Csutak Gabi prózája

Julija Svetlova felvétele

Otthon, látogatóban

Ez az első alkalom, hogy a szüleim nem várnak az állomáson, amikor haza utazom. Már egy ideje mondogattam, hogy fölösleges kijönni értem, láttam, hogy anya az utóbbi időben milyen félve vezet, minden útkereszteződésben megáll, szorítja a kormányt, indokolatlanul lelassít, ha jön szembe valami a másik sávban. Pedig mindig büszke volt rá, hogy még a születésem előtt bejárták Európát, és majdnem végig ő vezetett, mert apámnak gyakran megfájdult a dereka. Az meg egyenesen szenzáció volt, hogy a lehajtható tetejű Lada fölött lobogó menyasszonyi fátyollal is ő ült a kormánynál ötvenöt évvel ezelőtt. És most nincs itt, nem integet a télen-nyáron hordott piros autós kesztyűjével.

Nehezen ráncigálom végig a bőröndömet a göröngyös peronon, aztán át az állomás évek óta felállványozott épületén. Zavarban vagyok, mint egy idegen. Örülök, hogy vannak taxik a bejárat előtt, és nem kell telefonon rendelnem, a sofőr sem túl beszédes, nem kell megerőltetnem magam. Legutóbbi látogatásom óta semmi nem változott. A központi épületek fele zöld hálóval van letakarva, a többiről szemérmetlenül mállik a vakolat. A taxis rutinosan kerülgeti a kátyúkat, már nem is mérgelődik miattuk.

Anya nem hallja a csengőt, telefonon próbálom elérni, valaki közben belülről kinyitja nekem a kaput. Nálam tíz évvel fiatalabb apa focizik a két gyerekével az udvaron. Nem ismerem, mint ahogy a többi új lakót sem. Halkan surranok fel az emeletre, mert a régi szomszédokkal még kevésbé akarok összefutni. Nehéz válaszolni, amikor megkérdezik, mi a munkám, miért nincs gyerekem vagy miért nem járok gyakrabban haza.

Anya már az ajtóban vár: mackónadrágban van, az elnyűtt kardigán alól piszkos rózsaszín póló lóg ki. Már nem öltözik fel, nem fésülködik meg miattam, csak a szemöldökét rajzolta fel: két nem teljesen szimmetrikus fekete félkört a szeme fölé. A szemhéja, amitől régen keletiesen egzotikus volt a szeme, most félig elfedi a tekintetét, mint egy gyűrött selyemfüggöny. Megölelem. Megérintem a vállcsontját és a lapockáját, úgy érzem, mintha minden alkalommal egyre lejjebb kellene hajolnom, hogy átkarolhassam. Apa görnyedten csoszog ki a szobájából, pizsamában van, az a rengeteg ősz haja szanaszét áll, kihangsúlyozza a szeme színét. Ahogy súlyosbodik a betegség, az eredetileg szürkéskék tekintet egyre kékebb lesz, mint a kisbabáké, akikről még nem lehet eldönteni, hogy ez lesz-e a szemük végleges színe.

Felismer. Vagyis valakit felismerni vél bennem. Leggyakrabban a húgával vagy a nővéremmel szokott összetéveszteni, de ez nem derül mindig ki, mert ugyanolyan kedvesen érdeklődik a hogylétem felől, bárkinek is hisz éppen. Az elején attól féltem a legjobban, hogy mi lesz, amikor nem ismer már fel. Valamiért úgy képzeltem, hogy ez egyetlen végzetes pillanat lesz, ami nem visszafordítható. De kiderült, hogy fokozatosan hozzá lehet szokni: van, amikor tudja, ki vagyok, van, amikor nem, és már nem is igyekszem bizonyosságot szerezni egyik verzióról sem.

Eddig egyszer fordult elő, hogy nagyon megijedt tőlem. Háttal álltam neki, éppen mosogattam, és amikor megfordultam, elborzadt. Anyám vonásaira számított, ahhoz képest az én arcom egy torz alakzat lehetett, egy idegen szörny arca. Á, te vagy az! Mondta megkönnyebbülten pár másodperc múlva, amikor rájött, hogy mégiscsak ismerős vagyok neki valahonnan. Most is kitörő örömmel kiáltja, hogy én vagyok az. Igen, én, mondom bizonytalanul.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/1-es lapszámában.

Csutak Gabi (1977, Szatmárnémeti)

Író. Csendélet sárkánnyal (JAK-PRAE, 2017) című novelláskötetével 2018-ban ő képviselte Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján, a könyv Margó-különdíjban részesült. Novellái eddig angol, bolgár, cseh, észt, horvát és szerb nyelven jelentek meg. Prózaírás mellett kulturális újságírással, szerkesztéssel és műfordítással is foglalkozik. Jelenleg első regényén dolgozik.