{"id":328,"date":"2009-01-02T02:00:00","date_gmt":"2009-01-02T00:00:00","guid":{"rendered":"http:\/\/irodalmiszemle.sk\/pomogats-bela-kettos-kotodesben\/"},"modified":"2009-01-02T02:00:00","modified_gmt":"2009-01-02T00:00:00","slug":"pomogats-bela-kettos-kotodesben","status":"publish","type":"post","link":"https:\/\/irodalmiszemle.sk\/2009\/01\/pomogats-bela-kettos-kotodesben\/","title":{"rendered":"Pomog\u00e1ts B\u00e9la: Kett\u0151s k\u00f6t\u0151d\u00e9sben"},"content":{"rendered":"

Hová tartoznak a kisebbségi magyar irodalmak?<\/strong>
Annak, aki arra keres választ, hogy a kisebbségi magyar irodalmak miként kap-tak helyet és min\u0151sítést a második világháborút követ\u0151 két évtizedben a magyar-országi irodalmi tudat mérlegén, bizony csalódottan kell megállapítania, hogy a nemzeti kohézió és szolidaritás erkölcsi ereje a kívánatosnál, de még a lehetségesnél is jóval gyengébben m\u0171ködött. Mintha annak a várakozásnak, együttérzésnek és elkötelezettségnek, amely a Trianont követ\u0151 két évtizedben oly bátorítólag hatott az elszakított magyarságra és ennek kultúrájára, egyszeriben vége szakadt volna. Az irodalmi élet magyarországi fórumain alig találunk olyan írásokat, amelyek a felvidéki, az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai magyar irodalmak iránt megnyilvánuló érdekl\u0151dést és elkötelezettséget tanúsítanák. Akad néhány írás, például Benedek Marcell és Lukácsy Sándor, kés\u0151bb Czine Mihály tolla nyomán, amely kísérletet tett arra, hogy az erdélyi magyar irodalomra valamiképpen felhívja a figyelmet, a többi kisebbségi magyar irodalom mindazonáltal alig keltett némi érdekl\u0151dést, jellemz\u0151 dolog, hogy a szlovákiai magyar irodalomról, nem véletlenül Balogh Edgár tolla nyomán, gyakrabban emlékezett meg az erdélyi magyar sajtó, mint a magyarországi, a vajdasági magyar irodalom (néhány Bori Imre munkás-ságát bíráló írást leszámítva) pedig szinte észrevétlen maradt.<\/p>\n

Így azután valóságos szellemi „forradalomnak” tetszett az a gesztus, amellyel 1968 kora nyarán a Magyar Írók Szövetsége hozzáfogott a szomszédos országok magyar irodalmainak vizsgálatához, és a már régóta szükséges magyar–magyar kapcsolatok kialakításához. Erre a gesztusra, de szívesebben beszélnék irodalom- és nemzetpolitikai jelent\u0151ség\u0171 vállalkozásról, az 1968-as esztend\u0151 közép-európai ese-ményei adtak alkalmat. Csehszlovákiában teljes er\u0151vel kezdtek kibontakozni a „prágai tavasznak” azok az eseményei és az a szellemisége, amelyek az ott él\u0151 ma-gyarság számára is megnyitották a nemzeti identitás helyreállításának lehet\u0151ségeit, Romániában egyféle bel- és m\u0171vel\u0151déspolitikai liberalizáció volt tapasztalható, amely természetesen azt a stratégiát szolgálta, amely révén a Ceausescu által irányított diktatúra meg kívánta er\u0151síteni a maga pozícióit, részben az országon belül, részben a nyugati világban (amelynek gazdasági támogatására szorult), Jugosz-láviában pedig ezek az esztend\u0151k jelentették a „titoizmus” virágkorát: az ország jelentékeny gazdasági, diplomáciai és kulturális sikereket könyvelhetett el, s érezhet\u0151 módon javultak Budapest és Belgrád kapcsolatai is. Ekkor ejtette hatalmába a közép-európai értelmiséget, de a nyugati intelligenciát is, az „emberarcú szocializmus” illúziója, amely azután augusztus végén, a „prágai tavasz” elfojtása után igen gyorsan foszlányaira szakadt.<\/p>\n

Ezekben a napokban (pontosan 1968. március végén-április elején) született meg Fábry Zoltán A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága cím\u0171 írói vallomása, amely a korábbi nagyszer\u0171 történelmi beszámolóhoz, az 1946-ban készült A vádlott megszólal cím\u0171 íráshoz hasonlóan, most már annak mintegy „ellenpárjaként” adott számot a felvidéki magyarság megpróbáltatásairól, egyszersmind megszólaltatta ennek a nehéz próbákon átjutott nemzeti közösségnek a reményeit és kifejezésre juttatta emberi méltóságát és önérzetét.<\/p>\n

„Mi – olvasom Fábry írását – nem kérünk, mi nem követelünk. Mi vagyunk! És létünknél többek vagyunk. Nekünk itt történelmi szerep jutott: a mércéé, a regu-látoré, a mementóé. Olcsó dolog lenne ezt a mércét egyszer\u0171en kidobni vagy átmázolni, a mementót – a lelkiismeretet – elhallgattatni. T\u0151lünk szabadulni: a valóságtól és az emberségt\u0151l való elfordulást, a felel\u0151tlenséget jelenti. Egyszer már megpróbálták. Ha másodszor is megkísérlik, önmagukat leplezik le visszamen\u0151en, mert e b\u0171n neve: fasizmus, mely nem más, mint a kizárólagosság és tekintetnélküliség sovinizmusa.”<\/p>\n

A hatvannyolcas esztend\u0151 – nem csak Szlovákiában, de Erdélyben és természetesen Magyarországon is – a nagy remények (és rövidesen a nagy csalódások) id\u0151szaka volt. A magyar irodalmi életben igen jelentékeny viták zajlottak ebben az id\u0151ben, olyan kérdésekr\u0151l, amelyeknek tisztázása már hosszú id\u0151k óta esedékes volt, így 1968-ban igen élénk eszmecsere zajlott le a m\u0171vészetek úgynevezett „párt-irányításáról”, ez a vita enyhíteni kívánta azt a feltétel nélküli kiszolgáltatottságot, amelyet a m\u0171vészeteknek kellett elszenvedniök a számos esetben teljesen m\u0171veletlen és hozzá nem ért\u0151 pártfunkcionáriusok gyámkodása miatt, ugyancsak jelent\u0151sége volt annak az 1967–1968-ban lezajlott vitának, amelyet az irodalom úgymond, „közérthet\u0151ségér\u0151l” rendeztek, ez a vita természetesen az irodalmi mo-dernítás lehet\u0151ségeit mérte fel, vagy annak az ugyancsak 1967–1968-ban rendezett vitának, amely az abszurd és a groteszk fogalmaink tisztázását vállalta magára, és ennyiben szintén az irodalmi modernitás értelme és lehet\u0151sége körül zajlott. Tulajdonképpen ezeknek a tisztázó eszmecseréknek a körébe tartozott a határokon él\u0151 magyar irodalmakról kialakult polémia is, talán azzal a lényeges különbséggel, hogy ezúttal nemcsak sz\u0171kebb értelemben felfogható „irodalmi vitáról”, hanem els\u0151rend\u0171en „nemzetpolitikai” kérdések megvitatásáról volt szó. A hatá-rokon túl kifejl\u0151dött kisebbségi magyar irodalmak ügye ugyanis természetes módon érintette azt a kérdéskört, amely a trianoni széttagoltságban él\u0151 nemzeti közösség és kultúra mibenlétének és a lehetséges szellemi egység helyreállításának a problémáit ölelte fel.<\/p>\n

Az úgynevezett „kett\u0151s köt\u0151dés” vitára a Magyar Írószövetség székházában került sor 1968. május 10-én. A vitát az írószövetség vezetése, tehát Darvas József elnök és Dobozy Imre f\u0151titkár kezdeményezte: mindkett\u0151jöket súlyos felel\u0151sség terhelte amiatt a kiszolgáltattság miatt, amelybe irodalmi életünk jutott az ötvenhatos forradalom leverése után, ugyanakkor \u0151k is (különösen Darvas) érezték annak a felel\u0151sségét, hogy az írószövetségnek végül is mondania kell valamit a határokon túl él\u0151 és mindinkább a maguk feladataira találó magyar irodalmakról, és ki kell fejeznie valamiképpen a nemzeti kultúra (és ennek révén a nemzet) lényegi egy-ségének a gondolatát. A magyar társadalom ekkor ugyanis már kezdte felemelni fejét az 1956-ot követ\u0151 bénultságból, a magyar irodalmi életben ismét azoknak az íróknak, a többi között Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Veres Péternek, Kodolányi Jánosnak, Déry Tibornak, Nagy Lászlónak, Juhász Ferencnek a megnyi-latkozásai adtak irányt és tartalmat, akiket egy évtizeddel korábban jóformán elhallgattatott a kádárista restauráció, és (kétségtelenül ennek is szerepe volt) új kap-csolatok jöttek létre a magyarországi és a kisebbségi magyar irodalmak prominensei között.<\/p>\n

Az írószövetségi vitára némi el\u0151készítés után került sor (a vitán, mint fiatal irodalmkritikus, úgy emlékszem, Béládi Miklós és Czine Mihály kezdemé-nyezésére és Darvas József jóváhagyásával magam is jelen voltam, ezért részben személyes benyomásaimra és emlékeimre is támaszkodom). Darvas vitaindító bevezet\u0151je a következ\u0151ket jelentette be: „Ez a kérdés, a határon túli magyar irodalom kérdése, hosszú id\u0151n keresztül az úgynevezett »kényes kérdések« között volt. Mi magunk is egy kicsit túlságosan kényes kérdésnek kezeltük. Ami késik, az nem múlik. Azt hi-szem, egy csomó kérdéssel kell itt komolyan szembenézni: mi a határontúli magyar irodalomról elvileg azt valljuk, hogy az a magyar irodalom elidegeníthetetlenül szerves része; sajátos módon, természetesen, ezek az irodalmak egy más irodalmiság keretében n\u0151ttek fel. Az elmúlt huszonhárom év alatt is egy másik ország keretei között, az ott alakuló valóságból alkottak. Ennek az irodalomnak a munkása, egy más állam, de szocialista állam polgárai. Természetesnek tartjuk, hogy ez az irodalom a romániai irodalomnak is része, a csehszlovák irodalomnak is része – de ugyanígy része a magyar irodalomnak is. Nemcsak az ottani valóságból táplálkozik, de táplálkozik a magyar irodalom múltjából, hagyomá-nyaiból; táplálkozik – sok helyen nem tud eléggé – a jelenlegi magyar irodalomból is. A felel\u0151sség ezekért az irodalmakért közös: a mi felel\u0151sségünk is, és a testvér, szocialista országok felel\u0151ssége is. Én azt hiszem, ez tisztességes elvi álláspont. Gyakorlatilag ennek az elvi álláspontnak a következtetéseit kellene közös er\u0151vel összerakni.”<\/p>\n

Darvas megnyitóját Illés Lajosnak, az írószövetség kritikai szakosztálya tit-kárának beszámolója követte, ebben az imént idézett Fábry Zoltán-tanulmányra (A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága) hivatkozott, majd a Csehszlovákiai Kommunista Párt 1968-as „akció-programjára” és a prágai kormány programnyilatkozatára hivatkozva arról beszélt, hogy a kisebbségi magyar irodalmak kett\u0151s elhelyezése és kett\u0151s köt\u0151dése, vagyis egyfel\u0151l az egyetemes magyar nemzeti kultúrában, másfel\u0151l az irodalmaknak társadalmi és politikai keretet adó állam kultúrájában történ\u0151 elhelyezése megoldást adhat a határokon túl kialakult magyar irodalmak identitásának kérdéseire.<\/p>\n

„A kett\u0151s kötöttség figyelembevétele – érvelt az el\u0151adó –, mindkét oldal sza-bad érvényesülésének lehet\u0151vé tétele egyetemes forradalmi érdek, és tegyük hozzá: az, hogy valaki nemzetiségének megfelel\u0151en, szabadon élhessen bárhol, elemi emberi jog. Szomszéd országainkban éppen e kett\u0151s kötöttség következtében, a nemzeti lét ott kialakult feltételei közepette, különböz\u0151 formában, az elmúlt évszázadban magyar irodalmak alakultak és fejl\u0151dtek ki. Ma már a magyar irodalom nem azonos egy ország irodalmával – rajtunk kívül még négy baráti testvérországban van magyar irodalom. Különböz\u0151 fejlettségi szinten, de írói bázissal, intézményekkel, irodalmi és kritikai élettel.”<\/p>\n

Az el\u0151adó mindezek után a következ\u0151ket jelentette ki: „Az elmúlt évtizedekben különböz\u0151 koncepciók alakultak ki arról, hogy vajon a szomszéd országok ma-gyar irodalmai magyar irodalmak-e, és egyáltalán hova tartoznak. Baráti országokban történetileg is, jelenleg is err\u0151l eltér\u0151 álláspontok keletkeztek, melyek hatottak és hatnak az irodalmi kapcsolatok praktikus alakulására. Úgy vélem, a baráti országokban él\u0151 magyarok kett\u0151s kötöttségéb\u0151l következik, hogy az ottani magyar irodalomnak vannak a hazaitól eltér\u0151, sajátos vonásai. Például az ország valósága ihleti, a közvetlen társadalmi környezet; kifejez\u0151dik benne a magyar nemzetiség sorsa és ez országonként eltér\u0151. Különösen Romániában, ahol évszázados múlttal, irodalmi örökséggel rendelkezik az ottani magyar irodalom, s\u0151t olyan hagyományokkal is, amelyek a mi irodalmunkra termékenyít\u0151en hatottak és hatnak ma is. De más szomszéd irodalomban, Csehszlovákiában vagy Jugoszláviában is tudunk ilyen hagyományokról.”<\/p>\n

Ezt követve Czine Mihály a romániai, E. Fehér Pál a csehszlovákiai, Kovács Kálmán a jugoszláviai, végül Sándor László a kárpátaljai magyar irodalom helyzetér\u0151l, fontosabb alkotó egyéniségeir\u0151l és intézményeir\u0151l, illetve a velük kialakított magyarországi kapcsolatokról adott képet, minden esetben megvilágítva az irodalmi kapcsolatok kialakításában tapasztalt nehézségeket. Természetesen nem lehet közömbös és érdektelen a referátumok szerz\u0151inek személye és munkássága. Czine Mihály már akkor is az erdélyi irodalom általánosan elismert szakért\u0151je volt, akinek éppen tudósi következetessége és bátorsága következtében kellett súlyos méltánytalanságokat elszenvednie (az 1945 utáni magyar irodalom történetének akadémiai kézikönyve számára készített fejezetét az erdélyi irodalomról nem engedték megjelentetni a kézikönyv szövegének a pártközpont által kijelölt cenzorai). E. Fehér Pálnak pozsonyi családi gyökerei voltak, általában szakszer\u0171en, jóllehet nagyon is „pártos” szemlélettel ítélte meg a szlovákiai magyar irodalmat, közeli kapcsolatai voltak a szovjet politikai intézményrendszerrel, és a „prágai tavasz” augusztusi elfojtása idején katonai egyenruhában vett részt a megszállás m\u0171vele-teiben. Kovács Kálmán a debreceni egyetem tudós tanára volt, Gyulai Pál kritikai tevékenységér\u0151l írt alapos monográfiát, és a hatvanas években az újvidéki egyetem magyar tanszékének vendégtanáraként vállalt küldetést. Sándor László a két világháború között a kolozsvári Korunk csehszlovákiai kiadóhivatalában, 1945 után a kárpátaljai könyvkiadóban, majd a területi rádióban dolgozott, 1962-ben költözött Budapestre, könyvkiadóknál, majd a szovjet kultúrát népszer\u0171sít\u0151 Gorkij Könyvtárban tevékenykedett.<\/p>\n

Az írószövetségi ankét részletesebb ismertetése igen hosszadalmas volna, ezért most csak Czine Mihály és E. Fehér Pál el\u0151adására hivatkozom. Czine igen hitelesen beszélt arról, hogy milyen személyes indítékok nyomán kezdett foglalkozni az erdélyi irodalommal, és hogy miért gondolta úgy, miszerint az 1945 utáni korszak tanulmányozása egyel\u0151re megoldhatatlan feladatot jelent. „1945-nél megálltam. Úgy láttam, hogy nemigen lehet jó reménnyel folytatni sok ok miatt. Olyan dolgok sötétlettek fel – ezek már a küls\u0151 állapotokból következ\u0151k voltak – mint Szabédinak a halála, amir\u0151l a magyar sajtóban sehol nem jelent meg semmi; az egyetem beolvasztása, amit nálunk nemigen volt illedelmes dolog tudomásul venni; a »Gondos atyafiság« egyre süllyed\u0151 vonala – az els\u0151 kötet ragyogó volt, a második gyöngébb, a harmadik már gyönge; Süt\u0151 évr\u0151l évre ismétl\u0151d\u0151 hallgatása; 30 kilométeres körzet a látogatók számára; a Korunk vonalának az összesz\u0171külése, amir\u0151l megint nem nagyon tudtunk tudomást venni, mert nem akartunk. Ezt kiegészítette, hogy itthon még nemigen közölték az olyan írásokat, amelyek a szomszédos országok irodalmát legalább erkölcsileg érezték jelent\u0151snek és nagynak, pedig akkor már elkezd\u0151dött valami kedvez\u0151 mozgás Romániában, a romániai magyar irodalomban is.”<\/p>\n

A szlovákiai magyar irodalomról, mint láttuk, E. Fehér Pál beszélt, ennek során elismeréssel szólott ennek az irodalomnak az akkori értékeir\u0151l, például Fábry Zoltán munkásságáról vagy Dobos László Földönfutók cím\u0171 regényér\u0151l, ugyan-akkor (jogosan) azt is megemlítette, hogy a magyarországi sajtó rendre szó nélkül hagyja a szlovákiai magyar irodalom eredményeit, például Dobos László regényér\u0151l (akkor még) sem a Népszabadság, sem az irodalmi folyóiratok: a Kortárs, az Új Írás és az Élet és Irodalom nem közölt ismertetést. A beszámoló érdeméül kell betudnunk, hogy szóvá tette a kedvez\u0151tlen fejleményeket is, így azt, hogy a Szlovák Írószövetség évek óta következetesen megakadályozza Fábry állami díjjal való kitüntetését. Ugyancsak szóvá tette az akkori szlovák sajtóban olvasható magyarellenes nacionalista írásokat: „Ma nem egy olyan cikk olvasható a szlovák irodalmi és kulturális lapok hasábjain, amelyek a legszéls\u0151ségesebb nacionalizmus hangján voltaképpen igazolni akarják az 1945–1948 közötti id\u0151ket. Itt több nevet és cikket, tanulmányt lehetne és kellene is említeni; ez már olyan kérdés, amelyik nem szlovák vagy magyar ügy – ez voltaképpen Közép-Európa ügye és persze azoknak az ügye, akiknek a b\u0151re forog kockán.”<\/p>\n

Végül is meg lehet állapítani, hogy az írószövetségi vita általánosságban az elvszer\u0171 tisztázás jegyében próbálta bemutatni a kisebbségi körülmények között tevékenyked\u0151 magyar irodalmakat és a velük történ\u0151 kapcsolatfelvétel nehézségeit. Darvas József már idézett bevezet\u0151je a „közös felel\u0151sség” (vagyis a magyarországi és a szomszédországi politika közös felel\u0151sségének) elvét rögzítette, és ennek a követelménynek az érvényesítése révén különböztette meg a szomszédos országokban tapasztalható kisebbségpolitikai és kulturális politikai kurzusokat. „A mi álláspontunk ez (tudniillik a közös felel\u0151sség elvének érvényesítése) – a jugoszlávoknál elég természetesen fogadják, talán a csehszlovákiai folyamatok is abba az irányba haladnak, hogy ott is természetessé válik ennek az elvi álláspontnak a vállalása. A legnehezebb a románokkal: \u0151k ezt a közös felel\u0151sséget a be nem avatkozás elve alapján elutasítják. Ez nem jelenti azt, hogy feladjuk az elvi álláspontunkat.”<\/p>\n

Persze azt \u0151 is jól tudta, hogy a „kett\u0151s felel\u0151sség” elvének érvényre juttatása nem lesz könny\u0171 feladat. Az eszmecsere lezárása során mondotta a következ\u0151ket: „Nagyon bonyolult dologról van szó. A múltkor elmondtam, hogy kint voltam Romániában és ott az Írószövetség elnökével, Zaharia Stancuval beszéltem err\u0151l a problémáról. Meg kell mondanom, nagyon nyílt és nagyon \u0151szinte beszélgetés volt. Különböz\u0151 konkrét javaslatokat tettem; az elvi javaslat az volt, amit itt megfogalmaztunk: közös felel\u0151sség ezért az irodalomért, kett\u0151s kötöttség, stb. stb. \u0150 lényegében – és nem a maga fejét\u0151l – finoman, különböz\u0151 érvelésekkel, majdnem minden konkrét javaslatomat, egyel\u0151re legalábbis, elutasította. Nagyon keveset fogadott el bel\u0151le, úgyhogy a végén már odáig ment a vita, hogy föltettem neki a kérdést: nem tartja-e furcsának azt, hogy amikr\u0151l mi beszélgettünk és amikr\u0151l kiderült, hogy egyel\u0151re legalábbis nem megy, az a két világháború között a fasiszta Horthy-Magyarország és a királyi Románia között egészen természetes volt?… Hát legyen szabad a két ország íróinak a közeledése! Minden fakszni nélkül ülhessenek föl a vonatra és utazhassanak el! A két világháború között ez egészen természetes volt. Ha egy erdélyi magyar író úgy érzi, hogy helyesebb itt kiadni a könyvét – ahogyan Tamásinak megjelentek a könyvei és azután megjelentek ott is –, az legyen természetes! Legyen természetes az, hogy mi odamegyünk és irodalmi esteket tartunk magyarlakta városokban, mint ahogyan a románlakta területeken \u0151k is tartanak. És egy csomó javaslatot mondtam még, a végén \u0151 azt mondta, hogy hát történelmileg úgy alakult a dolog, hogy nemzeti keretek között épül a szocializmus, ilyen gondunk nemcsak nekünk, magyaroknak van, hanem nekik, románoknak is, mert a Szovjetunióban például én nem tudom, hány román nyelv\u0171 ember él, akiket moldovánoknak neveznek, de azoknak a nyelve román, és mi lenne akkor, hogyha \u0151k otthon Romániában ezt a kérdést fölvetnék?… Én azt mondtam neki, hogy én egy-szer\u0171en nem tudom elhinni, Stancu elvtárs, hogy magát, mint a Román Írók Szövetségének elnökét ne izgatná az, hogy mi van ezekkel a moldovánokkal? Erre nem mondott semmit, én mondtam, hogy itt az irodalomnak és az íróknak megvan egy olyan jófajta felel\u0151tlenségi lehet\u0151ségük, hogy fogalmazzanak meg kérdéseket józanul és okosan, amiket a politikának el\u0151bb-utóbb úgyis meg kell fogalmazni és napirendre kell t\u0171zni.”<\/p>\n

A kialakult vitában még többen vettek részt, így Szalatnai Rezs\u0151, aki felhívta a figyelmet arra, hogy az Országos Széchényi Könyvtár „nem gy\u0171jti az ország határain kívül megjelent újságokat, folyóiratokat, könyveket”, majd szóvá tette azt is, hogy foglalkozni kellene a nyugati világban (az emigrációban) megjelen\u0151 magyar irodalommal is. Kornis Pál (a Kiadói F\u0151igazgatóság vezet\u0151je) a határokon túl megjelen\u0151 magyar kiadványok magyarországi kereskedelmi forgalmáról számolt be. Végül Illés Lajos és Dobozy Imre összegezte az eszmecsere tanulságait. Az el\u0151bbi a következ\u0151ket jelentette ki: „A vitában sokoldalúan rámutattak arra, hogy a kett\u0151s kötöttség alapján számos közös vonás a szomszéd országok nemzeti irodalmaival is rokonítja \u0151ket. De ugyanakkor az általános vonások alapján az egyetemes magyar irodalom szerves, elidegeníthetetlen részei, munkásai, m\u0171vel\u0151i; a szomszéd országok állampolgárai magyar írók. A vita elemezte a határon túli irodalmak e kett\u0151s kötöttségéb\u0151l következ\u0151 tartalmi vonásokat, eltéréseket, közös elemeket. E világos elvi álláspont alapján magatartásunkban, szemléletünkben a közös gondnak, tudatosságnak és felel\u0151sségnek kell érvényesülnie.”<\/p>\n

Dobozy Imre zárószavában pedig már az irodalomtörténeti, illetve kritikai gondozásbavétel feladataira is utalt. „Azt hiszem, világos – jelentette ki –, hogy két, id\u0151ben egyszerre végrehajtandó feladat áll el\u0151ttünk a határon túli magyar irodalmakkal kapcsolatban. Az egyik ezeknek az irodalmaknak a két világháború, illetve a felszabadulás utáni irodalomtörténeti, kritikai gondozásba vétele, felmérése; a másik a mostani, él\u0151, határon túli magyar irodalmak állandó kritikai gondozása. Nem lehet elválasztani a kett\u0151t, ez egyszerre törlesztend\u0151 adósság, azzal együtt, hogy ennek az adósságnak a törlesztésére már történtek eddig bizonyos lépések.” Az írószövetségi eszmecsere ezzel tulajdonképpen hasznosnak mutatkozott, más kérdés, hogy még sok id\u0151nek kellett eltelnie addig, amíg az iméntiekben megjelölt tennivalók teljesítésére sor kerülhetett.<\/p>\n

Az írószövetségi eszmecserér\u0151l jegyz\u0151könyv készült, ez azonban máig sem került nyilvánosságra (az írószövetség archívumában található). A vita iránt mindazonáltal igen széles körben nyilvánult meg érdekl\u0151dés, ennek kívánt megfelelni az Élet és Irodalom 1968. május 18-i számában közreadott Kett\u0151s köt\u0151dés – kett\u0151s felel\u0151sség cím\u0171 beszámoló, majd Lengyel Péternek ugyancsak ebben a lapban közre-adott Gyakorlati felel\u0151sség cím\u0171 írása, ez utóbbi az ankéton szóba hozott javaslatokat is összegezte: „Az elhangzottakból a legérdekesebb javaslatok ezek voltak: Nyíljon mód az írók személyes kapcsolatainak elmélyítésére, az állandó író-olvasó találkozókra a külföldi magyar írók és itthoni olvasóik között. Egyetemeink magyar tanszékei biztosítsanak bizonyos óraszámot ezeknek az irodalmaknak. Létesítsenek díjat, amelyet minden évben egy-egy külföldön megjelent magyar m\u0171 kapna. A mindvégig igaz felel\u0151sségérzett\u0151l áthatott vita minden hozzászólása ahhoz a tanulsághoz vezetett: a bonyolult és hosszú távú munkában a legközelebbi és legkézzelfoghatóbb feladat a kritikái és a sajtóé. Els\u0151 dolgunk a megismerés-megismertetés legyen. A vita végs\u0151 tanulságaként az Írószövetség megbízta Kritikai Szakosztályát: záros határid\u0151n belül dolgozzon ki tervet arra, hogy mik a legközelebbi teend\u0151ik az egyes hivatalos szerveknek, a sajtónak, a tömegkommunikációs eszközöknek, a szomszéd országok magyar irodalmának megismertetésében. Így biztosíthatjuk, hogy ez a két vita valóban csak kezdet; egy eredményes folyamat elindítója legyen.”<\/p>\n

Hasonló következtetésekre jutott az Élet és Irodalomban közölt korábbi beszámoló is. „Lapjainknak – olvasom – mind kritikák, mind közlések formájában többet kell foglalkozni ez irodalmak alkotóival, az irodalompolitikának pedig feladata, hogy számukra magyarországi közönséget neveljen. A megbeszélést az elnökl\u0151 Darvas József zárta le. Hangsúlyozva: mindent meg kell tennünk azért, hogy az a természetes kapcsolat, amelyre mi is, a szomszéd országok magyar írói is egyformán vágyunk, megvalósuljon. Baráti, szocialista rendszer\u0171 országokról van szó; így, ha más-más mértékben is, vannak lehet\u0151ségeink. Közvetlen felhívással fordult az irodalmi sajtóhoz: tegyen az eddiginél többet ezért az ügyért. Megállapította, hogy a felkért el\u0151adók sokszín\u0171, lelkiismeretébreszt\u0151 képet adtak; várakozáson felüli, izgalmas meglepetésekkel szolgáltak. A vita szükségességét és fontosságát legékesszólóbban az a tény bizonyítja, hogy a jelenlev\u0151k úgy döntöttek: még a nyár beállta el\u0151tt újabb vitaestet szentelnek a témának, a most elhangzott beszámolók anyaga alapján – melyet az Írószövetség minden tagjához eljuttatnak, hogy mód nyíljon az elmélyült vitára.”<\/p>\n

Erre az elmélyült vitára végül is nem került sor, mint ahogy az el\u0151bbiekben szóba hozott újabb írószövetségi ankét is elmaradt. Mindennek els\u0151rend\u0171 oka az 1968-as csehszlovákiai liberalizáció er\u0151szakos elfojtásában és a kelet-közép-európai országokban, mindenekel\u0151tt Romániában meger\u0151södött elzárkózási politikában és államnacionalizmusban keresend\u0151. Ez az elzárkózás érzékelhet\u0151 volt közvetlenül a budapesti vitát követ\u0151 hónapokban is. A Magyarországgal szomszédos országok irodalmi intézményei ugyanis rendre arra kényszerültek, hogy valamilyen módon és mértékben különvéleményüket jelentsék be a budapesti eszmecserér\u0151l és ennek megállapításairól. Huszár Sándor, aki máskülönben természetesen híve volt a magyar irodalom nemzeti egységét szorgalmazó gondolkodásnak, az Utunk 1968. évi 31-es számában A felel\u0151sség oszthatatlan címmel a következ\u0151ket szögezte le: „Mi, romániai magyar írók számos alkalommal kifejezésre juttattuk meggy\u0151z\u0151désünket pártgy\u0171léseken és Románia Szocialista Köztársaság Írószövetségében, amely szervnek mi is tagjai vagyunk. Álláspontunk tehát szilárd és világos: a romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a romániai közélet bármilyen más kérdésében is, a felel\u0151sség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt.” És ehhez még (a romániai rezsim álláspontjának megfelel\u0151en) a következ\u0151ket f\u0171zte hozzá: „Pártunk sosem zárkózott el attól, hogy a két ország és a többi szocialista ország népe és irodalma között szorosabb viszony, intenzívebb kapcsolat jöjjön létre. Meggy\u0151z\u0151désünk viszont, hogy a kapcsolatok további javulásának legf\u0151bb feltétele egymás munkájának és a be nem avatkozás elvének kölcsönös tiszteletben tartása.”<\/p>\n

Hasonló elveket fogalmazott meg az az állásfoglalás, amelyet a marosvásár-helyi Igaz Szó két szerkeszt\u0151jének: Hajdu Gy\u0151z\u0151nek és Gálfalvi Zsoltnak a szöve-gezésében a folyóirat 1968. 7. számában közreadott Felel\u0151sség azonos eszmények szolgálatában cím\u0171 állásfoglalása képviselt. Ez a nyilatkozat utalt arra, hogy az erdélyi és a magyarországi irodalmat közös hagyományok kötik össze, ahogy a nyilatkozatban olvasható: „a romániai magyar irodalom (…) sajátos arcél\u0171: sajátos hagyományai, nemzeti vonásai vannak. Sajátosságai közé tartozik az is, hogy benne a haladó hazai irodalmi örökség mellett tovább él az a hagyomány, melyet a testvéri Magyar Népköztársaság irodalma magáénak vall; azon a nyelven fejezi ki mondanivalóit, amelyen A Reményhez, az Egy gondolat bánt engemet, a Toldi, Az ember tragédiája, az Elbocsátó szép üzenet, A város peremén, A boldog ember, a Befejezetlen mondat, a Fáklyaláng sorai íródtak”. Ezt követve azonban a nyilatkozat elhatárolódott a Magyar Írók Szövetségének ankétján megfogalmazott nézetekt\u0151l, mid\u0151n visszautasította az írószövetségi vitában kialakult és az Élet és Irodalomban ismertetett eredményeket: „Az Élet és Irodalom (…) beszámolói pontatlan, eléggé át nem gondolt fogalmazásokat is tartalmaznak. Erre vall az az érvelési mód, ahogyan, egyebek között, a romániai magyar irodalom fejl\u0151déséért való felel\u0151sség kérdését kezelik. »A felel\u0151sség ezekért az irodalmakért közös: a szomszédainké és a miénk« – olvassuk az Élet és Irodalom közleményében. Nem világos el\u0151ttünk: ki hogyan, milyen gondolat-rendszeren belül értelmezi az idézett sorokat. Annál világosabb azonban számunkra az, hogy a romániai magyar irodalom sorsáért reánk, a szocialista Románia magyar íróira, hazánk Írószövetségére hárul a felel\u0151sség. Ezt a felel\u0151sséget a társadalmi-történelmi fejl\u0151dés objektív szükségszer\u0171ségét felismerve, \u0151szinte meggy\u0151z\u0151désb\u0151l vállaltuk, mintegy írói-emberi elkötelezettségünk kifejezéseként a román nép és az együtt él\u0151 nemzetiségek közös hazája iránt.”<\/p>\n

Hasonló módon reagáltak a budapesti vitára a jugoszláviai és a szlovákiai irodalmi fórumok is, mind a két kisebbségi magyar kultúrában érvényesíteni kellett azt a hivatalos nézetet, miszerint az ottani magyar irodalmakat nem lehet elhelyezni egy egységes magyar nemzeti irodalom átfogó keretei között. Ugyanakkor a három szomszédos ország magyar íróinak „hivatalos” állásfoglalásai között volt bizonyos különbség, mind Bányai János a vajdasági, mind T\u0151zsér Árpád a felvidéki magyar irodalom képviseletében azt hangsúlyozta, hogy a kisebbségi magyar irodalmak mindenekel\u0151tt a maguk \u0151slakos magyarsága iránt éreznek felel\u0151sséget és elköte-lezettséget. T\u0151zsér Árpád ezt a következ\u0151képpen fogalmazta meg: „A magyar-országi szlovákok számára (akik kimutathatóan 200-250 évvel ezel\u0151tt költöztek a mai Szlovákia északi részéb\u0151l a magyar Alföldre) Szlovákia »anyaország«, de a szlo-vákiai magyarság számára, amely az 1918 utáni Magyarország területén soha nem élt, a mai Magyarország nem »anyaország«. Mi ennek a területnek vagyunk autochton népe, amelyen most élünk, itt alkotunk társadalmi és szellemi struktúrát, s ezért lehet irodalmunk »csehszlovákiai magyar irodalom«, s nem csak »Csehszlovákiában él\u0151 magyar írók irodalma«.”<\/p>\n

A Bányai János, illetve a T\u0151zsér Árpád által kifejtett nézetek újszer\u0171sége volt, hogy a kisebbségi magyar irodalmakat nem egy „kett\u0151s, hanem egy „hármas” vonatkozási rendszerben helyezték el, nevezetesen ezeknek az irodalmaknak az állami-társadalmi és anyanyelvi-történelmi dimenziói mellett felhívták a figyelmet a sajátos nemzetiségi hagyományokra, köt\u0151désekre és feladatokra is – arra a kulturális identitásra, amelyet a kisebbségi létben él\u0151 magyar közösség határoz meg a nemzetiségi irodalmak számára. Valójában err\u0151l a „harmadik” köt\u0151désr\u0151l beszélt Ká-nyádi Sándor még korábban, egy 1967-ben Bécsben tartott el\u0151adásában, mid\u0151n a következ\u0151ket fejtette ki: „Íme – költészetünk személyleírása. Neve: romániai magyar költészet. Állampolgársága: román. Nemzetisége – nyelve, hagyományai: magyar. (…) Szül\u0151anyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek véd\u0151szár-nyai alatt addig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamen\u0151en emléket, értéket maga után.”<\/p>\n

Az itt megjelen\u0151 „hármas” vonatkozási rendszer azután hosszú id\u0151n keresztül határozta meg a kisebbségi magyar irodalmak önismeretét és stratégiáját, és tulajdonképpen csak a nyolcvanas évek közepét\u0151l (közvetlenül a rendszerváltozások el\u0151tt) és természetesen a mind kiábrándírtóbb kisebbségi tapasztalatok következtében ment végbe egy újabb hangsúlyeltolódás. Ennek következtében meger\u0151södött az a (különben) természetes meggy\u0151z\u0151dés, hogy jóllehet a kisebbségi magyar irodalmaknak egy adott állam intézményrendszerén és politikai kultúráján belül kell elhelyezkedniök, és természetesen hagyományaik, tapasztalataik, felel\u0151sségük els\u0151rend\u0171en az adott kisebbségi magyar közösséghez köti \u0151ket, természetes alkotórészei az egyetemes (ha nem is egységes) magyar nemzeti irodalomnak. A magyar irodalom a maga nyolcszáz esztend\u0151s (a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom születését\u0151l számított) története során mindig is a nemzeti élet els\u0151rend\u0171 tanúja, letéteményese és alakítója volt, és mindig szolgálni kívánta a nem egy alkalommal kényszer\u0171 módon megbontott nemzeti egység helyreállításának ügyét. A negyven esztend\u0151vel ezel\u0151tt végbement eszmecserék is valójában ennek a szolgálatnak az elveit és mikéntjét próbálták megfogalmazni: úgy tetszik, a Magyar Írók Szövetségében rendezett eszmecsere legfontosabb mondanivalóit igazolta az id\u0151.<\/p>\n","protected":false},"excerpt":{"rendered":"

Hová tartoznak a kisebbségi magyar irodalmak?Annak, aki arra keres választ, hogy a kisebbségi magyar irodalmak miként kap-tak helyet és min\u0151sítést a második világháborút követ\u0151 két évtizedben a magyar-országi irodalmi tudat mérlegén, bizony csalódottan kell megállapítania, hogy a nemzeti kohézió és szolidaritás erkölcsi ereje a kívánatosnál, de még a lehetségesnél is jóval gyengébben m\u0171ködött.<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":0,"comment_status":"open","ping_status":"open","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":[],"categories":[15],"tags":[],"yoast_head":"\n\n\n\n\n\n\n\n\n\n