Oláh Péter prózái

Szymon Burza felvétele

A cukkini álma

Az előszobában lehúzza a bőrét, a cipzár megakad a derekánál. Mostanában mindig ez történik. Lehet, hogy segítene a fogakon egy kis olaj, de halogatja a dolgot. Kiemeli a lábát, nagyon igyekszik azon, hogy ne essen el. Kitartóan próbálkozik, de nem igazán megy neki. Úgy látszik túlságosan izgul. Rég hívták már vendégségbe, nem olyan könnyű visszaszokni. A bőrt csak a fogasra tűzi a többi közé. Kár, hogy nincs tükör, pedig megnézhetné a fejét, hogy minden a helyén van-e. Elindul a konyha felé, valami víz elindul a fejétől a törzséhez. Várnak rá, nélküle nem kezdhetik el. Nincs senki az asztalfőn. Ő a legidősebb, csak ő ülhet ott. Nélküle el sem kezdik a vacsorát.

A cékla elnyomja a cigarettát, nem mintha érdekelné, hogy zavar-e másokat a füst. Egyszerűen csak azért teszi, hogy odarohanjon kihúzni a székét a brokkolinak, hogy végre ehessenek. Mert már mindenki éhes, de nem akarják szóvá tenni. Végtére is hány éve él ezen a földön, kétszáz? Mit lehet erre mondani. Várni kell rá, nagy ügy. Persze mondhatnák azt is, hogy nem hívják el, na de hát az is milyen úriatlan, pont egy brokkolit nem hívni meg. Ennyi erővel ehetnének a tenyerükkel is.

A megduzzadt borsók összevissza gurulnak, hogy étel legyen az asztalon. Olyan gyorsan történik minden, hogy nem is lehet igazából látni, hogy mit tettek le eléjük. Mindenki vakot játszik, és magához veszi azt, amit elér. Elégedetlennek tűnnek, valahogy nem erre számítottak, vagy csak a desszertre pályáznak. Sose lehet eldönteni, hogy mikor éhesek, és mikor nem.

A cukkini az álmáról mesél, miközben beleszúrja a villáját egy mustáros gyűrűsujjba. Ezek a macskák kaparták az ajtómat, azt hittem, hogy a mi cicánk, de hamar kiderült, hogy ezek mások, feketék, mérgesek. És nem tudtam eldönteni, hogy mi van a szájukban, de mindegyikében volt valami. A macskámat meg persze hiába kerestem, amikor engem karmoltak ezek a dögök. Az én cicám túl bátortalan, ahhoz, hogy megvédjen. Mindenesetre nagyon rosszul éreztem magam, mert senkit nem tudtam elképzelni, aki megmentene, régebben mindig az volt ilyenkor, hogy eljött értem Dwayne Johnson, és megmentett. Most meg egyszerűen csak felébredtem. Valami nagyon nem stimmel velem.

Semmit sem tud válaszolni erre, a víz egyre idegesebb járkál a törzsében, de nincs semmi baljós előérzete. Ő is csak annyit tudna mondani neki, mint a többiek, hogy sajnálja, de reméli nagyon, hogy nem lesz mindig így. Mondaná is, ha nem érdekelné jobban, hogy miért ennyire édes a mustár és sós a gyűrűsujj. Megjegyezné a borsóknak, de nem igazán tud megszólalni. Sokáig úgy érzi, hogy bezárták ebbe a brokkolitestbe és nem tud szabadulni, hogy mindjárt felrobban.

A borsók hozták a fekete zsákjaikat, és elcsomagolták a társaságot. Nem lehet tudni, hogy miért. Bár nagyon valószínű, hogy én kértem meg őket. Végül is úgyse szeretem annyira a zöldségeket.

Táptalaj

A padlón fekszik, szétnyílt testtel. Nincsenek belső szervei, sem arra utaló nyomok. Közelebb megyek, hogy a fejbőréről levágjak pár tincset. Nagyon éhes vagyok, és nincs semmi más ebben a lakásban, amit ehetnék. Nem tudom, hogy mi történt vele, de nem fest valami jól. Lehet, hogy el kéne takarítanom valahogy. Bár, azt hiszem, ehhez nem vagyok elég erős. Tekergetem a hajat, hogy könnyebben meg tudjam enni. Közben az ablakban látom, hogy a kertben áll és bámul. Nincs energiám tovább bajlódni a hajjal, pedig be kéne panírolni, hogy finomabb legyen, mert így nyersen elég száraz. Még sem lehet így, ha megfigyelnek. Bekapom, megrágom kicsit, és ha nem tűnik el, mikor lenyelem, akkor kimegyek és megkérdezem tőle, hogy mit csinál itt. Mi olyan kurva különös.

Betörik az ablakot, és a padlóra esnek a vadkacsák. Eltűnik a kertből, nem figyel tovább. Egyre többen zuhannak le elém, és nem értem, hogy mire jöhetnek. Ahogy felkelnek, a test körül kezdenek el tolongani. De jó lenne, ha elvinnék. Csámcsognak. Az egyik, aki nem megy közel a testhez. Csak messziről felügyeli a folyamatokat. Elkezdi mondani, hogy nagyon örül, hogy itt vagyok, de annak főleg, hogy tudok beszélni. Nagyon unalmas meló szokott lenni ez, ha nem tud beszélni, aki kilépett a testből. A hogylétemről kérdezget, de nem tudok kimerítő választ adni. Minden annyira új és rémes, hogy ezek még a vért is felnyalják. Csak bólogatok, és próbálok nem gyanúsan viselkedni, mert ezek mindenre képesek.

Elég hamar távoznak az ablakon. Még az ablak szilánkjai is visszakerülnek a helyükre. Ezért nem tudom, hogy pontosan mi történt itt és mit mondott nekem a felügyelő. Az biztos, hogy eltakarították a testet, mert már nem fekszik a padlón. Annyira álomszerű ez az egész, és nem igazán tetszik, hogy nem tudom világosan, mit kellene csinálnom, mert ez is csak félig van meg. Olyasmiről beszélt nekem, hogy el kell mennem és felpofoznom őket. De azt, hogy kiket kéne, arról fogalmam sincs. Leülök, iszok még egy teát, és elindulok. Hátha menet közben eszembe jut, vagy ösztönösen jön, mindegy, valami lesz. Kicsúszik a konyharuha a kezemből, így sikerül megégetni a levelemet. Annyira fáj, hogy nem tudok várni. El kell indulnom.

Már a kapualjban nem bírok a levelemmel. Muszáj megütnöm, aki be akar jönni a kapun. Az utcán nincsenek sokan, de még így is sikerült felpofoznom őket. De a fájdalom nem akar megszűnni, még többet akar. Befordulok a nagykörútra, és besétálok a tömegbe. Aki csak szembejön, azt felpofozom. Általában kiterülnek az emberek, de olyan is volt, hogy visszaütött. A betonra hullt pár magom, de csak mentem tovább, és pofoztam őket. A levelem egyre jobban fájt, és nem tudtam mit csinálni. Ahol csak embert láttam, odamentem és megütöttem. Bíztam abban, hogy egyszer csak elmúlik.

Ahogy elfogynak az emberek, elkezdem a házfalakat is felpofozni. Nagyon megijedek, ahogy elrepülnek, és csak a csobbanást hallom. Viszont egyre inkább szűnni kezd a fájdalom, szóval elkezdek lassan hazafelé indulni. Keresek egy élelmiszerboltot, felpofozom az eladót, és viszem, ami csak kell. Sajnos, nem bírom ki, hogy ne pofozzak fel pár szotyis zacskót, mogyorós csokit, süteményt. Legalább nem hízok el. Kellemes szél fúj, fárasztó haza gyalogolni.

Lepakolom az asztalra a dolgokat, és eldöntöm, hogy készítek belőlük egy jó kis zöldséglevest. Ha már pont ez van a szakácskönyv címoldalán. Egyébként sokkal egyszerűbb megcsinálni, mint képzelem, szóval elég hamar kész leszek vele. Szedek ki hűlni, és a levelemet nézem, hogy mennyire látszódik rajta égési sérülés. Még el sincs szenesedve, de teljesen más jelenik meg rajta. Sorra bújnak elő az emberi arcok. Próbálom a másik levelemmel visszanyomkodni, ahogy csak lehet, de nem sikerül. Mostantól itt lesznek velem, bármit is csinálok.

Nagyon piszkosnak érzem a leveleimet. Muszáj lefürödnöm, úgy hátha eltűnnek ezek az arcok is, bár tudom, hogy ezzel meg kell tanulnom együtt élni. Elhúzom a zuhanyfüggönyt, és látom, hogy a bolognai spagetti zuhanyzik. A lábfejét próbálja megmosni, de annyira hosszú neki, hogy nem jön össze, folyton kicsúszik a kezéből. Visszahúzom a függönyt. Leülök a nappaliba, megvárom, amíg végez.

Irritál, hogy ott van, hogy hallgatnom kell ezt a cuppogást. Nem akarok együtt élni vele, keresnem kéne valamit, amivel elkergetem a lakásból. Amikor kijön a fürdőszobából nem volt rajta törülköző, csak a buborékok pattognak a húsgombócain. Ahogy meglátom, éles fájdalom érte a magházamat. Le kell feküdnöm, mert nem bírom máshogy elviselni. A magjaim a padlóra kerülnek, nagyon kellemetlenül érzem magam, mert így kell látnia. Egy erős szippantással elnyeli a magházam a spagettit. Mire felkelek, nincs ott.

Lezuhanyzom, és amikor kilépek a fürdőkádból, akkor veszem csak észre, hogy el vannak színeződve a leveleim, vérvörössé váltak. Mintha a felügyelő is valami hasonlóról mesélt volna. Mégsem tetszik ez nekem. Na majd több hajat szívok magamba. Hátha attól nem nézek ki ennyire csúnyán.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2022/7–8-as lapszámában.

Oláh Péter (1999, Budapest)

A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója. Több éve ír prózát, a sárvári írótáborban két alkalommal bronz oklevéllel díjazták. A Nincs online folyóirat szerkesztője. Őrbottyánban él.