Makai Máté: Egy jó hasonlat kellene 7.

Lytovchenko Volodymyr felvétele

– Voltál már Ősanyáddal, Sarah? – kérdezte Aliz, ez a már messziről Z-genes csaj, aki minimum egy második generációs okostelefonnal a seggében jött a világra, és már azelőtt volt Facebook-profilja, hogy elnevezték volna.
Lehet, de csak lehet, hogy nem kellett volna Szvetozárra hallgatnom.
– Nem tudom. Fizetem a közösségi adót, így állami támogatással jöttem – mondtam neki, és közben igyekeztem minél felnőttebbnek és barátságtalanabbnak tűnni. Ez viszont lepattant róla.
– Én már harmadjára jövök.
– Ú! Az sok! Valami konkrét?
– Mindenki cipel valamit, amit meg lehet oldani – válaszolta. – Miért te mi hoztál, Sarah?
Sarah.

Elegem lett mindenkiből, és eljöttem. Biztos kiderül majd, hogy anyámból, vagy a többiekből, vagy a múlt, vagy minden. A legjobbnak azt tűnt, ha erre a kockásing-revivalos, túlmozgásos pszichóra hallgatok, mégiscsak szakember.

De ennyi nyomit! Ahogy számoltam, velem együtt most összesen huszonnyolc ember regisztrált a turnusra, a többségük észak-európai, de sok a magyar is, és a többség húszas-harmincas, csak elvétve van egy-egy idősebb, ami azért rohadtul elszomorító.

Aliz azonban semmin nem volt hajlandó meglepődni.
– Szerintem mindenki valahogy ilyenkor pörög fel – mondta.

És mert jobb ötletem nem volt, és valószínűleg már attól ideges voltam, hogy tudtam, ideges leszek a terápia alatt, a többieket csesztettem az állapotukkal. A többség nem hozakodott elő zaftos történettel, ami persze hazugság volt a részükről, mert az ilyen intenzív program olyanoknak való, akiknek más nem vált be. Óvatosan jöttek a sztorik közösségimédia-zaklatásokról, profiltörlések és kitiltások miatti önpusztító kísérletekről, webshopos túlköltekezésekről és a saját Pornhub-os fiókok tartalommegosztási szabályzatának áthágásairól, vezetési szokásokról. Én csak afféle szoft-őrültnek számítottam a többiek versenyszerűen űzött idiotizmusa mellett. És pont erre volt szükségem a kezdeti majrém leküzdéséhez.

Erről a kurzusvezető Adriannak is eldicsekedtem, mire ő kinevetett, és azt mondta, nem a közösségben elkövetett tetteim, hanem a szeánszok idején felszínre bukkanó szorongásaim mutatják majd meg a szükségem mértékét. Én viszont nem hittem a felszín alatt búvópatakként csordogáló szorongás eszméjében, és ezt csak belemagyarázásnak gondoltam.
Nekem simán csak rossz a kedvem.
– Jártál már itt? – kérdezte.
– Eddig csak pszichológusnál.
Megint röhög. Nem foglalkozom vele.

A találkozó egy parányi adriai szigeten volt, a horvát partoktól nem messze. „Találkozó a Pillango Bár előtt” – írták az itinerban. Itt adtuk le a telefonjainkat, okosóráinkat és innen baktattunk tovább a rekiközpontba.

Vakító napfényben léptük át a tábor kapuját, ami végsősoron egy kietlen és elhagyatott, szénné aszalt, kopár Kornát-szigeti szikla volt. Szemben velünk a távolban az olasz csizma, mögöttünk Dalmácia csupasz hegyei. Nem kellett ezért sokat jönnöm otthonról, mégis olyan érzésem volt, mintha valamilyen egzotikus tájra vittek volna minket.

Kacskaringós műút vezetett a tengerig, a partokon aztán végtelen falépcsők tovább a táborhoz, aminek látványától aztán végképp az az érzésed, hogy egy eldugott szubtrópusi kalandra fizettél be. Minden irányból dús pálmaerdő és egyéb susnyás veszi körül, áthatolhatatlan, patkó alakú bozótot húzva így a tábor köré.

Lakóhelyünk egy hatalmas birtok, közvetlenül a víz partján, melyet az erdőn kívül egy kerítéssel is elzártak a világtól.
– A kerítést meg lehet mászni – mondta Adrian. – De a változást akarnia kell a lakóknak. Senkit nem kényszerítünk semmire.
A birtok területén persze van klasszikus CCTV kamerarendszer, de ahogy írták, kizárólag a mi biztonságunk érdekében. Ez alapfelszereltség minden uniós táborban, merthogy ez csak így működik. Totális, önkéntes elszigeteltségben.

Amint belépünk a kapun, a mellettem tébláboló, féknyúz-túladagolásban szenvedő Aliz mély bölcsességre ragadtatja magát.
– Komcsiktól nem rossz!
Emlékeztetnem kell magam: ő beteg.

Első este meg kellett hallgatnunk a szervezők előadását. Utána jöhet az anyag. Átfutottam közben a kurzus értékeléseit egy nyomtatott prospektuson. Csupa pozitívum, de főleg hosszútávúak. Egy különösen megragadta a figyelmemet: 10 nap Adriannel olyan, mint 2,5 fél év Dr. Smith-szel – írta egy londoni csaj, Nicki. Átugrottam még az ayahuasca rövid távú fizikai hatásainak listájára is, de hamar be is zártam. Mégis hogyan kényszeríthetnek erre?

Ja, persze, receptre. Kösz, Szvetozár!

Adrian eközben bemutatkozott hivatalosan is, és elmondta, hogy nyugodjunk meg, ő olyan sok ayahuascát zabált már, hogy egy ideje semmit nem érez tőle. Megpróbáltam elképzelni ezt a mennyiséget, mondjuk csokoládéból. De elképzelhetetlennek tartottam, amit mond, mert ha sokat eszel is valamiből, egy idő után azért újra rá tudsz kattanni. Szóval csak meg akart nyugtatni minket. Tehát biztos, hogy ez az cucc nagyon szar lesz. Jelenleg már nagyobb élvezetet lel egy közönséges citromfű tea lefekvés előtti elfogyasztásában, tette hozzá Adrian, amin hangosan felröhögtem.

– Amikor az Ősanya elmondta neked, amit hallanod kellett, már nem szól hozzád egy árva mukkot sem.
Ősanya egyenlő gané ízű növényi főzet? Ok.
Próbálta eljátszani a szomorú szamurájt, vagy előadni a megvilágosodott bölcset, de én csak a szer utáni sóvárgást hallottam ki belőle. Nem vetem meg ezért, sőt tisztelem is. Én a bőrömet karistoltam, de azt is csak gyáván és félig.

Az utazásom előtt megtudtam, hogy pszichedelikus körökben Adrian valódi kultfigurának számít, és az igazat megvallva tökéletesen passzolni látszik ebbe a szerepbe a félhosszú ősz, göndör hajával, trimmelt szakállával és a gondterhelt tekintetével. És persze vegyük hozzá a rommá matricázott és szétvert gitárját, meg a gusztustalan pólóit, amiket tuti, hogy napokon keresztül hord, és ha már nagyon büdösnek érzi magát, csak fordít rajtuk egyet.

A tábor lakóinak egy része személyesen ismeri őt, és úgy tisztelik, mint egy gurut, amiben azért látok egy kis ellentmondást. De azt hiszem, ő sem tartaná magát annak.
– Az egyszer tuti, hogy tud beszélni – mondtam az egyik mellettem álló rajongónak.
– Oh, igen – válaszolta a csaj, akiről kiderült, hogy Janicának hívják, Brutus nevű, halott kutyájának a nevét tetováltatta a bal vádlijára. Ő azért látogatja Adrian detoxi szeánszait, mert digitálisan súlyosan szennyezettnek tartja az emberiséget, és szerinte a megtisztulás életen át tartó kötelezettségünk. Mikor megkérdeztem tőle, miért látja így, azt mondta, csak gondoljak a hétköznapi életemre és megértem.

Később megtudtam Janicáról, hogy otthagyta jól fizető állását és pénzzé tette mindenét csak azért, hogy Adrian ceremóniáin vehessen részt a világ legkülönbözőbb pontjain. Persze simán lehet, hogy csak bele van zúgva a fasziba.

Én viszont nem tettem pénzzé semmimet. Én mindenről, ami nem pénz, de én vagyok, önkéntesen lemondtam. Befizettem magam a változásra.

Makai Máté (1986, Veszprém)

Író. Az ELTE BTK doktoranduszaként irodalom- és kultúraelmélettel foglalkozott, különböző újságírói műfajokban publikált. Számos kritikája jelent meg, díjazták már versírópályázaton, de sci-fi novellát is fordított. Prózai szövegei 2011 óta jelennek meg online és nyomtatott sajtóban. A Fiatal Írók Szövetsége 2015-ös alkotói pályázatának első helyezettje próza kategóriában. Első kötete Koriolán dala (novellák, FISZ, 2016). Második kötete, Az Atlantis felemelkedése című regény idén jelent meg a Kalligram gondozásában. Portréját Takács Dániel készítette.