Ezer­ki­lenc­száz­hat­van­nyolc szep­tem­ber el­se­jé­től szer­kesz­tet­tem az Iro­dal­mi Szem­lét. Em­lék­szem az el­ső nap­ra, ami­kor fő­szer­kesz­tő­ként mun­ká­ba men­tem. Ka­pun­kon ki­lép­ve az ut­cán – ak­kor Fuèík ut­cá­nak hív­ták –...

pár­be­széd
csukd be sze­med hogy lát­hasd azt a vi­lá­got mely tá­vol­ról kö­ze­lít fe­léd
ál­ta­lam kap lét­ér­vényt mert tör­té­ne­tét én for­máz­tam
kö­ze­pé­ről – hal­lod – egy gyer­me­ki hang ki­ált

A ha­jad
A ha­jad, a sze­med, a szád,
a bo­kád, a com­bod íve –
mondd mi ve­zet min­dig vis­­sza
hoz­zá?!