Február 1. szerda. Délel\u0151tt a Tokaji Írótábor, még délután is. A dokumentumokat igyekeztem elrendezni, de nem jutottam sokkal el\u0151re. Mindegy. Az egész pakkot újra át kell néznem, hogy el\u0151bbre jussak. Meg azt is el kell döntenem, hogy melyik részeket foglaljam bele a szövegi részbe, s melyikeket soroljam a dokumentumok közé. A válogatásra rámegy legalább két napom. Sajnálom az id\u0151t, de e nélkül nem haladhatok el\u0151re az írásban. Hát igen! Valamit valamiért.
Folyamatosan tél van, nyirok, köd, egész nap egyvégtében alkonyodik. Sürved! Sürvedés – de szép szó!… <\/p>\n
Február 2. csütörtök. Egész nap a Tokaji Írótábor dokumentumait rendeztem, évek szerint, meg a dokumentumrészben a publikálhatókat. A f\u0151 rész mindenképpen az elnöki id\u0151m három éve: program, el\u0151adók, el\u0151adások, s azok értelmezése, összekötése vagy összefoglalása. Azt is el kell döntenem, hogy a saját – Tokajjal foglalkozó – írásaimból mit, s hova soroljak be. Ahogy beleolvastam az egyes jegy-zetekbe, sok átfedést találtam, amelyeket ki kell gyomlálnom az ismétlések elkerülése végett. Kicsit borzongok a rám váró munkától, de nincs kiút, s jogom se arra, hogy ezeket az éveket ne foglaljam össze, hiszen ez is része az életemnek, az én huszadik századomnak. Hogy micsoda slamasztikákba keveredtem, elképeszt\u0151! Most aztán készíthetem a számadást.<\/p>\n
A kinti világ változatlan – zegernye a javából. Valami szitál alá a felh\u0151s magas-ból, ami nem hó, nem es\u0151, nem dara, hanem amolyan ködféle. Téli harmat?! Az!!!<\/p>\n
* * *<\/p>\n
Az el\u0151bb kezembe került – mert hogy itt hányódik az íróasztalon – Carlyle „A francia forradalom” c. könyvéb\u0151l kijegyzetelt anyag, s az alábbi mondat állított meg: „Az öregek arra valók, hogy a szakadásokat megfoltozzák, az ifjak, hogy elseperjék az útból, ami szemétre való.” Lehetne ez a mondat akár az egész huszadik századi összefoglalóm mottója is, mottója egy „veszni indult kornak”.<\/p>\n
Február 3. péntek. Nos, folytatom a „szakadások megfoltozását”, bár reggel jó ideig – mintha földrengés támadt volna – ingott velem-alattam a föld. \u0150szintén be kell vallanom, hogy ezek a „kilengések” egyáltalán nem emelik a hangulatomat, a munkakedvemet még kevésbé. Ilyenkor folyamatosan rossz billenty\u0171ket ütök le, s ennek következtében rengeteget kell javítanom, ami komoly id\u0151pocsékolást jelent. Azonban – miután lenyeltem az orvosságokat – úgy-ahogy helyre állt a küls\u0151 és a bels\u0151 rend, egyfolytában majdnem délig dolgoztam. Alakul – érik – a „tokaji aszú”. Ahogy így elrendeztem a meglév\u0151 dokumentumokat, azt hiszem, egy kisded monográfia is összeállhat bel\u0151le. Az els\u0151 rész maga az emlékek összefoglalása, a második a rendezvényr\u0151l írt cikkek, interjúk, s zárófejezetbe különféle dokumentumokat, esetleg fényképeket lehetne adalékként besorolni. Egyel\u0151re azonban az a legfontosabb, hogy tudok dolgoz-ni, hogy tudok írni.<\/p>\n
Délután sétáltunk egy jót Évával a Kanyapta-parton, láttunk három \u0151zet is, egészen közel keltek fel el\u0151ttünk – jó l\u0151távolságra! – a kukoricatarlóról. Az id\u0151, mint tegnap. Folytatódik az egész napos „alkonyat.” (Két éjszaka között egy alkonyat?)<\/p>\n
<\/p>\n
Február 6. hétf\u0151. Három napot – a maival együtt – kellene összefoglalni, de a háromban nincs egy igazi napra valóm se. Csupa – majdnem azt írtam, tágas – üresség kint és bévül. Ugyan szombaton Vendégiben voltunk, vadászbálban, de csak a bál utáni enyhe másnaposság maradt meg. Igaz, láttam néhány derék vadkanagyart, szép szarvastrófeát, de azért csak amolyan á t l a g volt, ami pár évtized alatt bárhol összegy\u0171lik. Tegnap némi másolás, ma pedig a Tokaji Írótábor. Nehezen haladok vele, de – haladok. Jó volna a hónap végére elfelejteni. Még az a szerencse ebben a nem tudom milyen valóságban, hogy a napocska id\u0151nként elhiteti velem: hamarosan letelik a tél szolgálata.<\/p>\n
Egyébként – Arany után – most Kisfaludy Károly. Valamelyik levelében Gaál Györgynek azt írja, hogy egyik játékát négy nap alatt írta, s menteget\u0151zik, hogy itt-ott még igazítani kéne — lehetne – rajta.<\/p>\n
Február 8. szerda. Napok óta a Tokaji Írótáborral foglalkozom. Az alábbi pár mondatos „emlékeztet\u0151t” abban az id\u0151ben firkantottam le, amikor a XXVI. tábor prog-ramját szerveztük ( Régiók határok nélkül – forradalmak befejezetlenül). Tehát: „ Eddig a határok birtoklásáért voltak a forradalmak, ma: a gondolat és az értelem forradalmát kell megvívnunk. Az alapkérdés: itt maradunk-e a második évezred fog-lyaiként, vagy megéljük a harmadik évezred szabadságát?! Képesek vagyunk-e arra, hogy az átjutáshoz szükséges hidakat megépítsük?! A régiók között, s az ott él\u0151 nemzetek között!<\/p>\n
– A magyar irodalom többszörösen trianonizált.<\/p>\n
– Határok – bels\u0151 határok – a magyarul írott, de a magyarságot »mell\u0151z\u0151« m\u0171vek.”<\/p>\n
Ma, a harmadik évezred szabadságában, mindez még nyomatékosabb súllyal nehezedik ránk, mint jó tíz évvel ezel\u0151tt. A sárga papírcetlire írt emlékeztet\u0151 aktuali-tása az új évezredben megsokszorozódott.<\/p>\n
…Mostanra persze beesteledett, s véglegesen eld\u0151lt, hogy – több mint harminc év után – átadom a Csemadok TV elnöki tisztét. Az elnökségi ülésen ma ezt a kérdést lezártuk. A három alelnök újrajelölésével együtt, magam helyett Csoltko Jen\u0151t javasoltam, s az elnökség ezt elfogadta. Megnyugtató számomra, hogy ez így történt. Hangsúlyoztam azt is, hogy nem csak az elnöki tisztségt\u0151l, az elnökségi tagságtól is megválok. Ezt így tartom helyesnek, és méltányosnak is egyben.<\/p>\n
S\u0171r\u0171 havazásban értem haza. Fehér lett a tél, megszépült a síkság.<\/p>\n
Február 14. kedd. Az elmúlt hét végén disznótoroskodtunk, hazajöttek Évusék is, helyesen kikerekedett mostanára már, de jókedv\u0171, s jól viseli a terhességet. Vasárnap velük utaztam, s hétf\u0151n reggel bevittek a f\u0151városba, ahol az írószövetség választmányi ülése volt. Üres szalmacsépelés, minden eredmény nélkül. A hatalom Magyar-országa oly mértékben osztotta meg az írótársadalmat – de feltehet\u0151en az egész magyar értelmiséget is –, hogy az egyes csoportok, csoportosulások már csak egymás ellenére tudnak létezni.<\/p>\n
Az elnökségi „beszámolóból” legalábbis ez körvonalazódott, a halovány, néha követhetetlen dadogásból. Nem látom, hogy volna a szövetség jelenlegi vezetésének valamilyen konkrét, követhet\u0151 koncepciója a holnapot illet\u0151en. Apró, kicsinyes, olykor er\u0151tlen álgondok fel-felmelegítése bugyog el\u0151, s a valódi tennivalók az „éji homályba” vesznek. Egy-két határozott mozdulatot kellene megtenni ahhoz, hogy az irodalom helye, szerepe – ha úgy tetszik, mindenkori küldetése – a nemzet egy-ségének vagy újraegyesítésének a távlatosabb megélését ismét egyértelm\u0171vé tegye. Csakhogy nem érzékelem az ehhez szükséges energiák jelenlétét, de még ennek a fölismerésnek a körvonalai sem mutatkoznak. Nagy, vagy nagynak tartott írók kis-szer\u0171 terepe ma ez a küz-d\u0151tér. Eléggé mocsaras, eliszaposodott és süppedékes.<\/p>\n
Na, ezt nem folytatom így tovább, mert akkor az a kérdés ágaskodik elém, hogy miért nem próbálok rajta változtatni. Meg hogy akkor miért vagyok ott? Na igen! Ezek a kérdések megkerülhetetlenek, bár – feltehet\u0151en – már nem az én id\u0151m kérdései. Hanem akkor kiéi?!<\/p>\n
Február 15. szerda. Korán felébredtem, pedig majdnem éjfélig a téli olimpiát néztem. Ma délel\u0151tt az írótábor. Haladtam valamennyit, de valahogy nem ízlik, nem ízlett az írás. Délután – hosszabb abszenciát követ\u0151en – kimentem vadászni. Pontosabban: járni egy jót a havas februári világban, s ha netán elém kerülne egy kóbor róka, azt terítékre hozni. A hideg déli szél ellenére jólesett a délutáni járkálás. Élveztem a havas síkság tágasságát, a patakok, kanálisok mellett húzódó bokorsorok, nádas szigetek szélverte suhogását. A minap hullott havon a természet mindent eláruló nyomai. Rókák, nyulak, \u0151zek csapái. Frissek, régebbiek, de még jól olvasható valahány. Nem éreztem menet közben a napok óta kísért\u0151 és kísér\u0151 fájdalmakat, s a hideg ellenszélben a vállam se fájdult meg. Persze, rendesen felöltöztem. Az az igazság, hogy legalább ennyit naponta kellene mozognom, mert a hosszú januári tél alatt felszedtem egy-két kilót. Ez ugyan azt jelzi, hogy a biológiai és fiziológiai rendszerek még úgy-ahogy m\u0171ködnek, ám a súlyfeleslegre egyáltalán nincs szükségem, f\u0151leg ha a közelg\u0151 tavaszi munkákra gondolok.<\/p>\n
Február 16. csütörtök. Hajnalra visszajött a tél, s\u0171r\u0171 havazás ébresztett, s a reggeli tornát a hólapátolás helyettesítette, ami ugyan a mozgást tekintve eléggé egyhangú, monoton munka, ám ha mindezt a hajnali derengésben, s\u0171r\u0171 hóesésben végzi az ember, akár egy hosszabb epikai írásm\u0171nek is felfogható. S ha még ezt is idejegy-zem, hogy a hóesés hozta enyhülésben madaraink is megszólaltak, bizony annak a szépsége megemelte a reggeli id\u0151t.<\/p>\n
Délel\u0151tt és délután is a Tokaji Írótábor. Araszolgatok el\u0151refele, bárha csak lassan is. Délután a dokumentumokat és a cikkeket szelektáltam, évek szerint. Ami használhatónak t\u0171nik, kb. 50-60 oldal, de biztosan el\u0151kerülnek még olyan részek, amelyek besorolhatók lesznek a gy\u0171jteménybe.<\/p>\n
Február 17. péntek. Van, amikor úgy t\u0171nik, nem történik semmi, se kint, se bent. Holott „valami” mindig történik, csak az, ami megtörténik, elkerüli figyelmünket, vagy egyszer\u0171en nem veszünk róla tudomást. S ezek a látszólag nem fontos történések a maguk rejtett mivoltukban érdekesek, mi több, szépek is lehetnek. Például, ahogy a hóesésben ideszállt a lugasra egy feketerigó: egy pillanat alatt megtelt e kicsi térség a mozgás látható ritmusával… Valójában az egésznek nincs semmi jelent\u0151sége, s mégis! Mintha valami-féle üzenet sejlene fel a mozdulatokban, magában a látványban és annak megtörténé-sében. És az sem baj, ha az ember az üzenetet nem is érti, ám elég tudni, hogy a jelenésben ott rejlik valami megélhet\u0151, valami közeli és megközelíthet\u0151, mondjuk a várakozás reménye, egy mozdulat, egy hang…<\/p>\n
<\/p>\n
Február 18. szombat. Az Új Szó mai számából tudtam meg, hogy meghalt egy-kori f\u0151szerkeszt\u0151m Pathó Károly. Maga a tény nem lepett meg, hiszen ha valakit 86 évesen ér a halál, akkor az már akár a természet kegyelmének is fölfogható. Hanem a nekrológot olvasva a Szabad Földm\u0171vesben eltöltött közel tíz esztend\u0151 emlékei és élményei rajzottak föl bennem. Amikor 1959 nyarán a Szabad Földm\u0171ves szerkesz-t\u0151ségébe kerültem, a lap f\u0151szerkeszt\u0151je Major Sándor volt. Az alatt a rövid id\u0151 alatt, amíg vele dolgozhattam, emberséges embernek ismertem meg. Katonaid\u0151m alatt a szerkeszt\u0151ségben – mindmáig ismeretlen az oka – szolgálati pisztolyával f\u0151be l\u0151tte magát. Egyszer, más helyütt még err\u0151l is illene elmondani, ami halálának okáról, körülményeir\u0151l a kés\u0151bbiek során mégiscsak kiszivárgott. A karibi meg a berlini válság idején katonai szolgálatomat bizonytalan id\u0151re meghosszabbították. Emlékszem, azokban a hónapokban nevezték ki Pathó Károlyt a lap élére. Eléggé bizonytalan volt ebb\u0151l kifolyólag a helyzetem, mert nem voltam biztos abban, hogy amit Major Sándor ígért, miszerint ha leszerelek, számít rám a szerkeszt\u0151ségben, az új f\u0151szerkeszt\u0151 kötelez\u0151nek tartja-e majd a maga számára. Levelet írtam ebben az ügyben Pathó Károlynak, aki válaszában megnyugtatott: a helyem biztos a szerkeszt\u0151ségben. A Szövetség cím\u0171 emlékez\u0151 munkámban err\u0151l – Pathó Károlyról – b\u0151vebben megemlékeztem, így most azokat az éveket felesleges újra felidézni. A róla szóló nekrológ szerz\u0151je, Szilvássy József írásában – egyebek mellett – ezt olvastam: „… a legjobb magyar gazdalapok mintájára szakmai cikkeket közöl, olvasható kulturális és irodalmi rovatot teremt. Az utóbbit f\u0151leg azoknak az íróknak, költ\u0151knek, publicistáknak köszönhet\u0151en, akik itt kezdték, illetve egy ideig ebben a szerkeszt\u0151ségben folytatták pályafutásukat.”<\/p>\n
Nos, ezek az itt meg nem nevezett „írók, költ\u0151k, publicisták” hárman voltunk: Tóth Elemér, Polák Imre és jómagam. A hatvanas évek derekától az irodalmi és kulturális rovatot — heti két egész oldalt – én szerkesztettem. Tóth Elemér riporterként, Po-lák Imre pedig lektorként vette ki részét a szerkeszt\u0151ségi munkából. Pathó Károly érde-me, hogy azokban az id\u0151kben e n g e d e t t dolgozni bennünket. Valahol, egyszer, ha marad rá id\u0151m, ezekr\u0151l az évekr\u0151l részletesebb összefoglalót is készítek majd. Fontos részei ezek az évek az életemnek, de közéletünknek, kultúránknak, irodalmunknak egyaránt. Csi-csay Lojzitól tudom, aki Pathó Károly veje, hogy egykori f\u0151szerkeszt\u0151m életútját lejegyezte. Kíváncsi vagyok, hogy számára mi volt fontos a meg\u0151rzésre. Ha Lojzi feldolgozza és meg is jelenik, sok érdekes részlet el\u0151kerülhet a Csemadok s a Szabad Földm\u0171ves eddig ismeretlen történetér\u0151l.<\/p>\n
Február 19. vasárnap. Minden csontom fáj, minden mozdulatra sajog a dere-kam, a vállam, s az ízületeim nem kevésbé. A tollal is alig bírok, csoda-e, ha az írásom teljesen olvashatatlanná rondult(?!). Úgy látszik, az id\u0151járás változásai egyre többször és egyre keményebben kínoznak meg, mint korábban. Tudom, és már régen, hogy ennek az egésznek egyetlen orvossága van: el kell viselni. Igen. De: meddig ???<\/p>\n
.<\/p>\n
Február 20. hétf\u0151. Elég régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mit\u0151l, és miért van jelen irodalmunkban egy folyamatos ellentéthalmaz. Mit\u0151l és miért jelentkeznek újra és újra azok az értelmetlen, és soha semmit meg nem oldó viták, amelyeknek, amióta irodalmunk alakulását követem, tanúja voltam és vagyok?! Irányzatok, ellenirányzatok, különféle kiagyalt kánonok, égbe emelések, földbe döngölések láncolata teke-redik a történelem láthatatlan hengerére.<\/p>\n
Volt id\u0151, amikor azt hittem, mindez a 19-20. század zuhatagainak valamiféle elszabadult hordaléka. Ám ahogy mostanában a „régiek” írásait olvasom, tapasztalnom kell, hogy ezek az áldatlan, és szinte kicsinyes, olykor romboló viták valójában már a 17–18. század magyar irodalmában is b\u0151ven jelen voltak. Mert ahogy Kölcsey nekiment Berzsenyi költészetének, nemkülönben Csokonaiénak, az ugyan az onnan idáig ér\u0151 távolságból úgy-ahogy megmagyarázható, de irodalmunk egészére nézve értelmetlen perpatvarkodás, amely sokkal többet ártott, mint használt. Esetleg haszonnak vehetjük Berzsenyinek a Kölcsey opusára írt két dolgozatát, az Antirecenziót és az Észrevételeket Kölcsey recenziójára. A „literatúrát baltázó betyárok csárdájának” ne-vezi Kölcsey megnyilatkozását, a „sanda ítéleteknek eleven tükre”, amely megszólalni kényszeríti.<\/p>\n
Amit Berzsenyi megtehetett, arra Csokonainak már nem nyílt módja, hiszen Kölcsey az \u0151 munkásságáról szóló „ kritikai megítéltetést” nem olvashatta, hiszen az az 1805–1817-es években készült, s Csokonai már nem élt. Hogy Csokonai Kölcsey kritikájára mit válaszolt volna, örök rejtély marad. Abban azonban biztos vagyok, hogy – amiként azt Berzsenyi is tette – \u0151 sem hagyta volna szó nélkül Kölcsey ítéletét. A szelídebb lélekkel megáldott Kis János Kölcsey róla való vélekedésér\u0151l (Tudományos Gy\u0171jtemény 1817) ennyit vesz magára: „…verseimr\u0151l nagyon alapos, méltányos, gán-csolásaiban is illedelmes recenziót adott”. <\/p>\n
Természetesen eszemben sincs Kölcsey jogát vitatni, amikor kortársainak munkájáról beszél. S\u0151t, a jobbítás szándékát érzem kritikai dolgozataiban. Azonban, sajnos, a kés\u0151bbi századokban, akár máig elér\u0151en, a jobbító szándék eleve és gyakorta elkopott, s ami maradt, annak mételyes mivolta a jelenkori magyar irodalmat – külön, bels\u0151 Trianonként – darabokra szabdalta és szabdalja. Azt hiszem, az amúgy is sokfelé hasadt irodalmunk holnapja szempontjából a minimális megértés és béketeremtés felettébb id\u0151-szer\u0171 – távlatos – program lehetne. Egyszer mindezt – tágabb összefüggéseiben – nem ártana egybefogni. Akkor talán láthatóvá válnának azok az ártó okok, amelyek ma is „baltázó betyárok csárdájának” tekintik a magyar literatúrát, azonban mindez túl komoly dolog egy ilyen der\u0171s februári nap végén, mint amilyen a mai volt. Ennek ellenére, ha irodalom-történész volnék, sok mindent hajlandó volnék félretenni, hogy ennek az örök veszekedésnek a gyökereit körbeássam, és jó éles baltával az egészet egyszer s mindenkorra t\u0171zre-valóvá daraboljam…<\/p>\n
Február 21. kedd. Tegnap már majdnem arra vetemedtem, hogy a meglév\u0151, áldatlan irodalmi perpatvarkodásokról jegyzetet írok. Holott csupán az utóbbi napokban felgyülemlett olvasmányok nyomán körvonalazódott el\u0151ttem a folyama-tos értelmetlenségek történelmi – irodalomtörténeti – mélysége, illetve mélységei. A tegnap írottakhoz hozzáadhatnám még Kisfaludy Károly idevonatkozó jegyzeteit is, illetve azok néhány igencsak megszívlelend\u0151nek érzett fragmentumait. Csakhogy ebben a februári világban más dolgom van: az egyszer volt valóság fel-idézése követeli magának az id\u0151met, s én most nem is bánom, hogy ez így van. És azokat a délel\u0151tti jó órákat, amelyek írásra fordíthatók, nem szabad hiábavalóságokra pazarolni. Azt hiszem, lehetek annyira önz\u0151, hogy kizárjam azt, amit feleslegesnek érzek. Csak hát, bárhogy is van, az örök bizonytalanság „vagy-vagya” folyamatosan megkérd\u0151jelezi önz\u0151 mivoltomat.<\/p>\n
A kinti világ szép és sötét, s felette a Tejút arany szögekkel kivert – göröngyös? – végtelenje. Tetszik a látszat-mozdulatlansága, tetszenek vibráló fényei… És micsoda kis-szer\u0171nek t\u0171nnek hozzájuk mérten századok óta tartó vitáink!…<\/p>\n
Február 22. szerda. Lassan tizenöt éve, hogy újra falun élek. Ha ehhez gye-rekkorom tizenöt évét hozzászámolom, akkor nagyjából olyan egyenleget kapok, amely falusi és városi mivoltomat fele-fele id\u0151zónára osztja. De micsoda különbségeket mutatnak ezek az id\u0151szeletek! A gyerekkor els\u0151 rezzenései, emlékei, a háború, a jogfosztottság ideje, majd az ötvenes évek. Aztán a városok: Érsekújvár, Párkány, Komárom, majd Po-zsony. Kassa jóval kés\u0151bb következett. S a kör itt zárult össze Buzitán, ahová a véletlen hozott, vagy végs\u0151 soron az az elhatározásom, hogy ne a tizenkettedik emeleten öregedjek meg, ne ott érjen az, ami elkerülhetetlen. Ennek a közel hetvenéves vándorlásnak – most már szinte bizonyosra vehet\u0151 —, ez a kert és ez a ház az utolsó megállója. Ennek a bizonyosságnak a tudatában arról gondolkodtam, hogy végül is hol vagyok én otthon?! Egyáltalán: otthon vagyok-e? És Búcs? Amíg anyámék — végül már csak anyám — Búcson voltak, mindig h o z z á j u k mentem haza. De most ez az egykori otthon miként élhet\u0151 meg, ha – bár a házunk még áll – idegen helyen kell vendégként meghúzni magamat, ha Búcson vagyok?! Végül is marad a bennem él\u0151 örök otthon, amit meg\u0151riztem változatlan egészként, de ami csak addig létezik, amíg én is létezem. Velem áll, és velem ér véget. <\/p>\n
* * *<\/p>\n
Van, aki az irodalomból csinál irodalmat, van, aki az életéb\u0151l.<\/p>\n
Február 23. csütörtök. A mai nap egyetlen és legfontosabb eseménye, hogy Sandri sikeresen teljesítette az egyik legnehezebb vizsgáját. Ami még hátra van, a diplomamunka és az államvizsga. Tele vagyok apai büszkeséggel. Pezsg\u0151t is bontottunk, de Satyának nem ízlett – „száraznak” találta. Az is volt!<\/p>\n
Február 25. szombat. Tegnap megérkeztek a könyvek az „egybegy\u0171jtött” hatodik kötete, A Szövetség. Több mint negyven év összefoglalása. Így utólag érzem egy-re fonto-sabbnak ezeket a visszaemlékezéseket, s egyúttal különösnek, hogy sikerült elvégeznem ezt a munkát is, bárha ez-az még hátravan, de az már a kisebbik rész.<\/p>\n
Délután Csemadok-évzáró. Fáradt vagyok és kialvatlan. Megint tél lett. Esik a hó, éjszakai feketén – világít. És ez nem képzavar, hanem a sötétség fénye. Már majd-nem költemény.<\/p>\n
Február 28. kedd. A szépség felismeréséhez néha elég, ha az ember talpa alatt megroppan a hóléb\u0151l keletkezett jég. Picinyke rianás, halk, a semminél alig több, de zene! Napok óta nem jártam kint, de ma délután már nem bírtam tovább a bezártságot, s nekivágtam a havas síkságnak, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet, s mégis tele van titkokkal, kicsike csodákkal, a szél és a fények játékával, fácánkakasok távoli kakatolásával, és igen, váratlan hangokkal is. Jólesett hallgatni ezeket a tavaszt ígér\u0151 közeli zajokat, ahogy a talpam alól fel- és felröppentek, s ahogy a patak surrogásával egye-sültek. Nyugalom és békesség az árnyéktalan alkonyatban.<\/p>\n","protected":false},"excerpt":{"rendered":"
Február 1. szerda. Délel\u0151tt a Tokaji Írótábor, még délután is. A dokumentumokat igyekeztem elrendezni, de nem jutottam sokkal el\u0151re. Mindegy. Az egész pakkot újra át kell néznem, hogy el\u0151bbre jussak. Meg azt is el kell döntenem, hogy melyik részeket foglaljam bele a szövegi részbe, s melyikeket soroljam a dokumentumok közé. A válogatásra rámegy legalább két […]\n","protected":false},"author":1,"featured_media":0,"comment_status":"open","ping_status":"open","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":[],"categories":[18],"tags":[],"yoast_head":"\n\n\n\n\n\n\n\n\n\n