boglárka készítette.