Molnár Illés versei

Julija Svetlova felvétele

 

Minden út Sárospatakra vezet

Akárhová indulsz, kicsit mindig olyan,
mintha megint Sárospatakra mennél.
Az autópálya mentén drágább a benzin
és a kóla is. A kóla mindig drága.

No de cserébe százharminccal ihatod
a zérót. Menet közben egyre kevesebb
szó esik, és egyre több zene szól, egyre
vadabbak. Aztán egyik sem, csak próbálod

elképzelni, milyen lesz majd odaérni.
Végül is minden út olyan, mint amelyik
Sárospatakra vezet: mire odaérsz,

a terített asztalon kihűlt az étel,
és a házigazda is elbóbiskolt, de
a közlekedési hírek most is szólnak.

 

Kaptár

Árnyéknak nevezel, kiállítasz a napra.
Kanócként lángol a hangom, olvad, mint a
viasz, minden, amit neveden nevezek.

Itt az este: alászállnak a fények az
egymásba ivódott, elmaszatolt arcok
terepére. Ennyi maradt csak a kép-
tári séta végén: gyűrött katalógus

izzadt tenyerekben. Így hagyjuk el a
száradó földek múzeumát, mielőtt
ránk zsugorodna és falra meszelne, hogy
aztán megrepesszen. Hazafelé hangunk

a folyó alatt robog át, majd a huzat-
ban megfürödve rajzik az égre, és csak
a felhők pergetik újra vissza közénk.

 

Az utolsó előtti szó

Most az enyém itt mind, ami bentről látszik.
Ablak mögött a hegy, azon túl egy másik.
Hosszú a tél. Hálni jár belém az erdő.
Álma csendes moraj. Csak reggel jön elő.

Madarak, őzek, kígyók hada dorombol,
szememet nézik, mint saját tükrét a tó.
Egyedül marad, belülről dörömböl,
válaszra vár az utolsó előtti szó.

A táj gomolyog, feledi már a telet.
Bő patakvízbe gyűlik az olvadó hó,
gőzölgő nyájak legelnek sodra felett.

Mint egy ásító száj, széttárul a nap,
megszólalna, de a hang a torkán akad.
Ott rekedt benn az utolsó előtti szó.

 

Reggeli capriccio

1.
Az autópálya zúgását hallom: porrá,
korommá égeti az esti neszeket.
Belső izzás emészti el a hangokat,
rovarok röptét, levelek közt a szelet.

A holnapi hajnalra tapasztom fülem,
ébredező zajok után kutatok. Az
éjszaka fala mögül kihallik, ahogy
a sötétbe súg a frissen mosott reggel.

Belém bújt a fény elől a forró fekete,
kelteget egy új fordulat előszele.
Milyen más volt tegnap a vér dobogása,

mennyire nem tudom, mi után kutatott.
Fülek közé szorulva hova is bújna
az álmoktól nehéz, tompán lüktető fej.

2.
Úgy apad az éj, mint fáradtan zuhanó
hullám a vakító reggeli homok fövenyén.
Kávé tartja ébren az álmokat bennem,

belső búvárruhaként enged vissza még
lemerülni a partmenti pirkadatba,
hallgatni a tegnapi fülben doboló

ereket. Fül tapad fülhöz, hallgatom, hogy
este hogy figyeltem mai hallgatásom.
Aztán csak engedem, hogy visszasodorjon
a hullámverés a nappali homokra.

Ágak között menekülő reggeli szél,
ablakba szorult legyek utolsó dala,
körkörös autópályán örvénylő motor
hangja oldódik a kávérotyogásban.

3.
Nem az óra ébreszt és nem a telefon,
az éberség gyorsuló lélegzetei,
az időben érkező fény ígérete,
a táguló tüdő és az olthatatlan szomj

kergeti messze az álmot. Gyorsan folyik
le a tudat vékony repedésein át.
Szemhéjad magasba emeli, fényt kínál
a nap nehézkedése, a nyugat felé

meginduló kérlelhetetlen kikelet.
Valami mégis visszafelé hívogat,
rések közül súg a halkuló eredet:

a reggel nem érkezik, csak irányt mutat.
Indulsz, orrhosszal lemaradsz magad mögött,
telefonodon hallgatod az ébresztőt.

 

Körkörös zuhanás

Mi felröppen a földből, hamar visszahull,
a vonzás ellen sokat nem tehetsz.
Az élet téglák között, kő alatt lapul,
és akár a rossz beton, te is megrepedsz.

Mint földkupac néz ki lomha ingoványból,
nyitott szemed mögül szétömlik a világ.
Új ősrobbanás lesz minden pislogásból,
az idő fogytával már csak térért kiált.

Az út, amit súly és szabadság keresztez
szemnek alig látható ívben térül el.
Görbe pályát fut be, mit szélnek eresztesz,

csigává hajlítja a kört a szédület.
Megbotlasz: a zuhanás íve váratlan.
Saját törött orrod érzed a hátadban.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/5-ös lapszámában.

 

 

 

Molnár Illés (1981, Szentes)

Költő.