Bányai Éva: A Bodor-apa. Apafigura-változatok a Bodor-prózában (tanulmány)

A korábbi években, évtizedekben számos tanulmányban, majd doktori disszertációban, és ennek következtében kiadványokban értekeztem röviden-hosszabban a Bodor-prózáról, a Bodor-konferenciára1   való meghívásomkor az első reakcióm az volt, hogy amit gondoltam erről a szövegtérről, már kifejtettem korábbi írásaimban.2 Ugyanakkor mégis hagytam magam meggyőzni, és tenni egy próbát a kortárs magyar próza apafiguráinak körüljárására vonatkozó projektemet kibővítendő, azaz kísérletet tenni a Bodor-próza elhallgatott vagy hiányzó apafigura-változatainak a körüljárására, amelyek révén a következő kérdések merülhetnek fel: milyen (humán vagy nonhumán) viszonyok teresülnek a Bodor-prózában megkonstruált torz, nemlétező, mostoha vagy „fogadott” apák-fiak léte és kapcsolata révén, és leírható-e mindez a kelet-közép-európai hatalmi diskurzusok, a totalitarizmus nyelvi megképződésének beszédmódja felől. Mivel korábbi írásaimban már foglalkoztam a Bodor-prózában megjelenő térképzetekkel, elhallgatásalakzatokkal és hatalmi viszonyrendszerekkel, elkerülhetetlen a korábbi gondolataimnak és megjegyzéseimnek jelölt vagy jelöletlen újbóli felhasználása.

Apátlanok a címe a fent említett, apafigurákat vizsgáló projektemnek, amelynek keretében eddig Vida Gábor, Papp Sándor Zsigmond, Tompa Andrea és Dragomán György prózájában vizsgáltam az apafigura hiányát vagy káros létét, mindennek transzgenerációs hatását. A felsorolt szerzők regényeiben körvonalazódnak a hatalom és egyén viszonytereit, a mindenkori kisebbségi (társadalmi, etnikai, gender-) perspektívát, a leírás/megnevezés/elhallgatás viszonyait, „az elbeszélés nehézségeit” leíró stratégiák. Ugyanakkor a regényekben egy olyan Erdély-re-konstrukció, re-prezentáció képződik meg, amely a külső-belső elkülönböződéseket, a mi/ki a magyar (vagy minden más) szociálantropológiai vonatkozásokat a nyelvi megformáltságban testesíti meg, az elhallgatás ellen a beszéd cselekményesítésével lép fel. A T(rianon)-szindróma lebontásában is fontos szerepet játszó prózatextusokban az okok felfejtése is szétszálazható: a különböző külső-belső háborúk eredményeként a traumák tovább generálódnak, a tér szétesése beíródik a szereplők arcába, testébe is, s mindezt az apafigurák jelenléte vagy hiánya is erősíti.3

Nem célom, hogy a felsorolt regényekre, illetve a következő tágabb időszakban vizsgálandó regényekre rányomjam az „aparegények” műfaji bélyegét, úgy vélem, ezeknek a tágas perspektívából értelmezhető regényeknek az esetében sem működik a műfaji elhatárolódás. Több e témát vizsgáló írásban megemlítik a következő idézetet: „Az aparegény […] nem műfaj, ellenben az apa az műfaj. Az európai kultúrában az apa egy főműfaj. Minden az apáról szól, ez egy apakultúra, és az apa nagyon erős tabu alatt áll, az apa érinthetetlen” – mondja Esterházy Péter egy interjúban,4 amely mondat ugyan kinyilatkoztatásként hangzik, de tompítva az élét, ez is mintegy bizonyíték arra, hogy a magyar kultúrában, irodalomban kiemelt szerepe van az apának, az apafigurák megformálásának.

Az általam eddig vizsgált regények egy részére érvényes Tamás Zsuzsa Elapátlanodva – Az „aparegények” mint rendszerváltó regények5 című tanulmányában is említett Philippe Lejeune-féle önéletrajzi szerződés,6 az olvasó elvárja a szövegek vallomásos, önéletrajzi jellegét, némi játékot a szerzői tulajdonnévvel. Tompa, Papp és Vida egyes regényeiben számottevőek és meghatározóak az önéletrajzi elemek, Bodor esetében viszont, mint látni fogjuk, érvényesül egy játékos, de erős eltávolító gesztus is.

Jelen írásom címe több értelmezési lehetőséget kínál. Egyrészt lehetne vizsgálni Bodor Ádámnak az apjához fűződő viszonyát az általa adott interjúk függvényében (erről csak jelzésszerűen és annyit említek meg, amennyit a próza felől érdemesnek és relevánsnak tartok). Írásomnak inkább a Bodor-próza Apafigura-változatainak vizsgálata a célja, valamint az ezzel szorosan összefüggő „rendszer-apa”, avagy a diktatórikus hatalmi rendszer által megképzett vezető, a hatalom mint apafigura megformálásának szövegbeli megjelenése. Ezen írás lehetőségein túlmutató cél lenne a hatástörténet kifejtése: Bodorról, mint a magyar prózairodalomban betöltött apa-figura szerepéről, vagyis a Bodor-próza fiatalokra tett hatásáról egyrészt már több írásom is megjelent (például hogyan jelenik meg a Bodor-féle térképzet, névtérkép, határidentitás a posztbodoriánius áramlatokban evező prózaíróknál7); illetve az elmúlt időszakban két önálló prózakötet is napvilágot látott: az Állomás éjszaka. Tízkezes egy Bodor-novellára,8  valamint a Bodor 85. születésnapjára megjelent Eronim Mox: Receptek végnapokra,9 amelyekben a Bodor-tisztelgők írásait olvashatjuk egybegyűjtve.

Mindazt, amit a Bodor-papáról tudunk, a Bodor Ádám által adott interjúkból körvonalazódik. Bodor Bertalan a 19. században született, azokat a polgári értékeket vitte is tovább az életében, és 51 éves volt, amikor Ádám megszületett.10 Nemcsak ez a viszonylag számottevő időbeli távolság választotta el őket egymástól, hanem a merőben másként megélt gyerekés fiatalkoruk: az apa beleszületett egy polgári, értelmiségi jómódba, ami – a második világháború időszakát leszámítva – Ádám kora gyerekkorára is jellemző volt az ötvenes évek elejéig, a kommunista korszak beköszöntével viszont mindketten börtönbe kerültek (Ádám tizenhét évesen, az apja hatvanvalahányan került börtönbe).11

Bodor Ádám nagyon pozitívan, de mértéktartóan beszél az interjúkban az apjáról, ugyanakkor jelzi az időbeli távolságot és idegenséget is, ami révén nem kerültek, nem kerülhettek közel egymáshoz, és ami kapcsán leginkább szóba kerül az elkülönböződés: a szerzői név által, amely a Lejeune-féle önéletrajzi paktum Bodor-féle prózamegnyilvánulására irányítja a figyelmet. Ahogyan Bodor is jelzi az interjúkötetben: a Bodor-papa bizonyára nem vette volna jó néven „a szakmai leleményességet”, hogy az ősi családnév mily módon hurcoltatik meg a Sinistrában. A Bodor-regények felkínálnak egy ironikus önéletrajzi értelmezési lehetőséget is: a Sinistra körzet12 részleges énelbeszélő narrátorának vezetékneve, pontosabban a Puiu Borcan ezredestől kapott álneve – a magyar nyelvben bevett formulával ellentétben: fordított sorrendben – megegyezik a szerzői névvel, és egy párbeszédben elhangzik a harminchatos évszám is születési évként, amely jó évjárat volt, mind vitték valamire. Az érsek látogatásának13 egyik fő utcája a Február huszonkettedike sor, amely dátum – kiegészítve a sinistrai évszámmal – megegyezik a szerző születésnapjával, a Verhovina madarainak14 az én-elbeszélője pedig a lecsupaszított, mellékjelektől – s ezzel együtt a magyar vonatkozásától – mentesített, megfosztott fogadott fiú: Adam. Ezek a szöveghelyek és attribútumok valamilyen szinten a genezisre: világés szövegteremtésre irányuló ironikus, eltoló, elidegenítő, eltávolító rájátszás eklatáns példái, a Bodor-prózára jellemző prózapoétikai megnyilvánulás.

A Bodor-szövegek apafiguráira is érvényes az eltávolítás/eltávolodás gesztusa, legalábbis ez olvasható ki abból az általam csak jelzésszerűen felvázolt ívből, amelyet néhány kiemelt szöveg révén a következőkben bemutatok. Már rögtön az első novelláskötet, A tanú második elbeszélésében megformálódik egy elhallgatott, elmosódott apakép. A kutya alakú hófoltban pozitív múltbeli apakép körvonalazódik: a fiát (egyelőre nem fogadott fiát!) kirándulni vivő, az erdőbe, a természetbe beavató apa, akihez sok kedves gyerekkori emlék kötődik: a sok közös kirándulás alatt többször lekésik a vonatot, vidáman összetörik magukat a kutya alakú hófolton, amely hófolt biztosítja a változások közötti állandóságot („A hegyekben a hó nyárra mindig ugyanott marad meg.”15), ugyanakkor az apát és a fiát az elbeszélés jelenében a magasságtól a mélységig, a hegytől a völgyig nagy, áthatolhatatlan és szükségszerű távolság választja el, amely érzés keveredik a félelemmel és a magányra, egyedüllétre való vággyal. A kommunikáció ellehetetlenül, miként a novellák (majd a regények) nagy részében is: itt már megjelenik a kihagyásos, elhallgatáson alapuló Bodor-féle prózapoétika. Ugyanez jellemző még tömörebben a Vendégmadár16 apa-fiú kapcsolatára is, amelyben egy ígéretesnek induló fiúi karrier megtörése, az apai házba való hazaköltözése adja az alaptörténetet, de az elhallgatott motivációk mögöttiségére nincs rálátásunk. Az emberi attribútumok elbizonytalanításának folyamatáról ír erre a novellára is vonatkoztatva Bengi László,17 s ez összefüggésben van a Bodor-szövegvilágra érvényes dehumanizációval is, ennek következtében pedig a familiáris kapcsolatok elbizonytalanításával.

Az Eufrátesz Babilonnál18 című elbeszélés egy, az apa szekusok általi elhurcolásához köthető felnövéstörténetként is olvasható: az elbeszélő, a kamaszkorú Füles aznap fogja meg Nopritz Andrea mellét, amikor annak szekus apja, Marius Nopritz hadnagy megérkezik a fekete farmotoros Tátra kocsin Füles apjáért.19 Túllépve azon az interjúbeli válaszon, hogy Bodoréknál soha nem volt a folyosó végén a vécé (amikor a kérdező Balla Zsófia az esemény valósághoz köthető részét firtatta), a novellában van egy (amúgy a Bodor-prózára kevésbé vagy ritkán jellemző) konkrét dátum: az 1952-es évszám, és egy frissiben elégetett, a püspökhöz kapcsolódó levél. E két szöveghely révén egyfajta referenciális olvasat is megképződhet, hiszen az interjúkból tudjuk, hogy Bodor Bertalant a Márton Áron-féle hazaárulási per miatt ítélték el. Az apától való elés leszakadás a magára és külsőleg is, tehát duplán rázárt zárt budiban esik meg, hasmenés közben, Fülessel, a szekusok vegzálása közepette, miközben a szekusnak az Eufrátesz-nyomaton hagyott lábnyomát körberajzolva, megerősítve a szamár hímvesszőjét kisatírozza, mintegy gyermeki nézőpontból értelmezve a hatalom jelhagyását.20

Egy másik apa-történet a fülesbagolyhoz köthető, ahol megkonstruálódik a Sinistra-előkép a zsaru-(szekus?, besúgó?)-féle, erdőszerető apával, aki fülesbaglyot nézni mostohafiával jár ki az erdőre, a gyerek viszont a városhatárra járó kamionos Musztafa Mukkerman-nézést kedveli inkább, aki hatszázkét kilós testét motoztatja a gyerekekkel, némi cukorkáért cserébe.21 A mostohafiú/fogadott fiú motívuma ebben a novellában kezd erőteljessé válni, itt még követhető/feltételezhető egy nem túl jó kapcsolat a mostohaapa és az anya között, a későbbiekben viszont még látens utalás sem lesz ilyen humán viszonyokra, legtöbb esetben semmilyen információ nem derül ki a fogadott fiak anyjára vonatkozóan.

A Sinistra körzetben – ha egy félmondatos regény-összefoglalót olvasnánk: egy hős apa mindent magára-, felés elvállal, hogy fogadott fiát kimenekítse az elzárt zónából – igazán összejöhetne egy hőstörténet, ehelyett egy antihős és anti-apa figurája képződik meg: abban a világban, ahol minden látszólag22 és álságosan, álnéven működik, a totalitárius rendszer által domesztikált egyedek beletörődésen alapuló rendszerében a hányás is szokássá válik: a rendszer denaturált szeszként azonosítódik. „Kezdetben hányni fogsz tőle, de aztán megszokod. / Biztos”23 – hangzik el a regényben Andrej Bodor körzetbe érkezésekor a denaturált szesz ivására vonatkozóan: a körzetben a túlélés az életcél, amelynek egyik eszközévé a denaturált szesz fogyasztása vált, s ezzel kedvenc italukká is minősült (más nem is lévén). A totalitárius rendszer is ekképp válik domesztikálttá: kezdetben hány(ik) tőle az ember, de aztán – megízesítve és megszűrve, saját koktéllá keverve – megszokja. Ennélfogva mindanynyian előbb vagy utóbb belekeverednek valamibe, miként Andrej Bodor is Sinistrára érkezésekor, és végre találkozva a rezervátumban fogadott fiával, Béla Bundasiannal, ez utóbbi figyelmezteti is erre: „Hiszen most már maga is közéjük tartozik. Másként nem lehetne itt.”24

Nincs körülírva, pontosítva a „közéjük” fogalma: a hatalom részeseinek és alárendeltjeinek, a „valamibe való belekeveredettek” halmaza formálódik meg, egy képlékeny, valakinek kiszolgáltatott, bizonytalan, látens halmaz. Nyelvileg körülírhatatlan a „mibe” való belekeveredés is, mint ahogy a „valami/valaki” névmás is a megfoghatatlan, látens más(ik) voltát kérdőjelezi meg.

A Bodor-regények alaptörténetéhez hozzátartozik a valamibe való belekeveredés és kikerülhetetlenség, elodázhatatlanság élménye. Ez szoros összefüggésben áll a hatalmi viszonyok teresülésével: a belekeveredés biztosítja a rendszeren belüliséget. Andrej Bodor Sinistra körzetbe való látogatásának a célja (a kalandvágyon kívül) fogadott fiának megtalálása és megszöktetése, de ahhoz, hogy ezt az adott körülmények között véghez vigye, gyilkosságba keveredik, amelynek moralitását a látencia eszközeivel élve nem vonatkoztatja magára. Az érsek látogatásának a narrátorai sem mentesülnek a hatalommal való kollaborálás alól, Bogdanszki Dolinába való érkezésük és onnan való távozásuk ideje alatt a hatalmi rendszer(ek) nek való kiszolgáltatottságban ténykednek. A Verhovina madaraiban már olyan sokrétegű, plurális hatalmi berendezkedés körvonalazódik, hogy Anatol Korkodus azt se tudja, kivel kollaborál, vagy kivel kéne egyezséget kötnie, a végén mégis belehal. A belekeveredés minden esetben együttműködést feltételez, a rendszerhez való odatartozást. A hatalmi viszonyok teresülnek: a sinistrai-verhovinai  tér által létrehozott viszonyrendszerben  a hosszas beleivódás révén mindenki a hatalmi rendszer részévé válik: létrehozó, hordozó vagy alávetett pozícióban. Ezért válik differenciálatlanná a sinistrai hatalomtér: mindenki egyszerre hóhéra és áldozata a rendszernek.

Egy terület attól a pillanattól tekinthető antropológiai értelemben vett helynek, „amikor az identitás és a viszonyok összekapcsolódása révén szert tesz a stabilitás minimumára”25 – állítja Marc Augé. Augé tipológiájában a nem-helyek nem rendelkeznek az antropológiai hely hármas, identitásképző, közösségi és történeti ismérvével. Amennyiben a helyet apává transzponáljuk, kiderül, hogy a Bodor-szövegekben nyoma sincs a stabilitás minimumának, a Nem-helyek mintájára Nem-apák konstruálódnak meg: úton vannak, útban vannak, útközben, nem a helyükön, mert nincs is helyük. Nem formálódik meg az antropológiai értelemben megformálható apa: nem rendelkezik identitásképző, közösségi és történeti ismérvekkel, ezáltal nem is formálódhatnak meg az erre támaszkodó viszonyok és humán kapcsolatok.

A Merleau-Ponty féle térviszonylatokban – a tér meghatározza a viszonyokat és a viszonyok teresülnek – a Bodor-próza tere a másság/idegenség viszonyait hozza létre: a nem-apák, nem-családok terét. Béla Bundasian maga elé köp, majd későbbhányni is fog, amikor öt év után meglátja az ő kiszabadítására érkező kollaboráns apját, Anatol Korkodusnak sincs semmiféle tekintélye a fogadott fia (és egyáltalán: senki) előtt, amikor kiderül, hogy kegyvesztetté vált. Nincs apai auktoritás, a pater familis a családi struktúra legfelső fokát illetné, de inkább a hatalomra vonatkoztatható, ami amúgy is körvonalazatlanná válik a Verhovinában is, a Seholban26 pedigvégképp. Ez utóbbi kötetben is van egy apa-figura, aki állatméreggel öli meg az egyébként szinte állati közegből, a hontalan asszonyok menedékhelyéről elhozott mostohaanyát, a címadó Paraszkívát,27 a megmérgezése ugyanolyan mindennapi halálesetként lesz elkönyvelve, mintha szívstopban halt volna meg (ha már felületesen az került a nyomtatványba, nem érdemes átírni, újat írni, a hivatalos irat számít a cinikus, dehumanizált közegben, másnap jön helyette egy újabb kortalan menekült asszony, mindenki pótolható). A Bodor-szövegek tele vannak a mindenkori kiüresedett ideológiai szólamok ironikus kipellengérezésével, pengeéles, cinikus, olykor nyeső szóés idióma-használattal, számtalan példát lehetne felsorolni minderre akár a korai novelláktól a regényeken át a Seholig bezáróan és egyre erősebbé válva.

A Nem-apa és Nem-család tere és viszonyhálózata dominál a szövegekben, mindez a pedofíliára, homoszexualitásra, „családelhajlásra” vonatkozóan is érvényes: Az Utasemberekben előbb szüzet követelnek kocsmai felhozatalként, de beérnék egy szűz kisfiúval, a számtalan fogadott, mostoha apa-anya-gyerek epiteton ornans-ként is funkcionál, Nikifor Tescovina pórázon vezeti az egyik lányát (aki gyerekként is Géza Hutirával él), később a többi gyerekét árulja, Olejnek doki Hamza Petrikáékkal űzi el a magányát. Nem számít, ki kinek a felesége, időnként kölcsön adják, kérik, használják: Elvira Spiridon Coca Mavrodin által lett kiutalva Andrej Bodornak, aki korábban elkérte a távozó Vili Dunkától a társát, Aranka Westint, Gabriel Ventuza elkéri Natalia Vidrát Sebastian Vidrától, de Natalia inkább Colentina Dunka ágyába költözik, és bőven lehetne tovább sorolni a példákat. A női szereplők egy része előbb-utóbb leszbikus lesz (Natalia Vidra Az érsek látogatásában, a két cefre a Verhovina madaraiban), mintsem hogy hagyományos, elvárt, tradicionális kapcsolatban létezzenek a férfiakkal, Anatol Korkodus gyerek kinézetű Roswithájáról se lehet pontosan tudni, hány éves.28 Egy rokonsági vonás lenne érvényes: a rokon lelkek, akik a magány szerelmesei, legalábbis így próbál Andrej Bodor falvédőkre illő, bornírt szöveggel Géza Hutira bizalmába férkőzni.29

Nincs auktoritás, aktorok mozognak, olykor Marionett-bábuként, a legtöbb esetben kideríthetetlen, hogy kik, milyen hatalmi erők mozgatják a szálakat és hol. A szálak, pontosabban az úszó fakérgek víz alatti mozgatásáról juthatnak eszünkbe az írásom elején említett térátalakulások: a Trianon-szindróma következtében a tér szétesése beíródik a szereplők arcába, testébe is. Az érsek látogatásában ez is a Bodor-féle átfordításként konstruálódik meg: a kronotopikus koordináták szerint 1920-tól a Medvegyica folyó határt váltott és változtatott, Viktor Ventuza, a magvető ősapa „Ezerkilencszázhúsz óta űzte kényes mesterségét, amikor egy áradáskor a folyó medre teljesen megváltozott. A Medvegyica itt határfolyó volt, és egy kiadós esőzés után egy éjszaka nem zúgva, bőgve, hanem csöndben és alattomban áttörte a gátakat. Attól az éjszakától kezdve nem északról, hanem délről kerülte meg a várost. Hogy valami rettenetes dolog történt, azt az az átható bűz is jelezte, ami a sok kimosott árnyékszék miatt a táj fölött lebegett. Bogdanski Dolina a koromsötét éjszaka néhány órája alatt, amíg lakosai úgyszólván aludtak, egyszerűen átkerült a túlsó partra. Egy másik országba.”30 A korábban embercsempész apa, Viktor Ventuza „vízihalott képében tért vissza félútról a városba”, az ő földi maradványaiért érkezik Bogdanski Dolinára Gabriel Ventuza, az egyik fia, aki bérelt anya mellett nőtt fel az Al-Duna egyik, azóta elárasztott levendulás szigetén, s aki soha nem beszélt apjával, de büszke arra, hogy Viktor Ventuzának számtalan (vagy számolatlan) gyereke egyikeként őt is kimentette onnan pár napos korában. Gabriel Ventuza a névtelen narrátortól tudja meg, hogy Natalia Vidra is az apja lánya, mert sokan úgy fizették ki az embercsempész apát, hogy otthagyták neki a kedvesüket, feleségüket, így Viktor Ventuza magvetővé válva, ősapaként szétszóródott, szétszórta magát a közegben, de akit sajátjának érzett, azt kimenekítette onnan.31 A narrátor ironikus válasza – „Messzire jutottál.” – mintegy replikaként hangzik a Sinistrabeli „mind vittük valamire” szentenciára.

Befejezésként érdemesnek tartom felidézni a Börtön szagából azt a jelenetet, amelyben szóba kerül a röpcédula szövege, amely miatt vált politikai fogollyá Bodor Ádám tizenhét évesen, s amelynek következtében közvetett módon – és átvitt értelemben, bodorosan ironikusan – értelmezhetünk Bodor-szövegeket: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák zsarnoksága ellen, akik elhurcolják apáitokat, fiaitokat, rombadöntve családi életeteket. A Vezetőség.”32  (Kiemelés tőlem, B. É.) „Odabenn a börtönben gyakran idézgettük is egymásnak a fiak elhurcolására vonatkozó megállapítást, mint a kollektív alkotás látnoki pillanatát. Nem volt igazunk? Ugye, hogy elhurcolták! Néha jókat röhögtünk odabenn. De nem mindig volt min.”33

Bodor az ifjúságát és a későbbi éveit is egyaránt meghatározó (politikai-ideológiai indíttatású/motiváltságú) bebörtönzését, illetve a történelmi-társadalmi fordulatok révén bekövetkezett traumatikus életés térváltásokat úgy értelmezi, mint amely nélkül valószínűleg kevesebb eséllyel vált volna íróvá, mindez meghatározva írásainak világszemléletét is. Valóban, összességében röhögtető a Bodor-próza, a humora, iróniája páratlan, de a jövőképe és az „értékhorizontja” kiábrándító és borúlátó. Az identitások viszonylagosításával,  azok határhelyzeti meghatározottságának, valamint az álküldetéses történeteknek a tematizálásával együtt a Bodor-próza hatalom-fogalma, hatalomképe is az apaés családképpel korrelál, eltávolítva attól a jól meghatározott, körülhatárolt hatalomés ellenségképtől, ami ellen egyáltalán lehet lázadni. A szereplők be vannak zárva a sinistrai, verhovinai világukba, amely világ belőlük képződik meg, a „szabadság igézete” is csak külső „adottság”, Sinistrát és Dolinát csak engedéllyel lehetett elhagyni, Verhovinából pedig már elmehetnének, de minek: a saját maguk és a tér foglyai, a téré, az egyetlen entitásé, amelynek identitása van, s amely leginkább olfaktív viszonylatban értelmezhető: a Bodor-tér szagaként. Amely tér viszont az eleddig legutolsó novelláskötet végén, a Sehol utolsó novellájában, a Rebiben ismét magába zárul és – a viszonylagosítás, a látencia és az értelemvesztés motívumait behozva – vélhetően megszűnik.

—

1    A körzet poétikái – konferencia Bodor Ádám életművéről, Budapest, PIM, 2023. április 13–14. https:// pim.hu/hu/esemenyek/korzet-poetikai

2    Többek között: Bányai  Éva, Térképzetek, névtérképek, határidentitások, Kolozsvár, Komp-Press, 2011, Bányai Éva, Terek és határok, Kolozsvár, Casa Cărții de Știință – RHT, 2012, Bányai Éva, A hatalmi terek változatai Bodor Ádám prózájában, http://doi.fil.bg.ac.rs/pdf/eb_book/2021/25bghun/25bghun-2021-ch16.pdf stb.

3    Lásd bővebben: Bányai Éva, Apátlanok = Deczki Sarolta – Vásári Melinda (szerk.), Reáliák. A magyar próza jelene, Budapest, Kijárat Kiadó, 2021, 285–292.

4    „Én egy kiegyensúlyozott magyar úr vagyok”. Esterházy Péterrel beszélget Vickó Árpád, http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/51/esterhazy.html [2023. 09. 06.]

5    Tamás Zsuzsa, Elapátlanodva: Az „aparegények” mint rendszerváltó regények, Prae, 2008. január  1.  https://www.prae.hu/portfolio/4180-elapatlanodva-az-quot-aparegenyek-quot-mint-rendszervalto-regenyek/ [2022. 04. 06.]

6    Lejeune, Philippe, Önéletírás, élettörténet, napló, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2003.

7    Lásd  bővebben Bányai   Éva,  Térképzetek, névtérképek, határidentitások ide  vonatkozó fejezeteit.

8    Állomás éjszaka, Tízkezes egy Bodor-novellára, szerk. Varga Réka, Kolozsvár, Koinónia, 2011.

9    Eronim Mox: Receptek végnapokra, sajtó alá rendezte Vas  Norbert és Vincze   Ferenc, Budapest, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2021.

10  „Ő még a tizenkilencedik században született, én pedig igen későn, ötvenegy éves korában, talán egészen váratlanul érkeztem. Ez nem egyszerűen nagy korkülönbség volt, minket egy korszak választott el egymástól.” Bodor Ádám, A börtön szaga, Budapest, Magvető, 2001, 130.

11  „Azonos  történéseket tehát  világnézetünknek, életszemléletünknek megfelelően merőben másként éltünk meg, ez a kétféle beállítottság kapcsolatunkat végigkísérte, a különbözőség jegyei, azt hiszem, áradtak feléje az írásaimból is. Tartok tőle – nem irodalmi értékekre gondolok –, nem is igazán értette meg őket. De ami ezeknél fontosabb, nagyon türelmes és szerető, gondoskodó lény volt, így ez a tagadhatatlan távolság az én apa-élményemet soha, egy pillanatra be nem árnyékolta.” Uo., 133.

12  Bodor  Ádám, Sinistra körzet. Egy regény fejezetei, Budapest, Magvető, 1992.

13  Bodor  Ádám, Az érsek látogatása, Budapest, Magvető, 1999.

14  Bodor  Ádám, Verhovina madarai. Változatok végnapokra, Budapest, Magvető, 2011.

15  Bodor  Ádám, A kutya alakú hófolt = B. Á., A tanú, Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969, 36.

16  Bodor  Ádám, Vendégmadár = B. Á., Megérkezés északra, Bukarest, Kriterion, 1978, 63.

17  Bengi László, Az értelemképzés próbatételei Bodor Ádám korai rövidprózájában, a Bodor-konferencián elhangzott előadás kézirata.

18  Bodor  Ádám, Az Eufrátesz Babilonnál, Budapest, Szépirodalmi, 1985.

19  (Ezt amúgy említi Bodor is az interjúkötetben, hogy ilyen típusú autóval vitték el az apját, vö. A börtön szaga, 62.)

20  Mivel Dragomán György A fehér király c. regényének elemzésekor részletesen írtam e Bodor-novella transztextuális vonatkozásairól, itt eltekintek ettől, lásd a Térképzetek erre vonatkozó fejezeteit.

21  Bodor  Ádám, Vissza a fülesbagolyhoz = B. Á., Az Eufrátesz Babilonnál, Budapest, Szépirodalmi, 1985.

22  Vö. Lőrincz Csongor, Elbeszélés és fordítás, Tiszatáj, 2021/12, 85–99.

23  Sinistra körzet, Uo., 22.

24  I. m., 77.

25  Marc Augé, Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába, ford. Fáber Ágoston, Budapest, Műcsarnok, 2012, 35.

26  Bodor  Ádám, Sehol, Budapest, Magvető, 2019.

27  Bodor  Ádám, Paraszkíva = B. Á., Sehol, Budapest, Magvető, 2019. 17–39.

28  Kérdésként merül fel, mikor kap 18-as karikát a Bodor-összes.

29  Sinistra, 75.

30  Az érsek látogatása, 19.

31  “Attól fogva hetven éven át Viktor Ventuza segített át minden álmodozót a túlsó partra, és hogy mestersége ezernyi szennyes rejtekébe soha bele ne pillanthassanak, pár napos korukban kicsempészte innen saját gyermekeit is.” Uo.

32  A börtön szaga, 61.

33  Uo.