„Befele mindig könnyebb süllyedni” – Urbán Andrea kritikája Sánta Miriám Hétfőn meghalsz című verseskötetéről
A portré forrása: Pannon Tükör
Sánta Miriám verseskötetében összemosódnak a terek, fedésbe kerülnek a figurák, a variációkkal új testet öltenek a képek, ’90-es évekbeli emlékek, test feletti uralom, önostorozás, háztömbök közötti otthonosság, internet, hozsánna és megnyugvás. A Hétfőn meghalsz az Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ gondozásában jelent meg, a költő első kötete, amit egyedi hang és megfontoltság jellemez. Leküzdhetők-e a kimondhatatlanság akadályai? A versek talán erre is választ adnak.
A borítón fejjel lefelé fordított panelházak emelkednek (vagy inkább süllyednek?), közben mintha egy tükröződő felületen tornyosulnának. Jobb oldalt téglaépület magasodik, a háttérben egyforma tömbházak zsúfolódnak lakóegyüttessé, mintha egymás mellett elcsúsztatott másolatokat látnánk. A Jovana Radujko illusztrációja alapján készült borító színei, a szürke, a piros és a fekete nyugtalanító hatást keltenek. Az épületek paneldzsungelje felhívja a figyelmet arra, hogy a sok-sok ablak mögött életek, otthonok rejtőznek, ugyanakkor az ottélőket, életnyomaikat nem ábrázolja, ezáltal a kiüresedést, az elnéptelenedést konnotálja. A vérvörös égbolt fokozza a versvilágot előre jelző apokaliptikus hangulatot, a gyász fekete színű hátterének pedig a cím kiemelésében van fontos szerepe. A töredezettség a piros és fekete sávok érintkezése mentén, a háztömbök együtteséből kirajzolódó sziluett és a felül megjelenő fodros vonalak által érzékelhető. Az elválasztás funkcióját is betöltő sávok közül a laptető vonalai égetett szélű papírosra, felhők vagy lombok körvonalára hasonlítanak, egyben az országhatárra is utalnak.
A borító baljós színvilága, fájdalmat és pusztulást sejtető képei egy felforgatott világ esztétikáját mutatják, különösen a cím határozott megszólításával együtt. A kihívó hangú, jövendölést vagy épp fenyegetést tartalmazó kijelentés apokaliptikus ígéret, amit az olvasó magára vonatkoztathat. Vajon olvasásra szólít vagy épp elrettent a kötetbe lapozástól? A hétfő nem épp a hét legnépszerűbb napja, így felébreszthet negatív berögződéseket is. A hét kezdete relációba kerül a halál ígéretével, ironikusan összezárva a kezdetet és a véget ebben az így abszurdnak ható szókapcsolatban.
A kötet három ciklusa a Fallal szemben, a Se kelet, se nyugat és a Kódot a kódnak. Az első két egység egy-egy cím nélkül álló felvezető verset és további tizenkét költeményt tartalmaz, míg a harmadik ciklus a felütésen kívül nyolc műből áll. Minden cikluscím – mintegy nagyított címként – értelmezési keretet ad az utána következő címnélküli verseknek, versláncolattá szervezi őket. A címek között szerepel magyar, angol, szanszkrit és latin nyelvű, valamint kiemelkedik közülük egy Zsiberk nevű román település pontos koordinátáit feltüntető (45.94°N 24.96°E) is. A Fallal szemben cikluscím a sarokba állítás gyermekkori szégyenére, a háborús bűnösök kivégzésére, az akadályokba ütközésre asszociál. A Se kelet, se nyugat két égtájat, két pólust szerepeltet, amik ellentétjei és kioltói is egymásnak. A Kódot a kódnak a számítógép mechanizmusait, a mátrixszerű világot idézi, rájátszva a „virágot a virágnak” közismert szófordulatára. A három szakasz különbségei formai szempontból a leginkább szembetűnők: az első ciklus szabadversei csak helyenként tagolódnak mondatokra, a legtöbb nem tartalmaz írásjeleket, így biztosítva sajátos lüktetést a soroknak, légiességet, egyedi ütemet az olvasásnak. A második ciklusba tartozó versek némelyikében az egyes sorok utolsó szava áthajlik, egyel lejjebb kerül, leválik a tartalmi egységről, de fókuszt is kap azáltal, hogy nem fér el a sorban. A harmadik ciklus versei ötvözik az előzőkben tapasztalt tendenciákat, a letisztult formavilág és az elcsúsztatott verssorok, a kötöttebb és szabadabb jellemzők egyaránt megtalálhatók benne.
A versbeszélő már a kötetkezdő motívumokban indokolja megközelíthetetlen voltát, ugyanakkor a megfogalmazással épp a(z) (ön)feltáró gesztust erősíti már cím nélküli kezdőversben is: „mert fekete vagyok és hideg / megközelíthetetlen.” A lírai hang a kötet több pontján azonosul a színnel (amennyiben színnek tekinthető a fekete), ami így fontos jelként létesül. A Színeket című vers a fekete szó ismételgetésével Babits Mihály Feketeország című versére utal: „a fekete az unalom hiánya / a fekete egy édes sztereotípia / a fekete az a feltáruló világosság / ami akkor jelenik meg / ha elfordítod a fejed”. Emellett az Entrópia empátia („kezemet a szívedre teszem kezedet a ruhámra teszed és / azt mondjuk fekete”) és a Feketebárány-blues is megjeleníti a színt.
Kötetszervező a test motívuma. Folyamatosan visszatér a testészlelés, a testkép, a test vagy testrész érintése, látványa. „Itt van a tested. / Csinálj vele, amit akarsz.” – az Amilyen lehet biológiai pontosságú leírása amellett, hogy felidézi József Attila Eszmélet című versét, a testet a „templom” képéhez kapcsolja. Legyen bármilyen, az egyén rendelkezzen róla, senki más. A Śūnyatā című mű a kéz motívumát hangsúlyozza, ami az áldás és a gondoskodás gesztusán túl a sorsot is magában rejti. Ugyanazon kéz érintése lehet kedveskedő, de bántó is, ezt a szöveg animális perspektívával érzékelteti. A kezek a dorombolás, zümmögés és csivitelés előidézése mellett vonyításra és nyüszítésre késztető mozdulatot is végrehajthatnak. Többször párhuzamba kerül a hibásnak látott test és a hibátlannak érzékelt táj, például a Próbafülke című versben („Látni egy pillanatra / a zöld domboldalt, akitől nem kérdezi meg senki, / miért pont ott domborodik.”). A Hall of fame sorai egy koncertélmény testi érintkezésekre összpontosító leírását tartalmazzák („hónaljuk alól viselem homlokomon / a feromonos kenetet”), az Ima a hallgatagsághozban pedig hangsúlyossá válnak testi tünetek, kényszer- és pótcselekvések („ujjunkkal babrálva”, „leszorul a mell, viszket a bimbó”, „ócska mosolyok”). A szintén több alkalommal használt maszkmotívum arcot helyettesítő lepel, az érintésre széthulló vízió, az érzéstelen elfedés, a leplezett személyiség jelölője. Jelentős a tenger képe, továbbá markáns tényező például A tengerről című versben, a homok és az idő, a víz és az érzelmek birodalma is. „Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik” – így fordítható le a portugál nyelvű idézet, amik a Cabo da Roca-ra, az európai szárazföld legnyugatibb pontjára utalnak. Ha se keletre, se nyugatra nem indulhat az individuum, ha a világ és az emberek darabokra szedik, belső tengerébe mindig alámerülhet: „Befele mindig könnyebb süllyedni, / mint szétszóródni valaki árnyékában” (Árnyék).
A kötet merész kapcsolásokat állít elő, nem riad vissza a dolgok kendőzetlen reprezentációjától: „amikor csak kupolára festve létezik / a mennybemenetel…”, „szaros padok közt remeg a béke…” (Szobor, 1902), „[a]z éjszaka savanyú nyálként kúszik végig a párnahuzaton” (Schengen három hangra). Az Ikon című vers a vidékiség szenzuális tapasztalategyüttesét viszi színre szagokkal, hangokkal, látványelemekkel, érzésekkel. A menzák ismerős szaga, a csíkosszatyrok, a rozsdás nyomor és a nagybetűkkel kiemelt felirat lelkesedése („1190 FORINTÉRT ANNYIT ESZIK, AMENNYI JÓLESIK”) az emlékezésben, a felidézett és színre vitt látványában egyesülnek.
Néhány szófordulat azonban önkényesnek tűnik, a nyelvi játékok nem mindig meggyőzőek. „Hárman piszkálják bottal azt, / amit mások / még bottal sem piszkálnának meg” (Ikon), „a véráramban ára van a vérnek” (Feketebárány-blues). Jól működnek azonban a rímek („tárnák” – „kitárnák”, a „töltelék” – „törmelék”) vagy a „meghaltalak” szóalak iróniájában (Schengen három hangra). Néhány vers a dinamikával is játszik. Ilyen a Corona Intercity, amiben az ismétlésekkel hangmintázatok indulnak („És ahogy néz, néz az arc a semmibe / és ahogy ráz, ráz a sűrű fém”), majd megszólal a kattogó sínpár zenéje („Tdk tdk tdk…”). A kötet különös sortörésekkel operál, hol felgyorsítva, hol megakasztva az asszociációk ritmikáját.
Sánta Miriám kötete több dalszöveget is aktivizál, angol részletet emel a kompozícióba a Schengen három hangra, valamint a Havamál és a Próbafülke mottója. A dalszöveg egyszerre ihletminta és szerves szövegösszetevő (utóbbi versben akár a boltok aláfestő zenéjét is imitálhatja). A Hall of Fame címe (magyarul Hírességek csarnoka) újabb zenei kitekintést nyújt, az Év végén pedig két lemezhez íródott mű, egyben Weöres Sándor-szövegmintát („Alattad a föld. / Benned a szögesdrót. És egy időzített bomba.”) és bibliai allúziót („A hála összetevői között van / levendulaolaj, rozmaring, orbáncfű, Baudelaire, / Shiva, az elveszett paradicsom, négy lovas, egy litánia, / egyetlen fénycsóva, miért hagytál el engem.”) is mozgósít.
A motívumhálózat átgondolt használatával, az izgalmas asszociációkkal és a felbolygató képekkel Sánta Miriám első kötete komoly témákkal foglalkozik. A versek érzelmi tartózkodással/kiüresítéssel, ugyanakkor nagy erővel ható kijelentésekkel irányítják a figyelmet olyan jelenségekre, mint az önbecsülést torzító média („mindig is tudtad hogy velem van a baj / magyarázom gondolatban verem agyon magam / az önostorozásért de hát ki a fene nevelt arra / hogy élvezzem a pillanatot a tinimagazinok vagy a tévé” – Háromezresek), a szexuális agresszió („azt mondod me too azt mondom én is” – Entrópia empátia) vagy a környezetszennyezés („a korallzátonyokkal / együtt pusztul most el a kollektív tudattalan.” – Psalmus cyberneticus). Bár ezek a tárgykörök túlhajszoltnak is mutatkozhatnának, a Hétfőn meghalsz szólamai képesek újat mutatni és árnyalni a feszültségeket. A kötetzáró Év végén című vers utolsó sora („[i]tt van és felébreszt a huszonegyedik század”) visszacsatol az imént is említett problémák aktualitására. Bár e debütálás a címmel a véget ígéri, mégis inkább egy új kezdetet, egyfajta „felébredést” jelez.
(Erdélyi Híradó Kiadó-FISZ, Koloszvár, 2019.)
Urbán Andrea (1998, Szolnok)
A Debreceni Egyetem angol-magyar szakos hallgatója. A KULTer.hu litKULT című rovatának szerkesztője.