{"id":207,"date":"2008-07-08T01:00:00","date_gmt":"2008-07-07T23:00:00","guid":{"rendered":"http:\/\/irodalmiszemle.sk\/aich-peter-in%c2%adtel%c2%admek-es-ta%c2%adnul%c2%adsa%c2%adgok\/"},"modified":"2008-07-08T01:00:00","modified_gmt":"2008-07-07T23:00:00","slug":"aich-peter-in%c2%adtel%c2%admek-es-ta%c2%adnul%c2%adsa%c2%adgok","status":"publish","type":"post","link":"https:\/\/irodalmiszemle.sk\/2008\/07\/aich-peter-in%c2%adtel%c2%admek-es-ta%c2%adnul%c2%adsa%c2%adgok\/","title":{"rendered":"Aich P\u00e9ter – In\u00adtel\u00admek \u00e9s ta\u00adnul\u00ads\u00e1\u00adgok"},"content":{"rendered":"
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, \/ Ember lenni mindég, minden körülményben. (Arany János)<\/em> Az embernél azért némileg más a helyzet, lévén, hogy kevesebb az ösztönösség, s több az (önös) meggondolás. Ráadásul a gondolkodásképességén túl van az embernek még egy tulajdonsága, amely az állattól megkülönbözteti, nevezetesen az, hogy akkor is képes ölni, amikor nem éhes. Márpedig ölni nemcsak fizikailag lehet, s nem is az azonnali halál beállta a kritérium. (Mellékesen: ez a gyilkossági mód is az ember találmánya.) Megfordítva az egészet: emberségesek akkor vagyunk, ha nem bántjuk embertársaink testi és szellemi épségét, hanem ellenkez\u0151leg: segítjük, támogatjuk, érvényesíteni hagyjuk, s ily módon viszonyulunk az állat- és növényvilághoz, az egész (él\u0151 és élettelen) természethez. Nem szükséges föltétlenül aktivistának lenni, többnyire a passzív hozzáállás is elegend\u0151 volna, csakhogy ez egy bizonyos fölfogást tételez föl, pozitív viszonyulást, életfilozófiát, megértést, empátiát. Mindez olyan dolog, amivel nem születik az ember, hanem nevelése, élettapasztalata során sajátítja el, amennyiben az ilyen viselkedést (gondolatokat) továbbadják neki, s értékrendszeré-nek részévé teszik: az ilyen képességeket is aktivizálni kell, mint az immunrendszert. Ezért olyan mindenkori nagy gond az utódok nevelése.<\/p>\n Emberi létünkre gyakran igen büszkék vagyunk, s kevés alázattal viseljük ezt. De vajon mit jelent az, hogy EMBER? Mit jelent EMBERnek lenni? Arany János ugyan tömören fogalmazza meg álláspontját a mottóban idézett Domokos napra cím\u0171 versében, tömörebben már nem is lehet – de vajon mit értett ezen? Az ember elképzelése err\u0151l különböz\u0151 korban eltér\u0151 lehet, függhet a mentalitástól, éghajlattól, a gazdaság lehet\u0151ségeit\u0151l, a civilizáció fokától, vallástól, divattól, s nem utolsósorban a politikai tényez\u0151kt\u0151l – ez utóbbi, sajnos, eléggé mélyrehatóan érinti az EMBERr\u0151l szóló fölfogásunkat. F\u0151leg a kritériumokat, amelyek szerint ítélkezünk.<\/p>\n Az ókori Görögországban, tudjuk, Athén és Spárta között lényeges különbség volt. Spárta a katonai er\u0151re támaszkodva els\u0151sorban az egészséges (katonás) testiséget emelte ki, a véznának talált csecsem\u0151ket, tehát olyanokat, amelyekr\u0151l úgy vélték, nem lesznek jó katonák, elpusztították. Ám ez ott nem min\u0151sült emberölésnek, hanem önvédelemnek. A test ápolását Athénben sem hanyagolták el, ám a kalokagathia szellemében a lélekkel való egyensúlyban és harmóniában. Ez a fölfogás volt Európa történetében az emberi méltósághoz a legméltóbb, sajnos megfeledkeztünk err\u0151l egy kissé. A lényeges fordulatot e téren nem is a barbárok betörése, s ennek következtében a Római Birodalom összeomlása jelentette, hanem – talán kissé meglep\u0151en – az új világvallás: a kereszténység. A szellemre való összpontosítás any-nyira befolyásolta a szemléletet, hogy a testiség szinte b\u0171n lett – a kereszténység vélt vagy valós ellenségei elleni harcot kivéve (lásd például a keresztes hadjáratokat, és más, vallási köntösbe öltöztetett szent háborúnak nevezett er\u0151szakosságokat – ez utóbbi sajnos nem kizárólag a kereszténységre vonatkozik).<\/p>\n A nevelés, persze folytatódott a kereszténység fölvétele után is, s\u0151t attól függetlenül, hiszen a nevelés célja els\u0151sorban a rászoktatás, az életre való fölkészítés, az életképesség elsajátítása; ez elementáris életösztön, nem a vallás függvénye. A fiatal emberpalánta elsajátítja a higiénia, a táplálkozás, az öltözködés, viselkedés stb. szükséges lehet\u0151ségeit, módját s minden csínját-bínját, s egyúttal eszmei beállítottságot is kap, mihez hogyan viszonyuljon, nem is annyira azáltal, hogy mindezt elmondják, elmagyarázzák neki, hanem azáltal, hogy utánozza azt, amit másoknál lát, tapasztal. S ahogy mindezt kapja, úgy is adja majd tovább a következ\u0151 nemzedéknek a szociális tanulás tehetetlensége következtében. Ez máig így van, mivel a gyermekkori beidegz\u0151dések igen er\u0151sek és mélyek, nehéz azokon kés\u0151bbi tanulmánnyal, tapasztalattal változtatni. Mégis elgondolkodunk azon, id\u0151sebb korunkra többnyire, hogy levonjuk a tanulságokat, s jobb belátásra bírjuk az utódokat. Bár els\u0151sorban arról van szó, a gyermekek tartsák be azt, amit mi is betartottunk, egyre gyorsuló id\u0151nkben már azzal is számolni kell, ami életünkben megváltozott, s amihez alkalmazkodni kell. Az ilyen intelmek általában szóban történnek, jobbára utasítás, észrevétel formájában, bár az id\u0151sebbek attól sem riadnak vissza, hogy „oktatás” formájában hozzák a fiatalok tudtára nézeteiket, követeléseiket, ami általában eléggé hatástalan, mivel nincs fiatal, aki szeretné, ha „nevelik”. A példa, amit követni\/utánozni lehet (és akaratlanul bár, s elkésve gyakran, de utánoznak is), mégis a legjobb nevelési mód.<\/p>\n Az intelmeknek, tanulságoknak valamivel elfogadhatóbb (s ezáltal talán hatékonyabb) formája amolyan írásba foglalt (végrendeletszer\u0171) üzenet. (Bár azért hadd jegyezzem meg, hogy amit hatéves korig, majd feln\u0151tté válásig nem verünk a gyerek fejébe, az eléggé hatástalan marad.) A magyar irodalomban nem egyedülálló az ilyen írásba foglalt üzenet. Írásbeliségünk voltaképpen ezzel indul: Szent István királyunk Intelmeivel Imre herceghez.<\/p>\n Szent István Intelmeit nagy valószínúséggel nem maga a király írta, hanem az \u0151 megbízásából (útmutatásai alapján?) egyházi személy (amit az is valószín\u0171sít, hogy abban az id\u0151ben más aligha volt írástudó). Az Intelmek több fejezetre oszlik. Az általános bevezetés szerint a király nem restelli, hogy szerelmetes fiának saját élete tanulságait tanácsokba foglalja, amelyek majd abban segítik, hogy „mind a magad, mind alattvalóid életmódját ékesítsd”1. A tanácsok els\u0151sorban a nemrégen elfogadott, s túzzel-vassal érvényesített új vallásra vonatkoznak – bár tekintettel arra, hogy a kereszténység a honfoglaló magyarok számára már föltehet\u0151en nem volt újdonság, itt inkább az egyház helyzetének a megszilárdításáról volt szó: a tíz fejezetb\u0151l az els\u0151 három a hitr\u0151l és az egyházról szól, a kilencedik pedig az imádságról. Természetesen a többi fejezet is keresztény szellemiség\u0171, bár azt is hozzá kell tenni, hogy nem egy tanács, javaslat minden vallástól független, általános érvényú bölcsesség, meglep\u0151en szembet\u0171n\u0151 demokratikus jelleggel. A magyarok a kereszténységet már korábban ismerték, bár nem gyakorolták általánosan, elfogadása sem István király „újítása” volt. István „csak” végrehajtotta azt, amit apjától, Géza fejedelemt\u0151l örökbe kapott: hogy a megmaradás a Kárpát-medencében csakis a kereszténység teljes átvétele által lehetséges; egyúttal nagy politikai el\u0151relátásról tett tanúbizonyságot, amikor a kereszténység nyugati, római-katolikus változatát választotta. Ez mindenképpen meghatározó, máig ható cselekedet volt, nyilvánvaló politikai háttérrel. Hogy ez mennyire nem egyértelm\u0171 és természetes volt, bizonyítja III. Béla esete, aki a bizánci trón várományosa volt, míg a vér szerinti trónörökös meg nem született, s csak azután lett magyar király. \u0151 volt ugyanis az, akinek érmein vagy két századdal kés\u0151bb (1190 körül) megjelenik a bizánci kett\u0151s kereszt, éspedig a függetlenség és egyenjogúság jeleként, miközben Róma felé orientálódik.<\/p>\n A kereszténység elfogadásának, elterjedésének azonban más oka is lehetett: az Újszövetség üzenete ugyanis a szeretetr\u0151l szól, arról, ami az ember legfontosabb igénye. Ezzel ugyan együtt jár a megbocsátás és az alázat, ami már kevésbé természetes emberi tulajdonság, ám ugyanakkor egyenl\u0151séget hirdet, ami emberi mértékkel eléggé irreális, ám egy mindenható isten színe el\u0151tt ez is lehetséges és vonzó. S ami vonzó, az valahol jó is egyúttal, és erkölcsös, vagyis emberi, hiszen felülemelkedve természetes gyarlóságunkon mások érdekét is szem el\u0151tt tartjuk. Amit István király a fiának, a trónörökösnek ajánl, az éppen err\u0151l szól: hogyan tegyen jót mások érdekében. Egy király ugyanis – és akármilyen más országvezet\u0151, mai értelemben politikus – nem azért van, hogy legyen, aki uralkodik, mások nevében intézkedik, hanem azért, hogy az ország javát szolgálja. Nem föltétlenül saját ötletei alapján, de a köz érdekében. Ha valakinek ajándékot akarunk venni, azon kell, hogy törjük a fejünket, mi fog az illet\u0151nek tetszeni, mi lesz neki jó, hasznos, nem pedig azon, mi tetszik nekünk (bár ez sem zárható ki teljesen). István intelmei err\u0151l szólnak: milyen legyen az utód, a jövend\u0151 király, hogy mint ember, és mint uralkodó is maximálisan megfeleljen. A magán- és közéleti tényez\u0151 itt teljesen összeolvad: amilyen ember, olyan király. S mint ilyen gondoskodjon els\u0151sorban a vallás ügyeir\u0151l. Nem azt mondja, hogy minden – így a korona is – Istent\u0151l származik, hanem azt, hogy király csak katolikus lehet – azért kell e hitet buzgón gyakorolni. Ez is a nyugati orientációt húzza alá. Mai szemmel azonban talán fontosabbnak látszik az a tanács, hogy az uralkodó alattvalóinak példát mutasson viselkedésével, tetteivel, mivel „a hit tettek híján meghal”. Id\u0151tlen ez a megállapítás. Hinni persze \u0151rültségekben is lehet (sokan meg is teszik, láthatjuk), de a katolikus vallás sem 1000 évvel ezel\u0151tt, sem ma nem annak bizonyul, nem is átmeneti divathóbortnak. István azt is tudja, hogy a hit (és egyúttal a királyi hatalom) legf\u0151bb és természeténél fogva legmegbízhatóbb \u0151rz\u0151je, támogatója az egyház. Azért utasítja Imrét, hogy „szorgalommal kell \u0151rködnöd a szentegyházon, hogy inkább gyarapodjék, mintsem fogyatkozzék”. E gyarapodást érthetjük szellemi szinten is, úgy is értették, ám gyarló az ember és anyagias, nem árt a tekintélynek anyagi alapot is adni, no meg persze hivatalt. „\u0151k legyenek f\u0151 embereid”, ajánlja Imre herceg figyelmébe, mert „ha jóindulatúak véled, ellenségt\u0151l nem kell félned.”<\/p>\n Ezzel István meg is alapozza királysága gazdasági és ideológiai irányvonalát. Mai szemmel azonban megint az látszik fontosabbnak, amit etikai szinten követel. Világi f\u0151emberei kapcsán ugyanis ez is szóba kerül (a f\u0151papokkal kapcsolatban jellemz\u0151en ilyen föl sem merül). Mindenekel\u0151tt alázatot vár el – de nem megalázkodást. Mert csakis az alázat az, ami fölemel – ellentétben a g\u0151ggel és haraggal. Ez az elvárás kétségtelenül keresztényi alapokon nyugszik, bár persze nem a kereszténység találta ki ezt a viselkedésmódot, csak éppen ezt hangsúlyozta. István pedig tudja: a vezet\u0151 embernek (bármilyen szinten) szolgálat a dolga, s ezt csakis akkor lehet megfelel\u0151en elvégezni, ha kell\u0151 alázattal teszi. Természetesen más is kell hozzá: igazságosság és türelem. Ez arról szól, hogy bármit akarok elérni, azt el\u0151 kell készíteni, s óvatos megfontolással megvalósítani, nem pedig hebehurgya önelégültséggel saját véleményemet megdönthetetlen igazsággá nyilvánítani. Ugyanis „a türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak”. A politikában ez sem újdonság, mégsem mindennapi gyakorlat a tekintélyuralmi feudalizmusban és kereszténységben sem, s\u0151t a mai, magát demokratának nevez\u0151 világban sem, éppen ezért csodálatos éleslátás ez, máig érvényes megfontolt bölcsességet tartalmaz.<\/p>\n Ehhez tartozik az okos tanács elfogadásának a képessége. A törzsi rend húzódik a háttérben, amikor ezt tanácsolja István. Mindent az öregek tanácsával kell egyeztetni – még akkor is, ha a fiatalok életrevaló tanáccsal jönnek, „hogy minden cselekedetedet a bölcsesség mértékével mérhesd”. Ez már a hagyományról szól, a hagyomány betartásáról, meg\u0151rzésér\u0151l, úgy is mondhatnánk, hogy a kontinuitásról – bár ezzel maga István tett kivételt, amikor azt ajánlotta, hogy az egyháziak legyenek a f\u0151emberek. De azért nem lényegtelen dolog ez, s nem is újdonság: a fiatalság (minden formájában) a nyugtalan, a változásra inkább kész elem, míg az id\u0151sebbek a régi bevett szokásokhoz ragaszkodnak. Mindig is úgy volt, hogy a kett\u0151 gyakran ütközik, s az bölcs, aki a kett\u0151 között megtalálja a megfelel\u0151 kompromisszumot. Ezért a tanács, miszerint „a fiak kövessék az el\u0151döket” (a VIII. fejezet címe) nem is annyira a fejl\u0151dés\/változás tagadása, nem valami megkövesedett világ elvárása, sokkal inkább a gyökerek meg\u0151rzésére utal. Amolyan kompromisszum ez, elvégre Szent István elég sok újdonságot vezetett be. El is mondja, hogy „a legnagyobb királyi ékesség … a királyel\u0151dök után járni” (ami persze saját újításainak meg\u0151rzését sugallja). A többes szám itt nem annyira a királyi fenséget jelzi (s mivel István volt az els\u0151 magyar király, több királyel\u0151dr\u0151l nem is lehet szó), sokkal inkább az európai példákra utalhat. Aztán azért eszébe jut, hogy \u0151 is amolyan kisebb forradalmat vitt végbe a kereszténység államvallássá emelésével, s hogy ez inkább újdonság, nem pedig \u0151siség, régi hagyomány, s a királyok utánzását így módosítja: „apád rendeletei, vagyis az én rendeleteim, mindig legyenek szemed el\u0151tt”. Magyarán: azt ajánlja utódjának, tartsa meg a kereszténységet, gyarapítsa az egyházat, ez a túlélés záloga, ezt tanulta \u0151 is az apjától. Géza fejedelem némileg háttérbe szorul fia ország-épít\u0151 tettei árnyékában, holott \u0151 volt az, aki fölismerte a kereszténység átvételének fontosságát népe jöv\u0151jének szempontjából. Nehéz eldönteni, vajon evolúció volt-e ez, vagy amolyan lépcs\u0151zetes forradalom, tény viszont, hogy nem ment simán, s hogy valóban sok bölcsesség, türelem kellett hozzá. István még nem tudhatta, hogy a forradalmak el\u0151bb-utóbb megbuknak (ezt csak jóval kés\u0151bb tapasztalhattuk), s hogy az evolúció a változások járható útja, viszont jó érzékkel intett türelemre, állhatatosságra. Mélyen hív\u0151 ember volt, aki komolyan vette a tízparancsolatot (az ötödiket kivéve, node azt abban az id\u0151ben inkább úgy érthették, hogy ne ölj fölöslegesen, mert hát a térítés, a keresztény egyház pozícióinak kivívása, valamint a trónért\/hatalomért dúló testvérharc tényleg t\u0171zzel-vassal történt), s annak értelmében, szellemében diktálta (sugallta? elvárta?) az intelmeket. „Légy kegyes”, inti fiát, „mindenkihez, aki hozzád járul”, és sorolja a további erényeket, amelyek egy igaz férfiútól szerinte elvárhatók: alázat mellett a mértékletesség, szelídség, becsületesség az, hogy igazságos legyen, és persze a szemérmetesség erényét is megemlíti („hogy elkerüld a bujaság minden b\u0171zét”), mivel, mint tudjuk, a kereszténységnek mindig sok baja volt a testiséggel, bár a hatodik parancsolat az, amelyet a legkevésbé vettek\/vesznek komolyan.<\/p>\n Van azonban Szent Istvánnak egy sajátos intelme, amely eléggé egyedülálló. Persze, ez is keresztény fogantatású, hiszen „minden ember azonos állapotban születik” (IV. fejezet), vagyis – inkább \u0151skeresztényi fölfogás szerint – mindenki egyenl\u0151 (Isten el\u0151tt mindenképpen), ám az intelem inkább politikai jelleg\u0171 és – sajnálatos módon – egyre aktuálisabb. A kegyességr\u0151l szólva megjegyzi ugyanis, hogy „még a külföldiekhez is” kegyesnek kell lenni. S mondja ezt a X. fejezetben, miután a VI. fejezetben már külön szólt err\u0151l, „a vendégek befogadásáról és gyámolításáról”. Ezek ugyanis azért fontosak és hasznosak, mert amit hoznak, „az országot díszíti”, s mert „az egynyelvú és egyszokású ország gyenge és esend\u0151”. S ez így igaz, azóta már több szempontból is tudjuk, milyen veszélyeket, károkat hordoz magában a beltenyészet, s milyen hozadék hordozója lehet a küls\u0151 ösztönzés. István korában ez még nem azt jelentette, amit manapság, hiszen idegeneket a magyarok már azel\u0151tt is befogadtak, akkor pedig a bajorok befogadása els\u0151sorban István politikájának és hatalmának megszilárdítását szolgálta a lázadó pogányok és családtagok ellen, ám ez a modern, újjáéled\u0151 nacionalizmus korában, valamint az egyesülend\u0151 Európa idejében új dimenziót kapott. Legújabb történelmünk egyik legfontosabb követelménye éppen a tolerancia. Err\u0151l lehetne vitatkozni, vajon helyénvaló-e minden viszonylatban (s itt nem kizárólag az embertelenség, a fasizmus, hanem a kommunizmus b\u0171neire is gondolok, s az ilyen jellegú b\u0171nök bocsánatára), az viszont egyértelmú, hogy e követelmény szintén keresztény fogantatású (szeresd felebarátodat – Mk 12,31, Róm 13,9), s hogy egyet jelent a Szent István-i jóakaratú kegyességgel.<\/p>\n Els\u0151 királyunk intelmei tehát egyértelm\u0171en keresztényi értékrendb\u0151l indulnak ki, s olyan erkölcsi elvárásokat tartanak követend\u0151nek, amelyek – mivelhogy keresztény hagyományokon alapuló keresztény kultúrával rendelkezünk – máig érvényesek.2 Ezért is \u0151rizték meg aktualitásukat, s\u0151t, bizonyos viszonylatban még id\u0151szer\u0171bbek is, mint valaha. Nem csekélység, hogy egy évezred múltán még mindig van mondanivalójuk ezen intelmeknek. Akad ott persze a saját korának áldozó kitétel is – ilyen például az a tanács, hogy „naponta nagyobbítsd országodat”, ami a jobb, gazdagabb élet akkori föltétele volt, s ami katonai hódítással, tehát mások rovására történt. Az ilyenr\u0151l ma már teljesen más nézeten vagyunk, a nagyobbítást másképp képzeljük el, bár nem föltétlenül úgy, ahogy azt a nemzetközi trösztök gyakorolni igyekez(né)nek.<\/p>\n Ám a jelent\u0151l messze vagyunk még. Az új körülmények a feudális Magyarország polgárosodásakor szintén megteremtik a maguk követelményeit. S ezeket is meg kell fogalmazni, kifejezni. A feladatot Kölcsey Ferenc végzi el Parainesis Kölcsey Kálmánhoz cím\u0171 munkájában. Sokkal b\u0151vebben fejti ki nézeteit, elvárásait, mint Szent István király, s bár egy más korban, s nem egy trónörökösnek, hanem az ifjabb nemzedék (család)tagjához címezve, mégis emberi elvárásaiban, erkölcsi szinten nagyon hasonló értékek jegyében. Hatalmi kérdések nem zavarják köreit, ehelyett jóval többet foglalkozik hazafiassággal. Kölcsey korában ez azért némileg mást jelentett, mint manapság, s tulajdonképpen csak a nemességre korlátozódott. Számára a hazaszeretet olyan erény (egyúttal azt is megmagyarázza, ez alatt mit ért), amely önfeláldozással jár, „megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gy\u0171lölségünk elnémításával”. Mai énközpontú, haszonra, nyereségre összpontosított világunkban ez legföljebb választási szlogennek t\u0171nik, nem pedig valós, használható értéknek, amit komolyan kell venni. Kölcsey elvárásai amellett, hogy emberségesek, emberiek és erkölcsi szempontból sokban hasonlítanak István elvárásaihoz, lényegében már a polgári világot tükrözik. Nem egy világpolgári, tehát sehova sem ténylegesen köt\u0151d\u0151 értékrendet, elvet, hanem egy konkrét országhoz kötött hazafias polgári világot, hiszen „a társaságban született ember nem önmagáé”. Ezt manapság inkább kényszeredetten vesszük tudomásul, mások együttmúködését, segítségét jogként, s\u0151t kötelességként értelmezzük, s nem kölcsönösségen alapuló emberségként. A haza is más dimenzióba került, hiszen a hazafiasságot már régen nacionalizmusra cseréltük, a Szent István-i kegyességet soviniszta kirohanásokra, a kisebbségben él\u0151k hazafölfogásáról már nem is beszélve. Ha a hazaszeretet egy politikai párt függvényévé és kötelez\u0151vé válik, elveszti eredeti értelmét, és demagóg közhellyé degradálódik.<\/p>\n Kölcsey intelmeit bölcsen azzal kezdi, hogy az erényeket zsenge korunk óta kell elsajátítani és gyakorolni, különben nem válnak vérünkké. Régi fölismerés ez, primitív majomszeretetünk, a nevelésnek gyakran csak anyagi oldalát tudomásul vev\u0151 szemléletünk, sajnos, számtalanszor feledteti ezt velünk. Fontos erény Kölcsey szerint a szorgalom is, amit els\u0151sorban a tudás elsajátítására kell fölhasználnunk jó „ítélet és ízlés által” vezérelve. S ez bizony egy életre szóló feladat, hiszen „ki szüntelen el\u0151bbre nem törekszik, az hátramarad”. Ez a valódi és álfejl\u0151désnek egyaránt kulcsszava, Janus-arcát azonban csak a konzumtársadalom mutatta meg igazán. Mintha ezt el\u0151re sejtette, tudta volna, költ\u0151nk ugyanakkor óva int arra, hogy ezt a törekedést ne kritikátlanul tegyük: „jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon engedelmeskedik!” Kölcsey elég általánosan fogalmaz, véleménye „bárki másra” vonatkoztatható. Ám ha a „nemzet” fogalmát egyszer\u0171en „kevésbé informált” tömegre változtatjuk, föltún\u0151en aktuálissá válik megállapítása.<\/p>\n Önmagát tagadná meg, ha nem figyelmeztetne a nyelv fontosságára, jó elsajátításának szükségességére. Véleménye szerint a konyhaszint, persze nem elég, s nem elég az egy anyanyelv ismerete sem. Ebben – és másban is – képességeinknek megfelel\u0151en a maximumra kell törekednünk, hogy a „hazát és emberséget” boldogíthassuk – ne csupán szóval, hanem tettekkel: „tégy minden jót, ami t\u0151led telik, s mindenütt, hol alkalom nyílik, s hogy minél nagyobb sikerrel tehess, lelkedet eszközökkel gazdagítani szüntelen igyekezzél”. Nos, ez elég egyértelm\u0171 üzenet. Kölcsey kérlelhetetlen: a kisebb tehetség sem ad fölmentést a kötelességek alól. Ugyanakkor igyekeznünk kell kitúnni: az ítélet és az akarat ereje által. De még ez sem elég, mivel az egyén nem képes mindenre, viszont „egyesített er\u0151knek a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges”.<\/p>\n Az intelmek lényegében a pozitív motivációk sorozata: mit, hogyan tégy, s mit\u0151l óvakodj. Ez utóbbi azonban már nincs meg a negatív jelenségek fölsorolása nélkül. Míg Szent Istvánnál ez még csak említés formájában jelenik meg, Kölcsey már nem rejti véka alá véleményét az emberek többségér\u0151l, a tömegr\u0151l („az emberek legnagyobb része saját fejével nem gondolkozik” stb.), s e tekintetben ugyanígy nem változott semmi, miként az általa fölsorolt erények elvárásában sem. Örökzöld aforizmák gy\u0171jteményét lehetne összeállítani a Paraneisisb\u0151l: „eszed járjon el\u0151bb nyelvednél s tettednél”, „bölcsesség és okosság között különbséget tégy”, „az elpalástolt való s a pártfogás nélkül veszélybe süllyedt igaz gyalázatára válik a nemzetnek”, „a pórnép ítélete a szerencse után jár”, „ellenség és ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs” – hogy csak néhányat említsünk. Vagyis a Himnusz költ\u0151je pontosan tudta, milyen a tömeg ízlése, reakciója, ám azt nem tartotta mérvadónak („a sokaságért híven munkálkodj, de ítéletével ne tör\u0151djél”). Szent István ilyet persze nem mondhatott, egy politikus mindig is támogatóinak (választóinak) kegyének van kitéve, Kölcsey viszont igen, mivel \u0151 általános érvényú emberi (polgári) értékeket kívánt közvetíteni. Egy jobb, egy szebb világért kell küzdeni még akkor is, ha „nemcsak a végrehajtás bizonytalan, de a hála is”, mert „háláért tenni jót, uzsorástól is kitelik”. A szemlélet tehát egyértelm\u0171: Szent István is, Kölcsey is a köz érdekében sürgeti a pozitív tettet – az egyik a vis maior, a másik a vis minor szempontjából. Ez a polgári betyárbecsület mindvégig fontos tényez\u0151 Kölcseynél: az ember maradjon az, ami, becsületesen, alakoskodás nélkül. Ez ugyan nem a tömeg erénye, ám Kölcsey különbséget tesz a nemzet és a sokaság (tömeg) között. A nemzet itt nem a nemességet jelenti, a sokaság ugyanis szerinte alkalmi érdekközösség. Más kérdés, mennyire helytálló ez a mai, populizmusnak, tömeges agymosásnak kitett nép esetében.<\/p>\n Kölcsey optimizmusa, hite minden reális borúlátása ellenére lebilincsel\u0151. A pozitív eredményeknek meg kell érniük, s ahhoz id\u0151 kell: „a bölcs kés\u0151 öregségében is elülteti a fát”, mert hiszen „szerencsétlen volna, ki foltokat látván a napban, annak fényességét nem ismerné meg”. A fényességet fölismerni – ahhoz is képesség kell, s Kölcsey mindig újra s újra ösztönöz arra, hogy az ember tökéletesítse magát, hogy aztán jobb képességgel szolgálhassa a közt. Jellemz\u0151, ahogy ezt érti: önmagunknál kell kezdeni, saját környezetünkben. Ugyanakkor a köz szolgálata nemcsak lehet\u0151ség, erény, hanem kötelesség is: „közdolgokban hallgatni, hol káros vélemény vagy tett nyilatkozik, h\u0171 polgárnak nem szabad”. Természetesen meg kell különböztetni a jót a rossztól, a hasznosat a károstól: a valót keresni kell, s ehhez kritikai szellemre van szükség, a jóhoz pedig meleg szívre. Olyan általános emberi tulajdonságok ezek, amelyek bárhol a földkerekségen pozitív fogadtatásra találnának. Kölcsey a vallással alig foglalkozik, a keresztény értékrenddel annál többet – olyan értékekkel, amelyek nota bene más vallásrendszerekben is érvényesek. Mert végs\u0151 soron nem azon múlik, hogy az igent vagy nemet fejünk intésével vagy bólintásával jelezzük-e, hanem azon, amit pozitívan, s amit negatívan értékelünk.<\/p>\n Ezek az értékek egyébként Arany Jánosnál is megjelennek, bár nem olyan részletesen, hanem versbe tömörítve. Amit \u0151 fiának intelemként örökül hagyhat, az els\u0151sorban becsülete, feddhetetlensége. Tudja ugyan, hogy azt úgy általában nem sokra tartják s nem vásárolható azon semmi – se telek, se kenyér; ám Arany számára ez a tiszta emberség mégis a legfontosabb – a hit mellett, mert hiszen arra buzdítja fiát minden versszak végén, hogy „imádkozzál, édes gyermekem”. Számára a tiszta lelkiismeret és \u0151szinte istenhit az a mentsvár, amely minden nehézségen átsegít, amely alázatra, türelemre, szorgalomra, reményre ad er\u0151t s ihletet. A Fiamnak cím\u0171 versen kívül csak Domokos napra címú verse mond többet közvetlenül e témában, kiemelvén azt, ami Kölcseynek is fontos: szolgálni a hazát. Ám Aranynál – csakúgy, mint Kölcseynél – els\u0151sorban az emberi tulajdonságok számítanak, ez az, ami emberi mivoltunknak, erkölcsünknek, tetteinknek alapja, ami a közösség érdekében fölvállalandó cselekedetek mérlege és kritériuma. Mindamellett Szent István, Kölcsey, Arany fölfogása, elvárása sok rokonságot mutat, egyazon értékrendb\u0151l indul ki.<\/p>\n Els\u0151 benyomásként ett\u0151l lényegesen eltér\u0151ek Balogh Edgár Intelmei. \u0151 egy lényegileg más világban fogalmazza meg elvárásait a fiatal nemzedék felé, s más indíttatással. Nem is annyira inteni akar, mint Szent István, nem is moralizálni, miként Kölcsey – Balogh Edgárt sokkal inkább Arany János-i féltése vezeti: egy világban, amely az övé, meg nem is, egy világban, amely számára sokkal inkább hit kérdése, mint megvalósítható\/megvalósuló realitás. Ne értsük félre: Balogh Edgár valóban hisz az új világrendben, ám \u0151 ebb\u0151l nem profitálni akart, hanem segíteni – ami persze nem mentség, hiszen egy diktatúra (tudatos? akaratlan?) szekértolója volt; e hit jobb híján vallásnak is nevezhet\u0151, miközben realitásprecepciója pontosan (vagy mégis csak közvetetten?) érzékeli, hogy ett\u0151l a megálmodott (vagy inkább áhított?) világtól bizony elég messze van. Ma már közhely, amit annak idején még gondolni is veszélyes volt, nevezetesen hogy a kommunista modell irreális, zsákutca, megvalósíthatatlan, amolyan földi mennyország, amely ellentétes az ember természetével (nem véletlenül ábrándoztak a kommunista ideológusok az „új” embertípusról). Akinek volt szeme, legkés\u0151bb 1968-ban észrevette, hogy ez a rendszer még korrekcióra, emberközeli módosításra sem alkalmas. Balogh Edgár életterében, a Ceauºescu-féle rémuralomban ez akkor még nem volt ilyen egyértelm\u0171, az Intelmek írásakor (1972-ben jelent meg a könyv) még fölhozható volt az eszmecsere, a vita szükségessége, ám ez Romániában is csakhamar odáig züllött, ki tud jobban nyalni (aki emlékszik, tudja: a kommunista egyeduralomban is legföljebb a kis halakat lehetett kritizálni; aki nem elég kiadósan bólogatott az aktuális nagyf\u0151nököknek és az általuk reprezentált irányvonalnak, az bajba keveredett). Ám ez nem volt Balogh Edgár kenyere! Sokan támadták, innen is, onnan is, ám \u0151 – vitatható nézetei ellenére – mindvégig megmaradt embernek – sajnos, nem a megfelel\u0151 oldalon.<\/p>\n Balogh Edgár Erdélyben született, de Pozsonyban n\u0151tt föl, igazi pozsonyi lett bel\u0151le minden köt\u0151désével, értékrendjével. Abban a rétegben mozgott, amelyben az apám is: a multikultúrájú értelmiségi polgárok között és kisebbségben. Nem lényegtelen élmény ez, hiszen a cserkészmozgalom, amelyb\u0151l közéletisége indult, természetes értékeket képviselt s közvetített, s különösen a kisebbségbe szorult helyzetben kiváló táptalaja volt annak, hogy a fiatalok önmagukhoz, s nemzeti kultúrájukhoz találjanak, hiszen akkor már más hatások is érték \u0151ket, s a modern korban az asszimiláció veszélye sokkal kézenfekv\u0151bb volt, sokkal eredményesebb is lett. Akik ezt ugyanis realizálni igyekeztek, már hasonlíthatatlanul nagyobb lehet\u0151ségekkel, gazdagabb és hatékonyabb eszközökkel rendelkeztek, a XX. század lényegesen „jobb” közeget teremtett ennek. Amikor aztán a II. világháború után hosszú id\u0151 elteltével lassan ismét utazni lehetett (a testvéri szocialista országokba! – ez ma már abszurdul hangzik, de ne felejtsük el, ez is a szocializmus „sikeres” építésének egyik kelléke volt), s Balogh Edgár is utazhatott és Csehszlovákiába (Pozsonyba) jöhetett a hatvanas évek elején, akkor hozzánk is eljött, hogy meglátogassa apámat, ifjúkori barátját, s fölelevenítse a régmúlt dolgait. Jól emlékszem, apám akkor mosolyogva így jellemezte (az akkor már kommunista börtönt megjárt) Balogh Edgárt: Edgár mindig idealista volt, az is maradt! S ez valóban így volt: kommunista vonzalma idealizmusból fakadt, amolyan \u0151skeresztény fölfogással, amely francia jelszóval (liberté, égalité, fraternité) párosult becsületes polgári kiadásban. A polgári értékrend, amelyet Kölcsey olyan pontosan, s Arany oly tömören fejezett ki, mélységesen beleivódott, erre rakódott rá természetes hozadékként kommunista idealizmusa. S ne feledjük: Balogh Edgár Csehszlovákiában s Romániában is a kisebbség tagjaként éli meg a világot, s mint ilyen, eleve fogékonyabb a demokrácia, a kisebbek, gyengébbek jogai iránt. Apám mondogatta: nekünk (magyaroknak) kétszer kell bizonyítani. Ez a fölfogás Balogh Edgártól sem volt idegen, élete, munkássága err\u0151l tesz bizonyságot, csak sajnos nem a megfelel\u0151 partnert választotta ehhez. Intelmei is err\u0151l szólnak.<\/p>\n Balogh Edgár Intelmeit mai szemmel bonyodalmas értelmezni, aki hozzálát, nem biztos, hogy képes végigolvasni, annyira tele van a szocializmus építése idejében kötelez\u0151 kommunista fogalmazási frázisokkal, s aki nem tanulta meg annak idején, hogyan kell a sorok közt olvasni, nehezen boldogul a szinte elrettent\u0151 szóhasználattal. Mert annak idején illett a kommunista „klasszikusokra” – Marxra, Engelsre vagy Leninre, egy ideig még Sztálinra is, illetve a soros pártf\u0151nökre, vagy a legutóbbi pártkongresszusra – legalább hivatkozni; akkor volt rendben a világ, ha már volt minimum egy idézet t\u0151lük, utalás, hogy \u0151k már megmondták el\u0151ttem, amir\u0151l én itt most úgy teszek, hogy fölfedeztem. Egyszer\u0171en nem mondhatott az ember semmi okosat, ha annak valamilyen el\u0151zményét, csíráját az egyik – a megítélés idejében elfogadott – kommunista nagymen\u0151nél nem lehetett kimutatni. Vagyis megfelel\u0151 csomagolásban kellett prezentálni mindent, hogy elfogadható legyen a pártállamnak, s az uralkodó ideológiának. Balogh Edgár ezt elvben el is fogadja, ám a kommunista eszméket magáévá téve azokat a valóságtól függetlenül idealizálja, s minduntalan visszatérni igyekszik a számára eredeti értelmükhöz. Reménytelen szélmalomharc ez. Saját elvbarátai börtönzik be (majd rehabilitálják), hogy végül a Ceauºescu-féle diktatúra vége felé újra elmondja véleményét a nevezetes tévéinterjúban, amelyet csak elkésve (ha jól emlékszem 1989 nyarán) sugároztak a magyar tévében, nehogy bántódása essen Balogh Edgárnak (bár a beszélgetést Glatz Ferenccel még 1986-ban rögzítették). Élete talán utolsó interjújában3 erre is rákérdeztem, akkor szinte furcsállva mondta, hogy nem nyúltak hozzá, semmi visszhangja nem volt a beszélgetésnek. Ugyanakkor „amit ezek csináltak, annak semmi köze a kommunizmushoz” szóbeli kommentárral így nyilatkozott: „Nem én adtam fel humánumomat, hanem annak politikai hordozói torzították el a forradalmi munkásmozgalom eredend\u0151 céljait és módszereit”, ezek szólamai „nem azonosak többé a néptestvériségr\u0151l és társadalmi igazságról még Csehszlovákiában kialakult ifjúkori elgondolásaimmal”.4<\/p>\n Balogh Edgár h\u0171séges ember volt, kitartott elvei, nézetei mellett. Nem rajta múlott, hogy a kommunizmus nem az volt, aminek ígérték, aminek láttatni próbálták. Ez a teljességgel téves, s ráadásul b\u0171nös rendszer furcsa mód olyan tiszta embereket is produkálni tudott, mint Balogh Edgár. Persze, ami \u0151t és a hozzá hasonlókat megfogta, az eredetileg nem kommunista ötlet volt. Az egyenl\u0151séggel (Isten el\u0151tt) már az Ótestamentumban (majd az iszlámban is) találkozhatunk, a demokráciát még azel\u0151tt a görögök találták föl, az igazságszeretet, a munka becsülete pedig, amir\u0151l a kommunisták csak papoltak, de sosem érvényesítettek igazán, \u0151si emberi vágy és erkölcsi kérdés. A fogalmak tartalma természetesen a kortól függ\u0151en változott, ám homlokegyenest eltér\u0151 fölfogás azért ritkán fordult el\u0151.<\/p>\n De mire int Balogh Edgár? Azzal kezdi, amit már Arany is mondott: maradjunk emberek, \u0151rizzük meg hitünket, s legyünk optimisták – mindezt persze, kommunista frazeológiába burkolva. Olyan elvárások ezek, amelyek a szocializmus idétlen építésekor csak nehezen valósíthatók meg, gyakorlatilag ez vörös variánsban nem is létezhetett, legföljebb Balogh Edgár-i idealizmussal. Mert azért szögezzük le: Balogh Edgár naiv hittel volt kommunista, nem karrierizmusból. Az embernek gyakran az a benyomása, mindezt épp azért mondja, mert látja, hogy a kommunizmus reális gyakorlata normális embernek elveszi mindent\u0151l a kedvét, s ha annak ellenére küzd, hiábavaló az. Ám Balogh Edgár mégis arra bátorítja a fiatalságot, legyen aktív, öntevékeny, szervezkedjen, csak ne vigye ezt túlzásba, s szolgálja a népet. Ez is olyan burkolt féltés, hogy óvatosan a testtel, gyerekek, nyársra húznak, ha nem a megfelel\u0151 szóhasználattal magyarázkodtok. Maga a gondolat nem új, már Kölcseynél is föllelhet\u0151.<\/p>\n Amikor a családalapításról szól, tulajdonképpen visszanyúl Szent Istvánhoz, ahhoz, amit királyunk az idegenekr\u0151l mondott. A családon belül mégis más ez. Alapvet\u0151 fölfogása lényegében szintén polgári (hivatalosan a kommunisták is ennek szigorúan erkölcsös, pr\u0171d változatát vették át), ami ett\u0151l eltér\u0151, az, hogy nem ismer osztályhatárokat (s ez, Balogh Edgár kisebbségi, értelmiségi helyzetét ismerve, nem a proletárok el\u0151nybe helyezését, hanem a középosztály védelmét jelentette), s logikusan nemzetiségi határt sem. Ez az, ami a Szent István-i helyzett\u0151l a leginkább különbözik. Idegen kisebbség befogadása a többségi feudális országba azonban lényegileg tér el a kisebbség beolvadásától a többség nemzetállamába. Ezt semmiféle szocialista internacionalizmussal vagy akár kozmopolitizmussal nem lehet „újraértelmezni”. A család – templom – iskola szentháromsága az alapja egy (kisebbségi) nemzet egyéni és társadalmi túlélésének. Minden (többségi) soviniszta és nacionalista igyekezet ezt próbálja megtámadni, megbontani, szétzülleszteni bármi áron, bármi módon. A nemzetiség fölhígítása családon belül nem egyedülálló, ez természetes folyamat, ám a kisebbség számára egy bizonyos határon túlmen\u0151en végzetes lehet. Ennek nyilván Balogh Edgár is tudatában volt. A templomot egy kommunista diktatúrában nehéz lett volna nyíltan védeni, ám a magyar kisebbség nemzettudatát a szocialista internacionalizmus nevében igen. Ez a nemzetiségi határtalanság a családban is inkább nyugtatásnak hangzik, mint követend\u0151 példának. Burkoltan a középosztályt is támogatja (ami nem csoda, hiszen \u0151 maga is értelmiségi volt), amikor a szakmai tudás és nyelvismeret elmélyítésér\u0151l szól a modern kor követelményeinek megfelel\u0151en. Ez azonban mára olyan probléma lett, amely nem csupán a kisebbségekre, de kisebb nemzetekre is súlyosan nehezül társadalmi, politikai és globalizációs okoknál fogva egyaránt. Hiába mondja Balogh Edgár, hogy a nemzetiség bels\u0151 pozitív viszonyulása a többséghez föler\u0151síti a szocialista humanizmust. Ez csak suta elmélet volt, s hogyan történjen az a gyakorlatban, arra csak az ultranacionalisták tudják a választ, mivelhogy az ilyen viszonyulás egyoldalú szokott lenni mindig. A nyelvápolás pedig kommunista „tájszólásban” – zsákutca. Amikor a romantika fölfedezi a (földet m\u0171vel\u0151) népet, jó úton jár, s végtelen kincseket rejt\u0151 kutakra bukkan. A kommunisták viszont a proletariátust fedezik föl, ám ez a fölfedezés csak arra jó, hogy a talaját, évszázados hagyományát, kultúráját stb. vesztett nincstelen tömeg hajlandó legyen üres ígéretek fejében közrem\u0171ködni abban, hogy a kommunisták kezébe kerüljön a hatalom. Voltak ugyan elméletek a proletár kultúráról, csakhogy ez a dosszié üres volt, s ha valamit mégis odaraktak, hamarosan kiderült, hogy csempészáru az.<\/p>\n Azon kívül, hogy a nyelvet (anyanyelvet) osztályszempont szerint ápolni eléggé abszurd (azért ezt se feledjük: voltak ilyen próbálkozások, amikor az óvodában a jóságos Lenin elvtársról tanultak a gyerekek), a nyelvet els\u0151sorban maga a modern társadalom veszélyezteti. A hajdani falu, amelyb\u0151l nemcsak kultúránk, hanem hagyományaink, hitvilágunk, s nem utolsósorban nyelvünk is táplálkozik, a maga munka- és szerepfölosztásával a nyelvápolás lehet\u0151ségeit, föltételeit is megteremtette. Amir\u0151l ma egyetemet végzett okos emberek értekeznek, azt az iskolába nem járt egyszer\u0171 vidéki nép teremtette meg és ápolta. A paraszti világot azonban a szocializmus silány kísérletével szinte teljesen likvidálni sikerült (a végén már nem is parasztok voltak, hanem szövetkezeti munkások) – s ezzel a nyelvmeg\u0151rzés alapjai is megrendültek. Másrészt: az anyanyelvet nem véletlenül hívják anyanyelvnek. De vajon a mai modern anya képes-e mindazt közvetíteni, ami azzal jár? Hiszen ott a bölcs\u0151de, az óvoda, az iskola, a tévé, videó, számítógép. Ritka manapság az olyan anya, aki altatót énekel, mesét mond, vendégségbe\/látogatóba stb. viszi gyermekét, pedig mindez a nyelvvel való ismerkedés fontos tényez\u0151je. A jólétet anyagi szempontból ítéljük meg, nem a gyerekkel közvetlenül, szeretettel és mosollyal töltött id\u0151 szerint. A maroktelefon csupán néhány éve terjedt el robbanásszerúen. Kétségtelen, hogy több szempontból hasznos szerkenty\u0171 az, de az is, hogy a nyelvápolásra súlyosan romboló hatással van. Most már lassan nem is beszélünk egymással, hanem a táviratnál is rövidebb, leegyszer\u0171sített, elcsonkított, a helyesírást teljesen ignoráló nyelven kommunikálunk, esemesezünk. Err\u0151l Balogh Edgár még nem tudhatott, de ez az igazi veszély, nem a nyelvápolás osztályszemléletének a mell\u0151zése. Ami pedig a kisebbség számára a többség nyelvének ismeretét illeti, úgy le kell szögezni, hogy erre az ismeretre igenis szükség van, ebben Balogh Edgárral csak egyetérteni lehet, hiszen csakis így lehet a többséggel szótérteni, csakis így követelheti és védheti jogait a kisebbség – de kötelességgé tenni ezt nem lehet, nem is szabadna, s már végképp nem föntr\u0151l, paternalista álruhában, gondoskodás formájában represszív fenyegetésekkel ráer\u0151szakolni az állampolgárokra. Az mindenkinek szuverén joga, milyen nyelven beszél, s ha nem képes, vagy nem hajlandó a többség nyelvét elsajátítani, az kizárólag az \u0151 baja, s nem a többségé, nem az „államalkotó” problémája és kára ez. A diktatúra ismertet\u0151je, ha polgárait saját szolgáinak tekinti, egy demokráciában ez viszont fordítva m\u0171ködik, illetve múködnie kellene – s ez a nyelvhasználatra is vonatkozik.<\/p>\n Egyértelm\u0171: Balogh Edgár félti a kisebbségi magyar nyelvet, érdekében minden elérhet\u0151 követ megmozgat – csak az a baj, hogy süket kövek azok, használhatatlanok voltak már annak idején, manapság pedig még kevésbé. Nem azért, mert megváltoztak a társadalom politikai tényez\u0151i, hanem egyrészt azért, mert a szocializmus kriptonacionalizmusa most teljes nyíltsággal, gátlástalanul tört felszínre, másrészt azért, mert egy szakírónak, ha komolyan érvényesülni akar, világnyelven (els\u0151sorban angolul) kell tudományos eredményeit publikálnia. Kisebbségben ez tovább bonyolódik, hiszen a többség nyelve általában több lehet\u0151séget nyújt a publikálásra, tudományterjesztésre egyaránt. Ami Balogh Edgár eszmefuttatásából e téren kimaradt (vagy ki kellett maradnia), az a szakíró (nyelvi) kapcsolata az anyaországgal. Mint tudjuk, a szocialista internacionalizmus erre már nem volt képes, manapság pedig az anyaországban mintha valóban végbement volna Trianon, néhány külhoni díszpolgárt kivéve. Magyar vonatkozásban ugyanis az a sajátosság érvényesül, hogy az anyaország vagy fölszippantja a kisebbségi sorból indulót, vagy nem vesz róla tudomást.<\/p>\n Visszatérve a csempészáruhoz: Balogh Edgár Intelmeiben kétféle típusát figyelhetjük meg. Az egyik az, amit az elvtársak kötelez\u0151en elvártak, s amit úgy kellett ragozni, hogy annak alapján valódi mondanivalóját is becsempészhesse az ember. Ami Balogh Edgárnak mondanivalója van, abból rendre áthallik a polgári eredet. Kénytelen is magyarázkodni emiatt eleget. Vágyálmai, szalonkommunizmusa is keresztény polgári énjének alapjaiból táplálkozik. De közben tényleg megváltozott a világ. Furcsa volt tapasztalni, hogy a magát materialistának mondó marxista közgazdaság tulajdonképpen idealizmusból élt, s hogy az idealistának csúfolt kapitalizmus sokkal materiálisabb. Végül csak úgy lehetett a kommunista blokkot tönkrefegyverezni, s ebben a néhai Reagan elnöknek máig nem eléggé méltatott érdeme van. Át is vettük sürg\u0151sen ezt a nyugati materializmust: ma már a fiatalok nem els\u0151sorban tanulni akarnak (amire Balogh Edgár is int), hanem meggazdagodni (mert most már azt is lehet, ugye). A tanulás egyébként is polgári, s nem proletár igény: amint egy proletár akár csak egy szakmát tanul ki, máris nem proletár. Sorra vehetjük úgy a dolgokat, s mindig oda lyukadunk ki, hogy Balogh Edgár intelmei tulajdonképpen nem kommunista fogantatásúak, nem kommunista, hanem polgári-keresztényi értékrendet nyújtanak, emberi és emberséges szempontok alapján. Mert kitér például a szexualitásra is. De vajon mi a kommunista szexualitás? Ugyan miféle osztályszempontot lehet itt érvényesíteni? Az egész kommunista szóvirághalmaz gyakran valóban csak ködfüggöny, hogy el lehessen mondani a lényeget. Bár néha még az is bizonytalan. Arra int például, nehogy valakinek eszébe jusson a szocialista hatalom ellen fordulni (sic!), mert a hibákat úgymond csak demokratizálással lehet helyrehozni. Mondja ezt akkor, amikor már Ceauºescu van hatalmon. Ez olyan hatvannyolcas, Dubèek-féle álláspont, csakhogy Balogh Edgár már tudhatta, hogy az nem m\u0171ködik. Vajon éppen azért mondta, mert tudta, s mert annak veszélyét látta? Nála csak úgy hemzsegnek a polgári humánumra utaló jegyek, amelyeket gondosan kommunista frazeológiába rejtve mond el. Annyira becsületes, annyira emberséges, hogy nem is érthet\u0151, hogyan keveredett ebbe a gátlástalan kommunista társaságba. A kommunista ideológia el\u0151szeretettel hangsúlyozta, mennyire nyitott ez a rendszer az új felé, ám ez csak addig volt érvényes, amíg saját hatalmi pozícióit ez nem fenyegette. Mert valójában ez egy megcsontosodott dogmatikus rendszer volt, ami éles ellentétben állt Balogh Edgár nyitottságával, aki egyértelm\u0171en valami teljesen mást értett a kommunizmus fogalma alatt, mint a hatalmat bitorló nagymen\u0151k.<\/p>\n Milyenek tehát ezek az elemzett intelmek? Három eléggé eltér\u0151 világból köszöntenek ránk, ám ha jobban megnézzük üzenetük valódi tartalmát, azt tapasztaljuk, hogy alig különböznek egymástól. Az eltérések sokkal inkább a megfogalmazásban rejlenek. Európai keresztény humánum sugárzik bel\u0151lük, s\u0151t, olyan értékek, amelyek az egész emberiség számára pozitívak, követend\u0151k – id\u0151re, korra, vallásra, hagyományra való tekintet nélkül. Mint a mosoly, amely mindenkiben egyformán rezonál. A kereszténység sikere éppen abban rejlik, hogy az Újszövetség legfontosabb üzenetére, a szeretetre épített. Tény, hogy a keresztények nem mindig tartották magukat ehhez, de az is, hogy kétezer év bizonyítja életképességét – függetlenül attól, milyen id\u0151ben, s milyen kultúrákkal kapcsolatban: a szeretet létünk elengedhetetlen tényez\u0151je, s bár megnyilvánulási formái nagyon eltér\u0151ek, a megbecsülésnek, igazságosságnak, türelemnek, toleranciának, kegyességnek, alázatnak stb. mégiscsak a szeretet a közös nevez\u0151je. Nem véletlenül idéztem most kizárólag olyan etikai fogalmakat, amelyek Szent István intelmeiben fordulnak el\u0151. Azon kívül, hogy nemzetünk, kultúránk leg\u0151sibb elvárásai a kés\u0151bbi id\u0151kben is kinyomozhatók, föllelhet\u0151k Kölcseynél, Aranynál ugyanúgy, mint a látszólag teljesen más világból szóló Balogh Edgárnál.<\/p>\n Újabb, jobb intelmeket ma sem lehetne megfogalmazni – talán csak a hangsúly tolódna el némiképp, mert hiszen ma is változik a világ, nem is keveset. Az új körülmények más elvárásokat támasztanak – s egyúttal új félelmeket is gerjesztenek. Az eltérések olyan méret\u0171ek, hogy azt már nem lehet a hagyományos generációs problémára fogni. Fölgyorsult ugyanis az id\u0151, a változások túl gyorsak, s túl hirtelen, nyakra-f\u0151re váltják egymást. Most már nem csupán arról van szó, fiatalság bolondság, vagy a fiatalok meggondolatlanok, könnyelm\u0171ek stb., mint mindig évezredek óta, és hogy az id\u0151sebbek fölhördülnek azon, amit fiatal korukban maguk is elkövettek. Most már, sajnos arról van szó, az új jelenségek olyan gyorsasággal követik egymást, s követelik a maguk helyét, hogy azokat nem is gy\u0151zzük megemészteni, saját értékrendünkbe elhelyezni, vagy akár beépíteni, mert mire erre sor kerülne, már megint valami új kopogtat nálunk – ha ugyan kopogtat, többnyire kérdezetlenül beront. Mert a szellemi élményeket is meg kell emészteni, s erre id\u0151 kell, nem lehet az élvezeteket végtelenül habzsolni, azt már a rómaiak is tudták, azért használták a madártollat. Márpedig az id\u0151 tényez\u0151jét szívesen figyelmen kívül hagyjuk, mint ami kényelmetlen, zavaró, ami útban áll. Az értékek is divattá devalválódtak, évszakok szerint. Mit is kezdjünk ezzel? Mit gondoljunk err\u0151l? Hogyan értékeljük és f\u0151leg mi szerint? Mi itt a fogódzó, a mérce, mihez viszonyítsunk? Ha túl sokat eszünk, a test nem soká bírja, rosszul leszünk. De vajon miért gondoljuk, hogy a szellem többet bír, holott a szellemi rosszullét jelei is egyértelm\u0171ek?! Vajon végiggondoltuk, milyen következménye van annak, ha a túlzott szellemi élményeken madártollal könnyítünk?<\/p>\n Az újkori olimpia jelszava nemes vetélked\u0151re invitál – csak éppen az a baj, hogy mindent pontosan lemérünk. Az ókori görögöknél egy számított: az els\u0151ség, a teljesítménnyel nem sokat tör\u0151dtek, hiszen az viszonylagos. És ami még ennél is lényegesebb, akárhogy forgatjuk: emberi (fizikai) határa van. Ha nem lenne, nem kellene a dopping, s a jöv\u0151ben majd egy kis génmanipuláció, hogy tíz métert tudjanak távolba ugrani, s hármat magasba. Ha megkérdezzük a közgazdászokat, miért rossz, ha holnap is annyit gyártunk és fogyasztunk, mint tegnap, nem kapunk kielégít\u0151 választ (ha ugyan kapunk egyáltalán valamilyet). Talán nem is közgazdásznak való a kérdés, hanem pszichológusnak. Mindenesetre sok baj származik ebb\u0151l, s ha az intelmeket a jöv\u0151 nemzedék számára valamivel meg kellene toldani, úgy ez a mértékletességre való intés lehetne. Mert mire is vágyunk? Egyre magasabb életszínvonalra. Ez persze eléggé viszonylagos fogalom, de természetünknél fogva attól függ\u0151en lesz magasabb, minél több anyagi természet\u0171 vágyat, elvárást ébresztünk az emberben. Mert mindenki boldog akar ugyan lenni, de valahogy mindig csak anyagi tényez\u0151höz kötjük ezt a boldogságot. Van múköd\u0151 tévéd? Sebaj, végy újat, olyan funkciókkal, amelyeket nem is tudsz majd kihasználni. A régit pedig dobd ki, szenynyezd vele környezetedet, legyen miben megfulladnod. Még a tavalyi mosóport használod? Hogyhogy? Nem is vagy teljes ember, ha nem veszed észre, milyen szexi az új mosópor. Esetleg foglalkozz azzal a félmeztelen n\u0151vel, aki a mosóport reklámozza, ne a pároddal, aki a zoknidat mossa, mert csak úgy leszel igazán men\u0151. Ez a reklám üzenete. Ennek érdekében kísérletezünk minduntalan. Életszínvonalunk érdekében persze. Egy új, jobb autót nem is lehet másképp el\u0151állítani: ki kell valamit találni, aztán kísérletekkel m\u0171köd\u0151képessé tenni. Anyagi ágon ez így múködik. Szellemi életünkben ez viszont nem így van. A szellem, amennyire szárnyalni képes, ugyanolyan rest lényege változásában. Az ember olyan, amilyen: lényegében lusta, kényelmes, egoista, akaratos, valójában életképtelen (egy kis cápa születése után azonnal önálló életre képes; az összes él\u0151lény közül az embernek tart a legtovább, míg saját lábán megállni képes). Ami az embert mégis életben tartja, azok az ösztönei, valamint gondolkodásra képes agya, érzelmekre képes szíve. Amit hatéves koráig beléplántáltak, attól nem tud szabadulni, különösen, ha azt feln\u0151tté válásáig meg is er\u0151sítik. Ekképp válnak számára a hagyományok meghatározó élménnyé. Gyakran nem is tudjuk, miféle tradíciók hordozói vagyunk, amelyek viselkedésünket befolyásolják. Átörökítjük egyénileg és kollektíve is, s amíg a két tényez\u0151 (a szubjektív és objektív) egy kötél végét közösen húzza, addig a neveléssel sincs nagy baj. Magát a nevelést azonban er\u0151sen befolyásolja a társadalom munkamegosztása. Amíg az anya otthon volt és a családdal, háztartással, neveléssel foglalkozott, más volt a kiinduló helyzet, mint amikor ilyen-olyan oknál fogva a n\u0151 is beállt a munkafolyamatba. Ez aránylag új fejlemény, és úgy igazából még nem találtuk meg erre a kielégít\u0151 megoldást. Emancipációval és a n\u0151k érvényesülésével érvelünk, de ennek a gyerekek isszák meg a levét: bevetettük ugyan a nagymamát, a bölcs\u0151dét és az óvodát, ma már a videót és tévét is és egyéb szerkenty\u0171ket, de vajon valóban helyettesíthet\u0151-e az anya? A kizárólagos anyai szeretet? És mit tanul meg a gyerek, ha \u0151szinte, közvetlen \u0151seivel, mivel \u0151k is rohannak és nincs idejük, alig van kapcsolatuk a gyerekkel? Csak azt, amit maga körül lát: a filmek agresszivitását (gyakran még a mesékben is!), a médiák által (akaratlanul is) propagált durva er\u0151szakot – és majd ezt adják tovább az utánuk jöv\u0151 nemzedéknek? A felszínességet, a durvaságot, agresszivitást, intoleranciát, a csillogó-villogó üveggyöngyöket?<\/p>\n Azt mondják, a legmagasabb életszínvonal az \u0151si társadalomban volt, mert akkor elég volt hetente húsz órát dolgozni, hogy meglegyen mindaz, ami az akkori élethez (és boldogsághoz!) kellett. De persze az életszínvonal, sóhajtunk nagyot, ma azért mégis magasabb. Ha viszont jobban megvizsgáljuk ezt, azt látjuk, hogy mai életszínvonalunk megítélése anyagi jelleg\u0171 vágyainktól, elvárásainktól, s azok teljesülését\u0151l függ. Úgy véljük, minél jobban b\u0151velkedünk anyagiakban, s minél kényelmesebben élünk, annál boldogabbak vagyunk. Ez a föltételezés, mi több: meggy\u0151z\u0151dés hajszol olyan tettek végrehajtására, amelyek végs\u0151 célja az anyagi szerzés. Általában mások rovására – akár úgy, hogy valakit megfosztunk tulajdonától, akár úgy, hogy hiányzik bel\u0151lünk a segít\u0151készség. S ez vezet végs\u0151 soron az id\u0151 fölpörgetésére. Az ókor sem volt eseménytelen, ám – eltekintve attól, hogy például a hírterjedés, a közlekedés jóval lassúbb volt – a változások alig történtek észrevehet\u0151en, s ha igen, nem voltak lényegesek: egy új császár vagy király, egy csata kimenetele nem jelentett föltétlenül más jelleg\u0171 életmin\u0151séget. Ám az események fölgyorsultak, egyre rövidebb id\u0151közökben váltakoznak: a török áfium még 150 évig tartott, a bolsevik önkény (szerencsére) már jóval rövidebb ideig. De nem csak id\u0151beli különbség van: a török világ nem változtatott a feudális renden, míg a kommunista önkény bevallottan is egy mer\u0151ben más világot kényszerített ránk. Annyira mást, hogy bár állandóan a népre hivatkozott, épp a nép által képviselt és továbbörökített értékeket (hagyományokat) rúgta föl, s igyekezett a helyükbe más, vörösre átfestett talmi aranyat csillogtatni. Európa ennek következtében kettévált – fölt\u0171n\u0151bben, mint azt a különböz\u0151 keresztény vallások megtették. Közben az „istenes” nyugat is szekularizálódott, s a rendszerváltás után azt vehettük észre, hogy egy új, nyugati, pontosabban amerikai materializmus kerít hatalmába. Azel\u0151tt a rágógumi és a Coca-Cola csak az áhított, szinte szentté avatott szabadság szimbóluma volt – most pedig idénydivattá vált, az eredetiség mákonya. Hova lesznek a régi, bevált értékek ebben a gyorsan változó id\u0151ben, amikor azt véljük jónak, amit az üzlet érdekei újnak, eredetinek és természetesen nélkülözhetetlennek tüntetnek föl? Ennek nevében annyi b\u0151dületes ostobaság lát napvilágot, hogy a jó ízlés\u0171 ember már csak tehetetlenül bámul, és nem ismer a világra.<\/p>\n De ez még hagyján, sületlenségek mindig születtek. A baj ott van, hogy e sületlenségek kerülnek a gyorsan terjed\u0151 hírek élére, sokan pedig azokat próbálják utánozni, azt gondolva, akkor eredetiek, s ezáltal válnak személyiséggé – és kerülnek a médiák címoldalára. Ez a pedagógia halála. Minden példa utánzásra ösztönöz ugyanis, a negatív példa is. Másrészt akár tetszik, akár nem, a nevelés a társadalom egyik legkonzervatívabb eleme: a fiataloknak azt adják az id\u0151sebbek tovább, amit jónak, id\u0151állónak tartanak, ami bevált, s túlélte a divat és a változás szeszélyeit. Rohanó világunkban azonban még a jó dolognak sincs elég ideje, hogy beváljon, id\u0151állónak bizonyuljon, mert egy új divat elsöpri. Hova lesznek tehát a bevált értékek gyorsan változó világunkban? Milyen intelmekkel lehet a fiatalok felé fordulni, hogy azokat el is fogadják, s tovább vigyék, ne pedig a pusztába kiáltott szó legyen az csupán? Vajon hitelesen hangzik-e, ha azt tanácsoljuk, hogy tanuljanak, mert a tudás a legnagyobb kincs, amit még elvenni sem lehet, miközben azt látják, hogy elég egy kis csavaros észjárás, úgy is meg lehet gazdagodni, nem kell ahhoz évekig az iskolával bajlódni, épp ellenkez\u0151leg. Vajon hitelesen hangzik-e, ha azt mondjuk, legyenek becsületesek, amikor azt látják, hogy lopni-csalni érdemes, csak nagyban és ügyesen kell csinálni? Vajon hitelesen hangzik-e az intés, hogy legyenek toleránsak, mert úgy vívják ki mások tiszteletét, megbecsülését, amikor azt látják, hogy egoizmussal többre mennek?<\/p>\n A szabadság és a jogok korát éljük. Úgy képzeljük, minél több jogunk van, annál szabadabbak vagyunk. És persze minél szabadabbak, annál boldogabbak. Nudista vélemény, hogy szabadnak érzi magát, ha meztelen – de persze gátlástalanul és fenntartás nélkül élvezi a fölöltözött társadalom minden el\u0151nyét, eszébe sem jut az \u0151serd\u0151be vonulni. Nyilvánvaló az is, hogy az ilyen magyarázat csupán kifogás, amelynek az a küldetése, hogy valamilyen filozófiai alapot adjon a meztelenked\u0151 másságának. Meg hogy l´art pour l´art más legyen. Mert ennek aztán a szabadsághoz semmi köze. Mint ahogy sok más tevékenységnek sem, amire (jobb híján és utólag) ráfogják, hogy attól szabad az ember. A nyolcvankilences váltás után merült föl olyan nézet, hogy most már a piros jelzésre is átmehetünk az úttesten, mert hiszen szabadok vagyunk. Ez persze véglet volt, de jól jellemzi a szabadság fogalmának teljes félreértését, pontosabban a szabadság és az anarchia összezavarását. Mert a szabadság els\u0151sorban felel\u0151sséget jelent. Jellemz\u0151, hogy mindenki jogokat követel, már szinte fulladozunk t\u0151lük, már azt sem tudjuk, miféle jog illet meg, de azért csak szorgalmasan tovább követeljük, felel\u0151sséget viszont senki sem kér, pedig egyik a másik nélkül nem létezhet. A természetben minden úgy m\u0171ködik, hogy egyensúlyban van, amint az megbomlik, a természetben minden arra összpontosít, hogy az egyensúly ismét helyreálljon. Márpedig a jognak és a felel\u0151sségnek is egyensúlyban kell lennie, mert ha nem így van, akkor nagy a baj, megbicsaklik a világ, meghasonlik. Ha tehát nem viselkedünk eléggé körültekint\u0151en, s valamilyen kedvtelésnek, szemléletnek túlzott mértékben adózunk, akkor annak rabjai leszünk, nem pedig szabadok, s erre könnyen ráfizethetünk. Másrészt nem egyedül vagyunk a világon, másokra is tekintettel kell lennünk. Az én szabadságom ott ér véget, ahol mások szabadsága kezd\u0151dik. Ha ezt elutasítom, hiába várom, hogy rám is tekintettel legyenek mások.<\/p>\n A változást nem lehet meggátolni, az id\u0151t nem lehet megállítani, hiszen a növekedés és az id\u0151 múlása az élet törvénye. Viszont lehet ezt okos keretek között m\u0171velni, bölcsen irányítani, kerülve a túlzásokat, s több türelemmel viselni az élet dolgait. Ha viszont a fiataloknak az intelmeinket akarjuk útravalóul adni, els\u0151sorban önmagunkba kell szállnunk, vajon elegend\u0151 szeretetet adtunk-e nekik, mert ez a legf\u0151bb és legfontosabb útravaló, amit az életbe magukkal vihetnek. A szeretettel fölvértezett ember jobban tud ellenállni a különböz\u0151 csillogó-villogó kísértésnek, jobban megbecsüli a szül\u0151i házban rárakódott hagyományokat, szokásokat, jobban megérti, mit jelent, ha több szempontból is az övéi között marad párválasztásával is, hogy így a folytonosság láncszemeként maradjon egyedi és eredeti.<\/p>\n JEGYZETEK<\/p>\n 1 Szent István Intelmei Imre herceghez, Kuruc Ágnes fordításában – a további idézetek is ebb\u0151l a forrásból származnak Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, \/ Ember lenni mindég, minden körülményben. (Arany János) A tanulás, tehát a tudás továbbadása nemzedékr\u0151l nemzedékre minden él\u0151lénynél jól m\u0171köd\u0151 folyamat. Paradox módon minél ösztönösebb ez, annál jobban m\u0171ködik – amennyiben természetes közegben történik.<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":0,"comment_status":"open","ping_status":"open","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":[],"categories":[13],"tags":[],"yoast_head":"\n\n\n\n\n\n\n\n\n\n
A tanulás, tehát a tudás továbbadása nemzedékr\u0151l nemzedékre minden él\u0151lénynél jól m\u0171köd\u0151 folyamat. Paradox módon minél ösztönösebb ez, annál jobban m\u0171ködik – amennyiben természetes közegben történik. <\/p>\n
Persze jó, ha valami jobb, ilyetén vágyunk azonban gyakran félrevezet, mert hiszen szívesen, készségesen hisszük el, hogy ami új, az egyúttal jobb is. Cserélgetünk is szorgalmasan mindent: inget, gatyát, állást, szeret\u0151t, s különböz\u0151 szinten hajtogatjuk, hogy így lesz szebb, jobb, teljesebb, változatosabb és színesebb az életünk. Vagyis azt igyekszünk bebeszélni magunknak, hogy szellemi életünk min\u0151ségének anyagi függvénye van. Nem pedig fordítva.<\/p>\n
2 Ha ezt az etikát más vallásokkal vetjük össze, sokban hasonló, az egész emberiségre érvényes eredményt kapnánk, de ez már természetesen egy más téma. Mert, ha eleink történetesen nem a nyugati kereszténységet választják, az sem lett volna eleve jó vagy rossz, sokkal több múlik azon, az elfogadott identitás követelményeit milyen mértékben gyakoroljuk híven és becsületesen.
3 (Hét, 1990. július 20. 29. sz.)
4 L. uo. <\/p>\n","protected":false},"excerpt":{"rendered":"