Juhász Tibor kisprózái az Irodalmi Szemle tavalyi évfolyamából

Andy Travin Johnson felvétele

Görögszőlő

Leginkább egy deformált L betűre hasonlít a Görögszőlő utca alakja, vonalai tompaszöget zárnak be és a Miskolc határát jelző táblánál ágaznak szét. Az észak felé tartó párhuzamosan halad a hajdani bányaigazgatósághoz vezető Lyukóvölgyi úttal, aztán eltűnik a szegregátumban. A másik a városhatár vonalán fut két-három kilométeren át, és egy új építésű lakóparkba hajt. Ezeket a kátyúkkal tarkított, göcsörtös aszfaltszárakat a szóbeszéd szerint arról a különös növényről nevezték el, amelyet a görög polgárháború menekültjei az 1940-es években hoztak magukkal. Az érkezés után azonnal burjánzani kezdett.

A következő hónapokban a helyi flóra szinte teljesen átalakult. Azok a szőlőfélék is elsorvadtak, amelyekért sokat vesződtek a tanyákon, a város és az aknanyílások között. Az igénytelen, vastag szárú görögszőlő otthonra lelt ezen az átmeneti vidéken, bár vesszőin egészen más termés nőtt, mint az üldözöttek hazájában. A levelek mögül tüskék bújtak elő gyümölcs helyett, és mindenbe belemartak, ami az útjukba került. A földműveléssel és állattartással foglalkozó gazdák aggódva figyelték a területfoglalást. Megrökönyödve bámulták, ahogyan a tövises nyúlványok átkúsznak a veteményesen, a melléképületeket ostromolják és egyre közelebb merészkednek a haszonállatokhoz. Miskolc önkormányzata sietett a segítségükre, megtisztította, parcellákra osztotta a tanyák környékét, majd a nyúlfarknyi földeket az ipari munkások között értékesítette kedvező árakon. Az újdonsült tulajdonosok hétvégi házakat eszkábáltak, mit sem sejtettek az erdőben bujkáló, szögesdrótszerű tekervényekről.

Évtizedekkel később, amikor a vas és acél országa megremegett, ismét menekültek érkeztek a területre. A legszerencsétlenebbek, akik elől a többiek már elfoglalták a hétvégi házakat, a törzsek között vertek sátrat, és a talajhoz lapultak. Számkivetettek, kolóniákat járt szegények népesítették be a tájat. Ekkorra a görögszőlőnek a felszínen már semmi nyoma nem volt. A vállalatvezetők az összes vájárt elbocsátották, majd a földben rejlő ásványvagyon dacára berobbantották az aknák lejáratait, hogy a hátrahagyott értékekhez más ne férhessen hozzá. Mintha kifejezetten azért hozták volna létre a vájatrendszert, hogy a kábelkötegszerű indák szabadon tekereghessenek, egyre beljebb egyék magukat a szénbe és emberi közreműködés nélkül folytatódhasson a mélyművelés. Senki nem tudja, hogy a görögszőlő tényleg azért szívódott-e fel, mert a föld alatt ideálisabb élőhelyet talált, de az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szegénység gyökeret eresztett ezen a tájon.

Kórokozó

A felszínre vezető úton észrevétlenül bukott át a csillék peremén, és megindult a vájárok felé. A bakancsra tapadt, végigkúszott a munkavédelmi nadrágon, hogy a mezítelen felsőtesthez érjen. A kedvezőtlen munkakörülmények miatt senki sem figyelt fel a mellkasra telepedő fekete matériára, amely a pólusokba ragadt, és egyre beljebb dolgozta magát a szövetekben. Műszak után kisvasút szállította haza a vájárokat, akik gyanútlanul hunyorogtak a természetes fényben. Megmosakodtak, ettek, ittak és szeretkeztek, hogy másnap ismét alászállhassanak.

Izzott a szén a gyárak kemencéiben, új brigádok indultak a földbe, az idegen anyag bejutott az érhálózatba. Az első jeleket az ezredfordulón, az elbocsátások korszakában vették észre. Az állástalanok idegesen ébredtek éjjelente, a borotválkozótükörből nyúzott arc nézett vissza rájuk. A légzési nehézségeket és a szívritmuszavart először a mélyműveléses munkával magyarázták. Amikor azonban családtagjaikon is felismerték a tüneteket, nyilvánvalóvá vált, hogy a megtermékenyítés során a létbizonytalanságot is örökül adták gyermekeiknek.

És a bányakolóniák karantén alá vont kistelepülésekké váltak, vírusként terjedt a munkanélküliség. A befalazott ablaknyílások és a fóliás ajtók azt sugallták, hogy a hatóságok gondosan elkülönítették ezeket a területeket. De a kibontakozást semmi nem tudta megakadályozni. A szegénység olyan, a városközpontba vezető utcákon és azokhoz kapcsolódó telepeken is megjelent, amelyek látszólag függetlenek voltak a bányától. Akik nem tudtak elmenekülni, nekiálltak az üres lakások bontásának. A törmeléket saját ingatlanjaik szigetelésére és toldására használták fel. A fekete máig ott ül a falakban és a csövekben, a ruhákban és a bőrben, a fogakban és a szervek között. A kisvasút, amelynek nyomvonalát már csak helytörténeti kiadványok térképmelléklete alapján lehet megtalálni, egyetlen vájárnak sem jut eszébe róla.

Kerítés

Bokorkerítés, sűrű növényparaván. Felfut egy dűlőúttal a Jakabaknáról elnevezett dombhátra, csak a kapunyílások szakítják meg kisebb-nagyobb időközönként. Azokon keresztül belátni az udvarokra. Toldozott-foltozott hétvégi házak állnak rajtuk, lábazatszigetelésként öleli őket az üdítős flakonok, csipszeszacskók, reklámszatyrok és gumibelsők gyűrűje.

Néhol mintha feldíszítették volna ezt a meg-megtorpanó, zöld felületet, a levelek között csokispapírok, zsebkendők, celofánfecnik virítanak. Hetek óta ugyanaz a neonkék kinyílott esernyő az emelkedő végén, művirág a napsütésben. Hamarosan a cipő- és keréknyomokba hullanak majd a foszlányai, ragyogni fognak a lószaron.

Fent, a dagonyázókkal tarkított füves placcon, véget ér a bokorkerítés és a dűlőút. Öreg törzsek dőlnek a vadcsapásokra. Körülöttük cseppkőforma betonnyúlványokat látni, mintha a csapadék évtizedek óta oldaná a savószínű felhőket. Némelyikük egészen magas. Összekötik Jakabaknát az égboltozattal.

Hó

Mintha mészhidrátot hintenének a tájra. Fehér, porszerű anyag teríti a dűlőutakat, a szekérkerekek nyomaiban a jeget. Belepi a kutyák láncait, a toldozott drótkerítéseket, a kinti tárolóként használt fagyasztóládákat. Jut belőle a csontos lombkoronákra és a sufniházak tetejére is, a farostlemezekkel erősített hullámpalák meghajolnak a súlya alatt.

Amikor felkel a nap, az anyag csillogni kezd. Úgy tűnik, a helyiek gyöngyöket fűztek a lovak sörényébe, és miután a didergő állatok megrázzák magukat, ékszereik eltűnnek az itatóedényekben. Szikrát vetnek az ingatag épületek, lángra kap a szemét. Égni kezdenek a fák, ragyog a völgy az erősödő fényben.

Hirtelen olvad. A nedvesség a tetőszerkezetek kilazult eresztékein át szűkölködők nyakába csöpög. Végigfolyik az ágakon, le, a fák alá tolt bádogtalicskákba, hogy a rozsdás lyukakon keresztül végül a megkeményedett földhöz érjen.

A parabolaantennákon már olvasható a felirat: T HOME.

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Költő, író, az Irodalmi Szemle online és a Pannon Tükör szerkesztője. 2017-ben Bezerédj-díjat, 2018-ban Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat, 2023-ban Sziveri-díjat, 2024-ben Alföld-díjat kapott. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, FISZ-Apokrif, 2015), Salgó blues (prózák, Scolar, 2018), Amire telik (versek, Scolar, 2021).