(Részlet a készül\u0151 regényb\u0151l)
(16)
A vasárnapi istentiszteletekb\u0151l annyi volt számomra érdekes, hogy Kántor László tábori lelkész már nem gy\u0171jtött maga köré bennünket, s ennek az okát egye-dül én tudtam, a többiek csupán találgathatták, ha egyáltalán kedvüket lelték benne. És nem is hangolt le, hogy a bizalmas viszony közte és a református katonák között miattam romlott el. Így adta értésemre, többé nem osztja meg a gondolatait azzal, aki alhadnagyi rangért cserébe eladta a lelkét a cseheknek. Én meg éppen emiatt voltam rá büszke! Csak hát ezt még négyszemközti beszélgetésben se mertem neki elárulni. Nehezen lettem volna képes megmagyarázni, hogy én cseh katonaruhába öltözve szándékosan úgy lettem tanítványa Kelemen Lajos tanítóm szavai szerint a világ talán legnagyobb hazudozójának, hogy rálapátoltam a hazugságára, és azt állítottam \u0151szinteséget színlelve a parancsnokomnak, hogy nem csak láttam a hajót az Ipolyon, de hajókáztam is rajta, apámnak köszönhet\u0151en, aki matróza volt a mások által soha nem látott hajónak. Ennyi az én alhadnagyi rangom története, ezt azonban nem mesélhetem el Kántor László lelkészünknek. Még egy sötét lelk\u0171 vérengz\u0151 apagyilkos se kényszeríthet\u0151 arra, hogy maga ellen tegyen vallomást!<\/p>\n
És nem is foglalkoztam tovább ezzel. Fontosabbnak tartottam pótolni azt a mulasztást, amit a szüleim ellen követtem el. Mert hiszen úgy elfeledkeztem róluk, mintha már nem is lettek volna. És e kötelességem elodázgatása is csupán úgy jutott eszembe, hogy a legutolsó találkánkon Eufrozina, akibe fülig szerelmes voltam, zubbonyomba begombolózva (vékonyka volt az istenadta, hiába öntötte magába a sört, \u0151t nem tette pókhasúvá) azt az óhaját fejezte ki: <\/p>\n
„Szeplosz, én már úgy szeretném látni a szüleidet, legf\u0151képpen az apádat, akit ott láttál a falon kifüggesztve, még ha nem is \u0151 volt, hanem csak Ferenc József!”<\/p>\n
Mit mondhattam erre? Hogy majd meglátja egyszer. Arról azonban hallgattam, hogy mikor, mert azt nehezen viseltem volna el, hogy anyám zokogása közben Eufrozinámat kikergeti a házból. <\/p>\n
Levélpapír, boríték, ceruza, minden kéznél volt, az alkalomra pedig nem kellett várnom, mert Velickíj parancsnok úrtól, akinél néha a nap is hamarább bukkant el\u0151 a hófelh\u0151s égen, mint \u0151 az irodájában, nyugodtan írhattam volna regényt is, ha valaki felvilágosít, hogyan kell elkezdeni. Ráhasaltam az íróasztalára, és hozzáfogtam a körmöléshez.<\/p>\n
„Kedves jó szüleim! Mióta eljöttem otthonról, még csak életjelt se adtam magamról. De miattam ne aggódjanak, mert továbbra is jól megy a most már alhadnagyi sorom. És remélem, maguk is változatlanul élnek a megszokott szegénységükben. Csak egészségük legyen, mert annál semmi sem fontosabb! Egyébként nagy újságot írok. Megsz\u0171nt ugyan a monarchia, de a csehek mintha nem vennék komolyan, pedig ahogy a tanítónk tanította, nagyot hasítottak magyarországi részéb\u0151l! Bementünk Töhötöm barátommal egy pofa sörre A kehelyhez címzett vendégl\u0151be, ahol, mindjárt el\u0151re bocsátom, nem kehelyb\u0151l isszák a sört, hanem literes pohárból, mert a csehek luteránusok, husziták, és mindenféle más vallásúak, csak nem reformátusok, és kit látok üvegezetlen keretben a falra akasztott képen, \u0151felsége apámat. Néz a sörivókra, a szelídekre és duhajkodókra, és én töröm a fejem, hogyan került maga Prágába, de ha már ide került, mért nem hozzám jött el\u0151bb a kaszárnyába, mért kívánkozott mindjárt ennek a zajos vendégl\u0151nek a falára? Ennek az okát még most se tudom megfejteni. Azt hittem, káprázik a szemem, egészen közel mentem a képhez, és valóban magát láttam, de már csak a megboldogult Ferenc József császár hasonmásaként. És akkor azon gondolkoztam, hogy-hogy megt\u0171rik a csehek a közös képüket ebben a vendégl\u0151ben? Ennyire tisztelnék kettejükben a császárt és a monarchiát? Hogy ez mennyire nem így van, arról a továbbiakban lehangoló dolgokat kell írnom magának. Reggelt\u0151l estig egyfolytában leszaratják orrukat, arcukat a szemtelen legyekkel, ilyen gorombán fejezik ki az utálatukat. A részeg csehek még le is köpik a légyszartól amúgy is elcsúfult ábrázatukat. S itt már latolgatom, írjam, ne írjam a levélpapírra, mert ezzel még jobban elkeserítem kedves szüleimet, de ahogy rádöbbentem, kiket ismertem fel a légyszaros képen, csehszlovák alhadnagy ruhámban nem tehettem mást a felel\u0151sségre vonás elkerülése végett, csak azt, hogy én is leköptem az egy képkeretben elfért apámat és a császárt. Ha katolikus lennék, éjjel-nappal térdepelve imádkoznék b\u0171nöm bocsánatáért. Persze, azzal vígasztalom magam, hogy Császár apám okolható a tettemért, nem a fia, Szepl\u0151s. Mért császárkodik, mért nem borotválja már le a pofaszakállát és a bajúszát? Azt is arcom pirulásával kell leírnom, hogy a csehek megtapsoltak a köpésemért. Viszont ha tudták volna, hogy a b\u0151römet ment\u0151 alakoskodással apámat köptem le, talán fel is pofoztak volna! Így folyik az életem Prágában. A történtek után imádságba foglalva, és tekintetemet az égre emelve megfogadtam, ezentúl csak akkor köpök a falra akasztott képre, ha Beneš lesz rajta. Amit ebben a levelemben olvastak, arról senkinek ne beszéljenek. Írjanak magukról, a faluról, mindenr\u0151l, hiszen messze idegenben olyan jó a levelüket olvasni. Szeret\u0151 fiuk, Szepl\u0151s.” <\/p>\n
Ha én nem siettem a levélírással, apámnak se volt sürg\u0151s a válasz. Gondolta, rangomat tekintve egyre több és fárasztóbb az elfoglaltságom. És olyankor még az otthonról jött levél elolvasása is többletmunkának számít.Tanulhatna a csehszlovák katonaság Tubu gazdától, aki a legnagyobb mezei munkák idején is megtalálja a módját a hasznos pihenésnek. A kölcsönzött könyvtári könyvet az árnyékszék ül\u0151kéjén tartja, mert a parasztemberre a legnagyobb dologid\u0151ben is rájön a szükség, s míg küszködik az árnyékszéken, addig is elolvas néhány oldalt. És ezzel a módszerrel még a megszólásnak sincs kitéve: olvas, nem dolgozik! A válaszlevél késésének, persze oka lehetett az is, hogy kemény a tél az Ipó völgyében, és a nagy hidegben Tubu gazda égig felröppen\u0151 sebes postagalambjainak ketrecük aljához fagyhatott a segge. Az is nyugtalanított, hogy közeledett az a bizonyos nap (március közepén jártunk), amikor Velickíj parancsnok úr bejelenti, Szeplosz, másnap indulunk, hiszen már egész csinos aktatáskával is megajándékozott, amelyben majd az el\u0151adásomat hordom. Amire apám császárra valló bölcsességgel azt mondaná, minek pénzt pocsékolni arra, amit az ember a fejében hordozhat. Mert annak sze-rinte el\u0151nye is van. Csehország legügyesebb tolvaja se lophatja el. Az a félelmem azonban megsz\u0171nt, hogy az apám válaszát csak a visszatérésem után olvashatom el. Mert a várva várt levele végül megérkezett.<\/p>\n
„Kedves fiunk. Nagyon hosszú levelet írtál, szerencsére nem dologid\u0151ben, aminek nagyon örültünk. Amit pedig abban a prágai vendégl\u0151ben láttál, arról csak azt mondhatom, hogy most már elismerheted, milyen nagy ember az apád, Nagybátori Ferenc József, akinek a képét még a falra is kifüggesztették a csehek. Mindegy, hogy milyen szándékkal. A legyek az \u0151 pofájukat is leszarnák, ha a maguk képét akasztanák a szögre. Ha elevenen láttál volna lógni a falon, az lett volna a rosszabb mind a kett\u0151nknek. Egyébként ügyes az a nem is írtad hogy hívják a vendégl\u0151snét. Bizonyára több helyre is kifüggesztette: Padlóra köpni tilos! A csehek meg, úgy látszik, pedáns emberek, szigorúan betartják. A képünkre köpködnek, nem a padlóra, esne beléjük a rossebb, hogy jó anyád szavait is belefoglaljam a levélbe. Itt az Ipó mentén egyre melegebbek a napok, ennek örülünk anyáddal, mit érdekel bennünket az a vendégl\u0151. Elég is volt már a télb\u0151l. Sándor, József, Benedek hamarosan itt lesznek, és teljesen eltakarítják a havat a határból. De lassan tegyék, hogy az Ipó vize ne öntse el a földeket! Ha így melegedik az id\u0151, sz\u0171k egy hónap múlva kicsaphatjuk tehenünket a legel\u0151re. Aminek az egész falu örül, hogy már a bika is a csordával tarthat. Kiszabadul börtönéb\u0151l. És ennek mindenki szerint az az egyetlen oka, hogy a csehszlovák fináncok már egészen jól megtanultak magyarul. Nem ingerlik szavaikkal a bika fülét! Tudatjuk veled azt is, itt az a hír járja, hogy mihelyt rendesen kitavaszodik, Nagybátor legmagasabb dombján olyan magas finánc- és határvadász laktanyát építenek, hogy tetejér\u0151l még azt is megfigyelhetik messzelátóval, a nagyalföldi gulya-, birka- és csikós pásztorok merre terelgetik a nyájukat. Most látom, hogy a hosszú leveledre én is hosszú levéllel válaszoltam, de azért még azt is megírom, hogy a Mihály Antal tiszteletes úr egy szem lánya átköltözött Pestre a nagynénjéhez! Vigyázz magadra, a szádra is, miattunk pedig ne aggódj! Szeret\u0151 szüleid.”<\/p>\n
Apám levele szerint a falu bikáját Trombitás bátyó engedte ki a zárkából, amikor elérkezett az ideje, engem meg Velickíj parancsnok úr szabadít ki mindenes kicsi szobám fogságából, figyelmeztetve a következ\u0151 napi tájékoztató körútunkra. És sorolta, mit ne felejtsek ki a vadonatúj aktatáskámból. Nem kötöttem az orrára, hogy a félelmemet milyen nyugtalanító szívdobogás kíséri. Szeplosz alhadnagy úr úgy megijedt a feladattól, hogy egy zabszem nem férne a fenekébe. Arról kell mesélnie különböz\u0151 cseh városok kaszárnyáiban, ami soha nem történt meg, és a hazugságot olyan hatásos és meggy\u0151z\u0151 eltökéltséggel kell el\u0151adnia, hogy tisztek és közlegények igazságnak higgyék! Bele kell bújnom a messzir\u0151l jött ember b\u0151rébe, aki bizonyos dolgokról tetszése szerint azt mond, amit akar. Vékony jégen kell kor-csolyáznom, pedig korcsolyát én csak a tanítóm lábán láttam. Nagybátor alsó végén egy jókora mélyedésben mindig összegy\u0171lt a kés\u0151 novemberi es\u0151víz, amely a december végi nagy hidegben megfagyott, s a faluban mindenki tudta, hogy a vastag jégen megjelenik tanító úr korcsolyával a lábán, és fütyülve arra, hogy az emberek kinevetik, elkezd kering\u0151zni a jégen, úgy tartva mindkét karját, mintha egy láthatatlan n\u0151vel táncolna. El\u0151fordult, hogy hanyatt esett vagy orra bukott, szórakoztatta azokat, akik csodálói voltak. A jég azonban olyan vastag volt, hogy soha nem szakadt be alatta.<\/p>\n
Én viszont a cseh kaszárnyákat járva úgy korcsolyázom majd a nagyon vékony és veszélyes jégen, hogy akármikor beszakadhat alattam, s annak súlyos követekezménye lesz, hadnaggyá el\u0151léptetés helyett lefokozás és fogdába zárás, ahonnan csak egy kicsinyke ablakon keresztül nézhetek a kinti világra. Azonkívül nem lesz benne asztal és szék, csak egy nyomorult fekv\u0151hely, nem írhatom meg Ferenc József apámnak, súgja meg Kelemen Lajos tanítómnak, hogy csúfosan felsültem, s\u0151t lebuktam a tanácsával, egyetlen kaszárnyában se tudtam a hazugság fordítottját meggy\u0151z\u0151en el\u0151adni. De amint kés\u0151bb kiderült, csupán ördögöt festettem a falra, s ennek az is bizonyítéka volt, hogy a nyomasztó álom messzir\u0151l elke-rült, a csehek nem ültek a mellemre, mit akarok én az Ipollyal, mikor az nem is északnak tart, mint az Elba, az ezzel járó minden fáradtságot vállalva? Hogy hajózható? Mi az érdekes ebben? Hány ilyen folyója van földgolyóbisuknak? Azt még Kelemen Lajos se tudná számba venni! Mihály Antal tiszteletes úr segítségével sem.<\/p>\n
Másnap el\u0151állt számunkra az autó, mit se tör\u0151dve az én nyugodt vagy nyugtalan éjszakámmal, s a parancsnokom is jóval korábban jött a megszokottnál. \u0150 otthonában fogyasztotta el reggelijét, én meg a kis szobámban, ahová egy közlegény hordta be az ételt. Készen álltam az útra, de \u0151 még intézkedett, magyarázott valamit a helyettesének. Ezen, persze csodálkoztam, mert eddigi tapasztalatom szerint a katonaságnál nemcsak a lépés történik egyszerre, hanem minden más is. És minden ugyanúgy és ugyanolyan rendben ismétl\u0151dik, mint a napkelte és a napnyugta. És ahogy senki nem léphet ki a sorból, a szigorú katonaélet rendjén sem változtathat senki. És ahogy a természet rendje fölött maga a jóisten \u0151rködik, a kaszárnyákét az ezredparancsnokok vigyázzák!<\/p>\n
A sof\u0151rünk úgy várt ránk az autóban, mint aki azt a parancsot kapta, hogy testével mereven nézzen maga elé, a kaszárnyát elhagyva meg az útra, s a szemével mindent lásson, de a fülével semmit ne halljon, mert az nem tartozik rá. És csak akkor szólaljon meg, amikor Velickíj parancsnok úr kérdez valamit t\u0151le. \u0150 azonban egész úton nem kérdezett semmit, s így én azt is feltételezhettem, hogy néma sof\u0151r vezeti az autónkat. Miután mellé ült, én meg hátra, csupán annyit mondott: „Karlovy Varyba megyünk!” A sof\u0151r anélkül, hogy a rozkaz (parancs)s zót kiejtette volna a száján, elindította az autót általam soha nem látott és nem ismert tájak felé. Már az a felismerés is tanulságos volt, hogy nemcsak vonaton lehet kijutni Prágából, de autóval is. Nyugat felé tartottunk, és erre nem is volt nehéz rájönnöm, mert ahogy a nap követve bennünket egyre feljebb kapaszkodott az égbolton, annál jobban melegítette a vállam. A parancsnokom a gondolataiba mélyedt, aztán meg szunyókált, mint akinek semmit nem jelentenek az utazások, számomra azonban felfedezés számba ment minden, amit az autó ablaküvegén keresztül láttam. A cseh falvakon áthaladva például arra lettem figyelmes, hogy errefelé az én házam, az én váram elve szerint történik az építkezés. Err\u0151l tanúskodtak a zárt udvarok. S azt a közmondásunkat is hamarább tudták itt, hogy a tisztaság fél egészség! A mieinkhez képest a cseh falvak házait mintha nemcsak vasárnap, de a hét minden napján is ünnepl\u0151 ruhába öltöztetnék. A dimbes-dombos vidék is más arcát mutatta. Ahogy suhant velünk az autó, úgy sorjáztak elénk az erd\u0151k, legel\u0151k, tisztások, és a gondosan megm\u0171velt földek. Szembet\u0171n\u0151 volt az is, hogy a legtöbb helyen kétnyelv\u0171 volt a középületek megnevezése. Err\u0151l a vidékr\u0151l kerülnének prágai kaszárnyánkba a német katonák?<\/p>\n
Aztán az alhadnagy is elszenderült a hátsó ülésen, követve parancsnoka pédáját, s mikor felébredtünk a feljebbvalómmal, magasan fölöttünk az ég, a mély-ségben meg az a város, ahová éppen akkor ereszkedtünk le, egy olyan kanyargós úton, hogy néha már azt hittem, visszafordulunk Prágába. Körös-körül hegyek, kiterjedt erd\u0151rengeteggel! Nem kellett segítség ahhoz, hogy tudjam, megérkeztünk Karlo-vy Varyba, vagy ahogy a városnév-tábla a másik nevét is mutatta: Karlsbádba. És hirtelen a fejemhez kaptam, mert hiszen err\u0151l a karlsbádi fürd\u0151városról tanultam az iskolában, igaz, csak annyit, hogy világhír\u0171 hely, és hogy a forrásvizével legnagyobb magyar költ\u0151nk, Arany János is gyógyíttatta magát. Ahogy a világot járom, egyre többet köszönhetek Kelemen Lajos tanítómnak. Villa-épületek között kacskaringóztunk le a világhír\u0171 városba, amely csak a gyönyör\u0171 épületeit mutatta, a gyógyforrás vizét nem. S a parancsnokom közben egészen felébredt, s\u0151t felfrissült, mert meg is szólalt. „Szeplosz, itt lenni Karlovy Vary, mi azonban még menni kicsit tovább! Kaszárnyák a városon túl lenni, az Ohre folyó partján.”<\/p>\n
Legszívesebben azt mondtam volna, álljunk meg a városban legalább egy órácskára, a kaszárnyák, bennük a sok ránk várakozó katonával, nem szaladnak el, ülnek és várnak a kijelölt legnagyobb teremben, míg oda nem érünk. De nem mertem a számra venni a kívánságomat, mert a parancsnokom éppen a merev testtartású sof\u0151rünknek magyarázott valamit, amib\u0151l egy szót se értettem. Ki is értünk a városból, mire befejezte. És akkor én is merev testtartással meresztettem el\u0151re a szemem, mert már látni lehetett az elég nagy kiterjedés\u0171, magas drótkerítéssel \u0151rzött kaszárnyákat, amelyek a f\u0151kapun begördülve barakkszer\u0171 építményeknek látszottak az Ohre folyó közelében. Sof\u0151rünk ahhoz a kaszárnyához kanyarodott, amelynek a bejárata el\u0151tt tisztek vártak ránk. S ahogy kikászálódtunk az autóból, máris elkezd\u0151dött a tisztelgés és a bokacsattogtatás. S miután kézfogással is üdvözöltük egymást, bevezettek abba a terembe, ahol altisztek és közlegények ültek fegyelmezetten. Tiszteletünkre felpattantak a helyükr\u0151l, s azonnyomban vissza is ültek. Az ablakok körös-körül a magas és szöges drótkerítést mutatták, távolabb meg az erd\u0151vel borított hegyeket, fölöttük az éltet\u0151 fényességgel. S ahogy Velickíj parancsnok úrral odaültünk a számunkra elkészített asztalhoz, én a megszámlálhatatlanul sok közlegényben, altisztben és tisztben Kelemen Lajos tanítómat láttam, aki már-már eszel\u0151sen azt kérte t\u0151lem, most mutassam meg, hogy jó tanítványa voltam. Meg Arany János bajszos arca jelent meg el\u0151ttem, mintha itt feledkezett volna a közeli karlsbádi gyógyfürd\u0151ben, s a költ\u0151knek szánt intelmét most csak rám vonatkoztatná: „Szepl\u0151s, hazudj, csak rajt ne kapjanak!”<\/p>\n
<\/p>\n
(17) <\/p>\n
Olyan nyomás nehezedett a dobhártyámra, hogy bedugult a fülem, persze egyébként sem értettem volna, hogyan mutat be, különösen engem, az itteni ezredparancsnok, akinek az arcát eltakarta a vastag bajúsza és a pofaszakálla. Az apámra azonban nem hasonlított. \u0150t nem neveznék el Nagybátoron Ferenc Józsefnek. Inkább Hordósnak, olyan nagy pocakot cipel. Amir\u0151l még a mesélésem elkezdése el\u0151tt arra következtettem, hogy az ezredparancsnok úr versenyt issza a sört a parancsnokommal. És ha vizet akar látni, elsétál az Ohre partjáig. Nyáron pedig, ha netán meg is fürdik a folyóban, zsebkend\u0151vel köti be a száját, hogy véletlenül se kortyolhasson sörre vizet! A Karlovy Varyhoz közeli kaszárnyákba kellett eljönnöm, hogy a parancsnokom még nagyobbat n\u0151jjön a szememben. A csodálatomat nemcsak azzal keltette fel, hogy az én magyar szavaimat cseh nyelvre fordítja. Sokkal inkább azzal, hogy németre is. Azaz legalább fele részben német anyanyelv\u0171 katonák ültek el\u0151ttem. Akár vissza is állíthattuk volna a monarchiát. Ferenc József császárt ugyan már nem lehetne feltámasztani, de itt lenne helyette apám, Nagybátori Ferenc József, az Ipoly vizén úszó hajó legendás matróza, megjelenésével megoldaná ezt a gondunkat. Jó hideg vízbe kellett volna belemártanom a fejem, hogy a figyelmemet csak a megadott témára összpontosítsam, s más irányba ne kalandozzon el a képzeletem. De mir\u0151l is meséljek elég hosszan a több kaszárnyából egy kaszárnyába zsúfolt közlegények, altisztek és tisztek el\u0151tt? Ahol olyan az irántam tanúsított figyelem, hogy egy köhintést se hallani? És menni fog-e ez nekem Isten és Kelemen Lajos segítsége nélkül? Miel\u0151tt izzadságcseppek gyöngyöztek volna a homlokomon, a mindent látó jóisten súgott Kelemen Lajosnak, \u0151 meg nekem, nem voltak tekintettel arra, hogy az általam soha nem látott Beneš mibe rángatott bele a kijelentésével, egyszerre megvilágosították az elmémet, s lassú szüneteket tartva, hogy a parancsnokom se rúgja ki alólam a széket, a néma megszólalt, és mesélt. \u0150 meg el\u0151bb cseh, majd német nyelvre fordította.<\/p>\n
Kezdtem a folyó nevével, amelyet a magyarok Ipolynak, a szlovákok meg Ipelnek neveznek. Hogy a folyónak melyik név tetszik jobban, feleslegesen kérdezném, nem kapnék rá választ. Ha a magam példájából indulok ki, nekem ahhoz a nevemhez szokott a fülem, amelyet a tanítóm adott nekem az arcomra való tekintettel: Szepl\u0151s. De a prágai kaszárnyában a parancsnok úrtól kezdve mindenki Szeplosznak szólít. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekem is két nevem van, akárcsak az Ipolynak. Eme igazán nyúlfarknyi bevezet\u0151 után a jóistenen és Kelemen Lajoson kívül már a parancsnokom is súgott: „Szeplosz, lényeg nem ez lenni!” Igazat adtam neki, és folytattam a mesélést az Ipoly eredetével. A folyó nem olyan hosszú, mindössze kétszázötven kilométer, ha jól emlékszem a földrajz órán tanultakra. A Nógrádi-medence vizét gy\u0171jtögeti össze, és vezeti a most már magyarországi Szob alatt a Dunába. Ahonnan a folyó ered, annak is két neve van. Gömöri érchegység, majd Csehszlovákia megalakulása után Szlovák érchegység. A magyarországi Ipolytarnóctól számít határfolyónak. Ekkor az addig szelinden folyó Ipoly falumat, Nagybátort, és a Magyarországon maradt Kisbátort, váratlanul elválasztotta egymástól. Így lett két nev\u0171 a falum is a Velké Bátorovce elnevezéssel. <\/p>\n
„Szeplosz, lényeg nem ez lenni!”– súgta most már hangosan a parancsnokom, s én nem mondhattam neki, hogy a fordítónak az a dolga, hogy fordítson, nem az, hogy tanácsot adjon. Nem gorombíthattam le a feljebbvalómat.<\/p>\n
Az évszázadok során, persze, mint minden, a folyó is változik, nemcsak a ki-jelölt országhatár. A tavaszi nagy áradások az Ipoly medrét is mélyítették, és a partjait is szélesítették. Ennek aztán az lett a következménye, hogy ha jóval kés\u0151bb is, mint a Garamon, az Ipoly vizén is megjelentek a tutajosok, akiken a falumbeliek nagyokat nevettek, mert sokszor megtörtént, hogy egyik-másik helyen el\u0151bbre jártak a vízben, mint maga a felakadt tutajuk, s olyankor Tubu gazda a postagalambjait elhanyagolva és nevetést fakasztva mindig megjegyezte:„Hova siettek ti messzir\u0151l jött jóemberek? Mért akarjátok magatoknak, hogy hamarább következzen el számotokra a halál órája? Ha majd az Ipoly vize, nem kímélve benneteket, belesodor a Dunába. <\/p>\n
„Szeplosz! A lényeg még mindig nem ez lenni!”– siettetett erélyesen a parancsnokom.<\/p>\n
Én azonban igyekeztem nyugodt maradni, de egy mély lélegzetvétellel nagyobbat ugrottam el\u0151re az id\u0151ben, hogy a parancsnokom kívánságának is eleget te-gyek, és a katonáknak arról kezdtem mesélni, hogy a monarchia széteséséig olyan gyorsan mélyült és szélesedett az Ipoly, hogy a Dunán közleked\u0151 teherhajók egyik-másik kapitányának kedve támadt felhajózni a folyón egészen Ipolytarnócig. Ez kínálta az alkalmat arra, hogy onnan visszafelé, le egészen a Dunáig, a döntéshozó er\u0151s hatalmak hajózhatóságára való tekintettel ezt a szakaszt jelöljék ki csehszlovák – magyar államhatárnak! „Szeplosz, végre kimondani lényeg! A többi már nem lenni fontos”– áradozott a parancsnokom.<\/p>\n
Én azért csak folytattam. Nekem és valamennyi falumbelinek itt és a másik oldalon egyformán örömet jelentett a teherhajó megjelenése. Zsebkend\u0151nk lengetésével üdvözöltük a kapitányt és a csíkos inges matrózokat. Nekem, gye-reknek meg halálomig tartó élményt jelent, hogy ha csak rövid ideig is, de apám matróz lehetett a hajón (arról hallgattam, hogy az orrát és az arcát mégis leköpdösik A kehelyhez címzett vendégl\u0151ben). \u0150 akkor is azt állította, és most se tágít attól a véleményét\u0151l, hogy Beneš, a mostani kormány egyik felel\u0151s minisztere utazhatott azon a hajón, \u0151 talán látta is, másképp hogyan merte volna a szájára venni, hogy az Ipoly hajózható folyó. Büszkék vagyunk az Ipónkra, mi csak így hívjuk, hiszen jó hírünket költi a világban. Apám volt talán a legbüszkébb a hajózható folyónkra, mert a legkedvesebb nótáját is arra hangolta át. Nem úgy énekelte, ahogy megtanulta, hogy A kanyargó Tisza partján, ott születtem, hanem nagy jókedvében úgy, hogy A hajózható Ipoly partján, ott születtem. Ezt a nótát már Velickíj kapitány úr, a parancsnokom is megtanulta t\u0151lem. Ahogy dukál, cimbalom kísérettel. Szerényen jegyzem meg, hogy a cimbalmot én szólaltatgatom meg az együt\u0151s cimbalom-ver\u0151vel. Köszönöm a figyelmüket.<\/p>\n
Olyan tapsvihar követte a mesélésemet, hogy kezdtem azt hinni: egyszer\u0171 szavakkal ugyan, de a hazugságot igazságnak tudtam elfogadtatni. Örök hálám illesse a tapsvihar fogadása közben is Kelemen Lajos tanítómat. A jóistenen kívül egyedül csak neki köszönhetem az óriási sikeremet. S ami a büszkeség érzésével dagasztotta a mellem, hogy a tisztek is olyan önfeledten tapsoltak, mint a közle-gények. Velickíj úr talán már azon is gondolkozott, hogy két közlegény vállára emeltet, de mégse adott parancsot erre, mert attól félt, hogy ha véletlenül a fejemre ejtenek, és olyan sebesülést szenvedek, hogy a továbbiakban csak dadogni tudok, akár le is fújhatja a közös utazásainkat. Szerencsére a tapsvihar alábbhagyott, és amikor teljesen elcsendesedett, a jelenlev\u0151k kérdéseket tehettek fel nekem. Egy katona szót kért a legutolsó sorban, és azt mondta elég indulatosan: „Én az Ipoly mellett n\u0151ttem fel. Minden nyáron lubickoltam a vizében, de hajót a folyón soha nem láttam. Aki látott, hazudik, nem mond igazat!”<\/p>\n
És mint aki annyi katona, altiszt és tiszt el\u0151tt bátorságból jelesre vizsgázott el\u0151ttem, nyugodtan vissza akart ülni a helyére. Ezt azonban két parancsot teljesít\u0151 katona megakadályozta. Megragadták a karját, és vitték a szegény, szerencsétlen, fiatal magyar katonát egyenesen a fogdába, hogy gondolja át ott, amit mondott. A kaszárnya bajszos, pofaszakállas és pókhasú parancsnoka meg határozottan és keményen kijelentette, szigorúan megbüntetik azt, akár katona, akár civil, aki Benešnek, a köztársaság egyik nagyérdem\u0171 megalapítójának a szavait kétségbe vonja. Milyen el\u0151relátó volt a tanítóm, aki annak a közmondásunknak a veszélyére figyelmeztetett, miel\u0151tt berukkoltam volna, hogy mondd meg az igazat, betörik a fejed! A szemem el\u0151tt elhurcolt fiatal magyar katonának nem lett volna tanítója? Se lelkipásztora?<\/p>\n
Megrendített a dolog, de lepleztem, amennyire lehetett. És mivel t\u0151lem is mindenki további magyarázatot várt az Ipoly hajózhatóságára vonatkozólag, lélekjelenlétemet megtartva meseszövésemet gondosan úgy alakítottam, hogy amennyiben lehetséges, az elhurcolt katonának is segítsek vele. Ez legyen a jutalma azért, hogy megmondta az igazat! Az a fiatal katona, tereltem rá mindjárt a szavaimat, aki hitem szerint már a katonai fogda kicsiny ablakán keresztül néz a világra, az Ipoly jelenlegi állapota szerint fogalmazta meg a véleményét, a folyó jóval korábbi di-cs\u0151ségér\u0151l semmit nem tud, azért tévedett. Amikor egy-egy falu mellett elhaladt a hajó, és megszólalt a dudája, azt hitte, hogy a kondás fújt bele a kürtjébe. Ki tör\u0151dött akkor a hajóval? Nem hiába mondják mifelénk, hogy minden csoda legfeljebb három napig tart. Annak senki nem tudta az okát, miért hallgatott el a duda, miért t\u0171nt el a hajó az Ipoly vizér\u0151l? Én úgy gondolom, azért, mert már nem volt gazdaságos rajta a hajózás, a part mindkét oldalát ben\u0151tte a f\u0171, a bokor, s a fák koronája is összeölelkezett felette. Nemcsak az embernek, a folyónak is van sorsa, mesélte a tanítóm. És mindennek van kezdete és vége, ez történt az Ipónkkal is.<\/p>\n
„Szeplosz, most lenni jó befejezés!”– figyelmeztetett a parancsnokom, s én hallgattam rá. A megismételt vastaps ellenére is visszaültem a helyemre. A legénység a vigyázz szó elhangzása után úgy szökkent talpra a széksorok között, és úgy merevedett meg, mint katolikus falvak határában a feszület. És fegyelmezetten, de nagy dörömböléssel, kivonult az elég nagyra méretezett teremb\u0151l. Én meg ottmaradtam a tisztek gy\u0171r\u0171jében, mintha fogságba estem volna. Mindenki kezet fogott velem, és gratulált, még a bajszos, pofaszakállas kaszárnyaparancsnok is. Annyira megragadta figyelmüket az el\u0151adásom. Ha a h\u0151n szeretett tanítóm hallotta volna, nem felejtette volna el megjegyezni: „Szepl\u0151s, egy jó tanító veszett el benned! Mesébe tudtad foglalni a számunkra nem szívderít\u0151 történetet. Kicsik is, nagyok is odafigyelnek a jó mesél\u0151re…” <\/p>\n
Velickíj úr, a parancsnokom a dicsér\u0151 szavakat mell\u0151zve csak magához ölelt, és megdöngette a hátam. Ez volt a kit\u0171ntetéssel felér\u0151 elismerése. Aztán a helybeli tisztek kíséretében bevonultunk az étkezdébe. És folyt a sör a gyomrokba, s az elfogyasztott itallal arányosan n\u0151tt a jókedv is. Én azonban nem eresztettem el ma-gam. Mértékletesen fogyasztottam a sört, nehogy megártson, és f\u0151leg nehogy igazmondásra nyissa ki a számat, mert akkor elvitetnek engem is a fogdába, s belöknek a fiatal katonához. Így az ebéd felszolgálásáig csupán én maradtam józan. A nagy terített asztal körül mindenki énekelt, s ha jól hallottam, olykor-olykor a szakácsok is besegítettek. Senki se foglalkozott már az el\u0151adásommal, velem se, határtalan jókedvvel és részegen fogyasztotta el a rangos társaság a cseh kaszárnyákban megszokott ebédet, a sült húst knédlivel és párolt káposztával, s az elmaradhatatlan feketekávéval, és jöhetett megint a sör. A parancsnokomnak akadozott a nyelve, azért a számomra veszedelmet jelent\u0151 kérdést ki tudta nyögni: „Nektek nincs cimbalmotok?”– fordult parancsnok társához, s szerencsére nem volt. „Kár! Mert Szeplosz alhadnagy jól tud cimbalmozni…”<\/p>\n
Egyik hangszer olyan, mint a másik, ha egyiken tud játszani, a másik se okozhat gondot, s a raktárból egy készséges tiszt akkora réztrombitát hozatott be a tiszti étkezdébe, hogy Toldy Miklós erej\u0171 tüd\u0151vel se lehetett volna megszólaltatni. Ha \u0151k egyenként megpróbálták volna, egyszerre nadrágjukban érezték volna azt a sok sört, amit eddig megittak. De akkor meg mi értelme volt az ivászatuknak? Én nem nyúltam a hangszerhez. Olyannak mutattam magam, mint akinek jócskán megártott a csehek itala. A parancsnokomra azonban ügyeltem, s bátorkodtam zaklatni vagy fel is ébreszteni a szavaimmal, hogy indulnunk kellene. <\/p>\n
Nem csak bambán nézett körül, de meg is szólalt: „Szeplosz, hol vagyok?”<\/p>\n
„Még Karlovy Varyban, ahol nem gyógyvizet iszogatunk, mert az kijózanítana…”<\/p>\n
„Kinek kell a gyógyvíz? Nem vagyunk betegek!”<\/p>\n
„De részegek leszünk, ha most mindjárt nem megyünk el innen!”<\/p>\n
„Hova? Te tudni vendégl\u0151t közelben?”<\/p>\n
„Prágában tudni, itt nem! Ott holkák is lesznek…”<\/p>\n
„Akkor gyerünk.”<\/p>\n
A vendéglátó lerészegedett tisztek ráborultak az asztalra, és talán el is aludtak,mert nem észlelték a távozásunkat. Csak a szintén ittas szakácsok integettek utánunk, amikor vigyázva, a parancsnokomat támogatva, kitámolyogtunk az udvarra. Délutánba fordult az id\u0151, az Ohre partján nagyra n\u0151tt fák koronáját ide-oda hajlította a szél, mint ahogy a sör a lépéseinket, és vígasztalásunkra szolgált, hogy a nappalok hosszabbak lettek. Ránk se sötétedik egészen, mire megérkezünk Prágába. Ezzel a reménységgel tuszkoltam be feljebbvalómat az autóba.<\/p>\n
**<\/p>\n","protected":false},"excerpt":{"rendered":"
(Részlet a készül\u0151 regényb\u0151l) (16) A vasárnapi istentiszteletekb\u0151l annyi volt számomra érdekes, hogy Kántor László tábori lelkész már nem gy\u0171jtött maga köré bennünket, s ennek az okát egye-dül én tudtam, a többiek csupán találgathatták, ha egyáltalán kedvüket lelték benne. És nem is hangolt le, hogy a bizalmas viszony közte és a református katonák között miattam […]\n","protected":false},"author":1,"featured_media":0,"comment_status":"open","ping_status":"open","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":[],"categories":[17],"tags":[],"yoast_head":"\n\n\n\n\n\n\n\n\n\n