{"id":921,"date":"2011-07-02T02:00:00","date_gmt":"2011-07-02T00:00:00","guid":{"rendered":"http:\/\/irodalmiszemle.sk\/szemle-3\/"},"modified":"2011-07-02T02:00:00","modified_gmt":"2011-07-02T00:00:00","slug":"szemle-3","status":"publish","type":"post","link":"https:\/\/irodalmiszemle.sk\/2011\/07\/szemle-3\/","title":{"rendered":"Szemle"},"content":{"rendered":"

A naplóírás metafikciója
<\/strong>T\u0151zsér Árpád Érzékek cs\u0151cseléke cím\u0171 kötetér\u0151l <\/p>\n

Van egy versem, egy T\u0151zsér-vers, a Jalousionisták, amelyb\u0151l a következ\u0151 idézetet már legalább három-négy helyen felhasználtam, és most is ezzel kezdem: <\/p>\n

<\/p>\n

„Ha én azokra a bizonyos »hatvanas
        évekre« gondolok,
nagy, kopaszodó, szögletes homlo-
                                 kot látok,
a féltékenység zöld szeme vizslatja
                                        alóla
Prága, Varsó és Párizs költ\u0151i isko-
                                          láit” <\/p>\n

– írja T\u0151zsér a hatvanas évekr\u0151l. Nos, ez az „ideges” féltékenység általában azt eredményezi, hogy T\u0151zsér rendre „képben van” a kortárs magyar, európai és világirodalom trendjeit illet\u0151en, s ehhez képest is határozza meg és módosítja saját poétikájának vonásait.
De miért mondom ezt egy napló, T\u0151zsér Árpád Érzékeke cs\u0151cseléke cím\u0171, Naplók 1998–2000 alcím\u0171 kötete kap-csán? Hát már a naplóíráshoz is a kortárs világirodalom feszült figyelemmel követése szükséges? – tehetnénk fel a kérdést.
Ha a Domonique Viart – Bruno Vercier szerz\u0151páros Kortárs francia irodalom1 cím\u0171 monográfiájára gondolok, akkor igen. Könyvükben ugyanis arról beszélnek, hogy a 1960-as évek avantgárd szövegkísérletei és az 1970–1980-as évek posztmodern intertextuális játékai után az 1980-as évek végét\u0151l az irodalomban újra a szubjektumról, illetve az elbeszélés, a valóság, a líraiság, a történelem és a kritikai elkötelezettség újradefiniálásáról szükséges beszélnünk – legalábbis a francia irodalom újabb fejleményeinek tükrében. Mindez azt vonta maga után, hogy az autobiográfiai m\u0171fajok sokasága jelent meg az irodalomban. A napló, az önéletrajz, az autofikció (Serge Doubrovsky), az automytobiográfia (Claude-Louis Combet), a circonfesszió (Derrida), az autoportré, az emlékez\u0151irodalom, emlékez\u0151próza (Jac-ques Roubaud), új autobiográfia (Alain Robbe-Grillet), egoliteratúra (Philippe Forest) stb., stb.2 Mint azt a Viart–Vercier szerz\u0151páros megjegyzi, senki sem várta volna az „új regény pápájától”, Alain Robbe-Grillett\u0151l, hogy „valaha is aláveti magát az autobiográfiai irodalomnak”,3 ahogy azt tette önéletrajzi trilógiájában, a Romantikus történetekben (Romanescues) 1985 és 1994 között.
Úgy gondolom, T\u0151zsér Árpád Szent Antal disznaja cím\u0171 2008-as és most napvilágot látott, Érzékek cs\u0151cseléke cím\u0171, 2011-es naplói is ennek az új autobiográfiai paradigmának köszönhetik létüket, annál is inkább, mert sem a francia írók, de T\u0151zsér esetében sem a hagyományos realista önéletrajzhoz való visszatérés a tét, hanem inkább az írás és a szubjektum, az írás és az én új formáinak megtalálása. Erre maga T\u0151zsér is utal az alcímként elhelyezett elgondolkodtató szerkezet által: „naplók naplója”. Nem arról van itt szó, hogy minden naplók legfontosabbikáról, a naplók csúcsáról lenne szó – bár piaci szempontokat figyelembe véve akár így is reklámozhatná magát a könyv, ma már semmin sem lep\u0151dünk meg. Hanem sokkal inkább arra a reflektált viszonyra utal a „naplók naplója”, amely egyrészt a nap-lóírás m\u0171faji lehet\u0151ségeire, másrészt a naplóírás id\u0151beli távolságának tudatosítására utal.
„Az én naplóm tehát végletesen személyes m\u0171fajnak, szinte önéletrajznak t\u0171nik, de tulajdonképpen olyan puszta tevékenység, mint az egzisztencia bármely más elemi megnyilvánulása. Action gratuit, »ingyentett«. Az a m\u0171fajilag semleges létanyag, forma el\u0151tti nyelv, amely minden író cetlijein, irkalapjain, falinaptár-bejegyzéseiben ott van, amely-b\u0151l Montaigne esszét, Cervantes regényt, Rousseau önnevelési történetet, Stern tudatfolyamot csinált (az utánuk következ\u0151k csak ismételtek), de naplót mint olyat nem csinált bel\u0151le senki. Azaz a napló mint szuverén m\u0171faj tulajdonképpen a mai napig sem létezik.”
Merthogy T\u0151zsér naplója, mint arra a cím is utal, nem napló, hanem metanapló. Az átírásnak arra a folytonos, leállíthatatlan jellegére utal, amely kitörölhetetlenül íródik bele naplójának jelentései közé. Naplóvá stilizált napló, amelybe nemcsak a múlt, hanem a jelen néz\u0151pontjai is beleíródnak, a jelen fel\u0151l átírt múlt értelmében. M\u0171faja ebb\u0151l a szempontból regény vagy verseskötet, s nem hagyományos életrajzi napló. Fikció, amely az önélet-rajzzal játszik el. És ebb\u0151l a szempontból, ezen túlmutatóan arra is szükséges utalni, hogy ez a napló felfüggeszti a lineáris olvasást. Lehet hátulról olvasni, visszafelé, lehet ugrálva, aztán meg id\u0151rendben, lineárisan, ezer meg ezer variáció fel\u0151l, hasonlatosan Esterházy Péter Termelési regényéhez, ráadásul T\u0151zsér naplója nem osztható f\u0151szövegre és jegyzetre, pontosabban f\u0151szöveg és jegyzet az egész napló egyszerre. A szerz\u0151 nagyszer\u0171en érzett rá a naplónak mint m\u0171fajnak erre a lehetséges alineáris jellegzetességére, s ki is használja azt.
De T\u0151zsér nemcsak a napló m\u0171fajának összetettségével, hanem a naplóíró státusának, pozíciójának bonyolultságá-val is szembenéz. Merthogy hol áll a nap-lóíró? Ki is a napló írója? T\u0151zsér erre így felel: „S ezek után élesen vág belém a fel-ismerés: a napló a legmagasabb gondolkodási-közlési forma, teljhatalom. Mi-csoda fegyver van a kezemben, ha naplót írok! Napközben a lét zebráján futó ijedt pocok, esett ember vagyok, de este, egyedül a papírral, a nap történéseivel, cézárként ítélkezhetem elevenek és holtak, jó írók, rossz írók, politikusok, államférfiak és hadvezérek fölött. A napló a m\u0171fajok császára: […] a naplóíró, ó, a naplóíró nem hibernált tetemeket, hanem eleven embereket boncol: este, mikor kinyitja a naplóját, még meleg a napközben látott emberek szíve, veséje, mája a kezében. S \u0151 könyörtelenül beléjük vág tollával, szikéjével…”
Ha a naplóíró pozíciója olyan bonyolult, hogy egyszerre van a múltban és a jelenben, ha a jelen igényei fel\u0151l bármikor átírhatja a múlt eseményeit, s ítélkezhet a naplóban említett emberek fölött (T\u0151zsér például Esterházy Pétert\u0151l Cselényi Lászlóig, Szigeti Lászlótól William Shakespeare-ig szinte mindenkir\u0151l ítéletet mond!), akkor a napló kritikusának pozíciója még összetettebb. Ha a napló „a legmagasabb gondolkodási-közlési forma”, a „teljhatalom”, akkor a naplóról szóló kritika összetettsége fölött is szükséges elgondolkodnunk. Mert a szövegnek ez a pontja az olvasói pozíció mindenkori összetettségének kérdését veti fel és hangsúlyozza, leszámolva az ártatlansággal és naivitással, az ártatlan és naiv olvasói pozícióval. A naplók naplójának olvasója ugyanis nem hitegetheti magát a lapos realista olvasói pozícióba való belehelyez\u0151dés idilli állapotával, a szöveg és a megtörtént életesemények megfeleléseinek problémátlan világába való elmerüléssel. A metafiktív napló olyan, többszörösen önreflexív olvasói pozíciót követel magának, amely elkerülhetetlennek tartja a számvetést az irodalmi m\u0171, így tehát a napló fiktív, többszörösen reflektált természetével, s olyan olvasásban érdekelt, amely éppen az öszszetett szerz\u0151i és olvasói pozíciók játékának keresztútjaiban helyezi el önmagát.
Mindez természetesen nem teszi lehetetlenné a szoros referenciális olvasáson alapuló kritikai észrevételeket sem. Azokról az esetekr\u0151l lehet itt szó, amikor a napló szerepl\u0151je esetleg vissza-szól. Hasonló példák megtörténtek a kulturális antropológiában is, amikor a vizsgált bennszülöttek Harvardot és Oxfordot végzett unokái kezdték el újraolvasni a nagymamáról, nagypapáról írt elemzéseket, s javították ki az antropológusok tévedéseit,4 kis túlzással akár azt is megemlítve, hogy a nagyszül\u0151k utóbb jókat kacagva mesélték, hogyan csapták be a külföldi antropológusokat. T\u0151zsér naplója mintegy magában fog-lalja ennek lehet\u0151ségét is, hiszen gyak-ran vitát kezdeményez, neveket említ, illetve a neveknek véleményeket tulaj-donít, s ezzel kapcsolatosan határozza meg önmaga helyét.
Arra a párhuzamra is fel lehet hívni a figyelmet, amely a t\u0151zséri naplók naplóját Márai naplóihoz köti: a szerz\u0151 (?) – narrátor (?) egy helyütt valóban meg is említi, hogy „»Naplóírásban« Márai tanítványa vagyok.” Arra a sajátos konzervativizmusra gondolok, hogy a nap-lóíró már nem teljesen tartja magát a kor részének, mintegy idegenül, kívülr\u0151l szemléli azt, kívül érzi magát a jelen id\u0151n, de paradox módon, voltaképpen nem értésének filozófiai távlatából képes olyan jelenségekre rámutatni, amelyek a korban benne él\u0151 számára mint-egy láthatatlanok. Vannak ennek pozitív és negatív vetületei. Pozitív a kívülállásnak, az igazságkeresésnek és bölcselkedésnek az erudíciója, de számomra negatív értelmezéseket von maga után T\u0151zsérnek három kérdésben elfoglalt álláspontja: a posztmodern kor és irodalom, a balkáni szerb háború és harmad-szorra a feminizmus, illetve a hagyományos n\u0151i szerepek kérdésében kifejtett és képviselt véleményével szemben tudnék megfogalmazni nagyon er\u0151s ellenvéleményeket. 
Írásom végén azonban inkább T\u0151zsér Árpád naplójának egy parádés elemzésére hívnám fel a figyelmet. Arra a t\u0151zséri elemzésre, értelmezésre gondolok, amely a csupaszra borotvált n\u0151i nemi szerv látványából költészettörténeti „belátásokat” fogalmaz meg. Idézem: „Ha tudnák a n\u0151k, mit vesztettek azzal, hogy engedelmeskedtek a divatdiktátorok és a fél\u0151rült feminista-szüffrazset-n\u0151stény próféták utasításainak, és lecsupaszították ölüket! A költészet utolsó menedékét számolták ezzel föl. […] S azzal egyenes arányban, ahogyan a n\u0151i öl lecsupaszodik, egyetlen vágásra redukálódik, azaz tulajdonképpen elt\u0171nik, t\u0171nik el a költészetb\u0151l a n\u0151, sz\u0171nik meg a szerelmi líra mint olyan. Nem szól többet vers a n\u0151r\u0151l, mert az megsz\u0171nt titok lenni. S ezzel a titokkal együtt megsz\u0171nt, bezárult a költészet jelent\u0151s, talán legjelent\u0151sebb fejezete.” Elt\u0171nt a „völgyes fészek, árnyas berek, bok-ros liliom, Vénusz-liget, illatos csokor, Vénusz galambja, arany gyapjú, selyempamacs, drága bozót, édes asszonyi szakáll, illatos sörény, sz\u0151ke bozót, él\u0151 dús növény”. Kultúrtörténet és irodalom, test és szöveg, szexus és írás egymásra kopírozásának ez a hihetetlenül elegáns és egyúttal szórakoztató jelenete (amely persze nem teljesen „igaz”, hiszen már a római korban is borotválták a n\u0151k nemi szervüket), mintegy tükörben, kicsinyítve mutatja be a naplóíró T\u0151zsér módszerét. <\/p>\n

(Kalligram, Pozsony, 2011)
NÉMETH ZOLTÁN<\/p>\n

1 Viart, Dominique – Vercier, Bruno: Sou\u010dasná francouzská literatura. Garamond, Praha, 2008.
2 Uo., 31.
3 Uo., 36.
4 N. Kovács Tímea: Kultúra – szöveg – reprezentáció: kulturális antropológia és irodalomtudomány. Helikon, 1999. 4. szám, 482–483.
Árva testrészek
Tóth Krisztina Pixel
cím\u0171 kötetér\u0151l<\/p>\n

Tóth Krisztina legújabb kötetében, a Pixelben, testrészek történetei köré ágyazott embersorstöredékekr\u0151l olvashatunk. A vezérszál tehát, amire Tóth könyve épül, nagyon érdekesnek ígérkezik, s ezt már a könyv alcíme is megel\u0151legezi: szövegtest. Vagyis az alcím alapján olyan részekkel találkozhatunk, amelyek végezetül valamiféle egésszé állnak össze – hogy ez mennyiben valósul meg, számomra kétséges maradt, de úgy gondolom, a hiányok némiképp szükségszer\u0171ek is. A töredezettség ugyanis ez esetben is „többr\u0151l beszél”, mint a kerek egész.
A könyv szerkezete viszonylag könynyen átlátható, harminc fejezetb\u0151l áll, mindegyik egy-egy testrészr\u0151l kapta az alcímét (hüvely, ujjak, fej, fog). A felvázolt történetek emberek sorsa köré szervez\u0151dnek, egy-egy pillanatot, helyzetet kiragadva az életükb\u0151l. Ezek a pillanatok nem feltétlenül kiemelked\u0151k vagy sorsfordítók, sokkal inkább tipizálhatók: egy másik nap ugyanez történik majd, az alap-helyzet nem változik. A lány ugyanúgy féltékeny lesz az anyja szeret\u0151jére, az elvált szül\u0151 gyermeke ugyanúgy felemás helyzetbe kerül, a férfi ugyanúgy leissza magát. Tóth Krisztina azonban képes arra, hogy ezekb\u0151l a mindennapi, tipikus helyzetekb\u0151l kibontsa azokat a pontokat, amelyek jellemz\u0151ek a szerepl\u0151kre. Ezek a jellegzetességek tehát egyáltalán nem látványosak (angoltanárként megpróbálni megérteni egy másik nyelvet, a siketnémákét; fiatal n\u0151ként bejglit sütni a szomszéd süt\u0151jében a férfinak), de éppen hétköznapiságukban kiemelked\u0151k, hiszen sokkal többet mondanak el egy-egy szerepl\u0151 életér\u0151l, mint mondjuk egy felt\u0171n\u0151 eseménysor.
Két esetben azonban a hangsúlyok eltolódása érezhet\u0151. Egyrészt a narrátor er\u0151teljes jelenléte túlságosan is önreflexív, s\u0151t olykor zavaró, funkciója pedig nem is feltétlenül érthet\u0151: „Azt is írhatnánk, sokkal rövidebb és elegánsabb volna, hogy szerette ezt a n\u0151t. Ám rögtön hozzá kellene tennünk, hogy a maga módján, bár ez se jelent semmit, hiszen mindenki csak a maga módján képes kapcsolódni egy másik, a maga módján ezt váró és megenged\u0151 lényhez”; „Nincs mód ezeken a dolgokon változtatni, bár az elbeszél\u0151 szívesen megtenné, f\u0151leg az iménti fürd\u0151szobai jelenet után. […] A sors viszont jóval ravaszabb nála: az elbeszél\u0151t még csak-csak el lehet téríteni, a sorsot soha”. Ami m\u0171ködik a novellasorozat egy részének eredetileg helyet adó napilapban, az egy összeszerkesztett szöveg esetében akár feleslegesnek és túlzónak is t\u0171nhet.
Másrészt a történetek közti utalások esetében is érezhet\u0151 hangsúlyeltolódás: néhol kifejezetten szájbarágósnak t\u0171nnek. A figyelmes olvasónak elegend\u0151 lett volna egy-egy bújtatott szál, egy apró utalás, nem feltétlenül volna szükséges ennyire explicit jelzéseket adni a szerep-l\u0151k közti kapcsolatra nézvést. Ez f\u0151leg a kötete elejére jellemz\u0151, kés\u0151bb mintha az összefüggések jelzése már nem is feltétlenül kapna akkora hangsúlyt, a kapcsolódási pontok szinte már önmagukat tudják szervezni, kibontani – a képpontok, a kötet címéhez h\u0171en, egésszé állnak öszsze, még akkor is, ha ez jellemz\u0151en töredezettnek érzékelhet\u0151.
Ezekt\u0151l az apró részletekt\u0151l eltekintve Tóth Krisztina ugyanolyan sodró lendület\u0171 írásokat közöl, mint az el\u0151z\u0151 kötetében, a Hazaviszlek, jó?-ban, s\u0151t úgy érzékelem, bizonyos szálak éppen ebben a könyvben kerülnek kifejtésre; ez nem els\u0151sorban a történetek hosszúságán lát-szik meg – a novellák alig tesznek ki öt-hat oldalt –, hanem bizonyos motívumok hangsúlyosabb jelenlétében. És éppen nem a testrészek lesznek azok, amelyek mintegy vezérmotívumként kiemelkednek a szövegekb\u0151l, sokkal inkább kapnak mellérendelt szerepet, ami már csak azért is szerencsés, mert így mintha az értelmezésnek sokkal tágabb teret tudnának biztosítani. Ami ebben a kötetben hatványozottan jelentkezik, az a magány, az egyedüllét. Az emberek beszélgetései nem párbeszédek, sokkal inkább monológok, amelyekb\u0151l nem vagy csak alig néhány esetben lehet kilépni. Ami ennél is gyakoribb, hogy egyáltalán nem beszélnek egymással, a nyelv hiánya pedig a megértés legkisebb, s tegyük hozzá, már eleve inkább esélytelennek látszó lehet\u0151ségét is kizárja.
Az angoltanárn\u0151 hosszasan figyeli az utcán veszeked\u0151 fiatal siketnéma szerelmespárt. Ez a kulcsjelenet számomra az összes szöveg jellemz\u0151jeként is felfogható, annak a szituációnak a megjelenített változata, amely a Pixelben felt\u0171n\u0151 szerepl\u0151k nyelvi megnyilvánulásaihoz köthet\u0151. A konfliktusok leginkább „hangtalanok”, a küls\u0151 szemlél\u0151 számára pedig jobbára érthetetlenek. A bordó hajú angoltanárn\u0151 azonban utánajár a kézjeleknek, jelentésük megtalálása azonban nem vezet új eredményre, nem mutat új értelmezési lehet\u0151ségek felé: „A kollégan\u0151 nagyon elcsodálkozik, egyáltalán nem érti, hogy hogy jön ez most ide, elvégre péntek délután van, nincs id\u0151 hülyeségekr\u0151l társalogni. Kelletlenül felnéz a dolgozatokból. A bordó hajú tanárn\u0151 pedig elé áll, leteszi a szobakulcsot és két jelet kezd ismételgetni. – Teljesen világos – mondja a kollégan\u0151, és visszafordul a dolgozatokhoz. – Az egyik azt jelenti, hogy örökké, hogy mindig. A másik meg azt, hogy árva. Érted? Árva.”
(Magvet\u0151, Budapest, 2011)
DOBÁS KATA<\/p>\n

Upload
Orcsik Roland Mahler letöltve cím\u0171 verseskötetér\u0151l*<\/p>\n

Minthogy nem vagyok irodalomtörténész, csak arról tudok beszélni, hogy miért szeretem Orcsik Roland költészetét.
Hozzám nemcsak azért áll közel Orcsik költészete, mert sokkal több monarchiabeli fogadó nevét tudja, mint én. Az els\u0151 ok, hogy tisztában van vele, hogy a világ egy igen bizonytalan hely. Egy olyan hely, ahol nincsen semmi indok arra, hogy a nyüzsg\u0151 erdei rovarok mögül ne szivárogjon ki és rögtön meg ne alvadjon a sötét. Hogy az apróságok mö-gött beszakadhat a világ fala és borzalmas dolgok jöhetnek napvilágra. Hogy sokszor úgy teszünk, mintha, pedig nem is. Orcsik fenntartja egy névtelen, ám rendkívül nyugtalanító konklúzió létezését.
Azért is szeretem, mert akár szonettben, akár prózaversben habzó szájú angyalok el\u0151zik meg, és sokszor farkasokkal álmodik. Ki tudja, lehet, hogy olykor táncol is a farkasokkal, mert ugye délen minden megeshet. Talán ezért tud olyat mondani, hogy „nedves istenem”, ami els\u0151 olvasásra vicces szójáték, de aztán egyre keser\u0171bb utóíz marad utána. Akad Orcsik világában valami folyamatosan horrorisztikus.
Aztán azért is szeretem Orcsik Rolandot, mert \u0151 Ady Endre. Vagyis nagyúrian kezeli a verset, bele tud írni például olyanokat, hogy „pillanatnyilag nem fontos” vagy csönget a szobalánynak. Na-gyon m\u0171velt, számára nemcsak a vers a szolga, hanem a mindenféle kortárs és halott költ\u0151k, akikkel felesel vagy elborozgat, ahogy kénye-kedve tartja.
Orcsik németes és szlávos egyszerre, vagyis gazdálkodásához adott a monarchiabeli készlet. A Monarchia számára egyszerre nosztalgiapont és ironikus repertoár. Budapest, Bécs, Szeged, elképzelt tájak és városok, amiket körbefonnak a szláv mondatok, szavak fragmentumai – amikr\u0151l én csak felteszem, hogy szerbek, mert hát a költ\u0151 civilben még-iscsak szerb és horvát irodalomtörténetet tanít. A múlt feltámadása közben azt látjuk, ahogy romjaiban pusztul ez az elképzelt Monarchia.
A kötet központi motívuma természetesen Mahler, aki le van töltve, pontosabban, Gustav van letöltve. Gusztáv lehet az a szomorú rajzfilmfigura, aki mindent mindig szánalmasan elbaszott, emlékeznek Nepp József zseniális kreálmányára. Persze, Gustav alapvet\u0151en azért a Ma-hler, aki egyben az Orcsik Roland nev\u0171 költ\u0151 is. Zenéb\u0151l szabja újra magát. Any-nyira, hogy meg kellett hallgatnom a II. szimfóniát, amit a költ\u0151 gyakran idéz – és hadd osszam meg brilliáns allúziómat Önökkel, mely szerint én is letöltöttem Mahlert, mi több, lekalózkodtam az internetr\u0151l – egyszóval a versszemély meg-értéséhez jogsértést is érdemes elkövetni. Mindent az irodalomért.
Tehát a II. szimfónia idézete, mely a Feltámadás címet viseli, arra enged következtetni, hogy Orcsik végs\u0151 soron Mahler feltámasztására tesz kísérletet, vagy a saját feltámasztására. Miután öszszevarrta magát a zenéjéb\u0151l, beépíti a f\u0151zésbe, a mosásba, a szerelembe. Mahler ott van mindenütt, a leveg\u0151ben, a kocs-mában, az erd\u0151ben, a pókos sarokban, vagy az ágyban is. Aztán néha homályosan célozgat a szerz\u0151, hogy mégse ilyen egyszer\u0171 a dolog. Hiszen Mahler inkább mi, az olvasók vagyunk, akik ellátogatunk Orcsikhoz lelki tanácsadásért, ahogy Mahler Freudhoz. Igaz, az a kezelés halállal végz\u0151dött.
Ezek után már teljesen természetes, hogy a kötet els\u0151 verse a Finálé, míg a kötet végén pedig talán a leger\u0151sebb vers, a Tükördarab a hangokat mint alattomos mérgeket írja le. A Finálé és a Tükördarab végtelen számú tükörképet hoz létre a kötetben, egymásban tükröz\u0151dve. Az utolsó vers, egy cisz-moll kezd\u0151hangja, vagyis a cisz, ami megtapad a hallójáratokban. Mármint az olvasókéban, akik némi tanácstalansággal épp egy dallammenet közepén maradnak a kötet végén. És ekkor esetleg ráébredhetünk, hogy ez az egész egyetlen befejezetlen szimfónia, mi több, Mahler soha meg nem írt szimfóniája Magyarországról, Orcsik Rolandról és a farkasokról, amely folyamatosan szól Bécsben, Pesten, Szegeden, meg éppen itt Pozsonyban, ahol Orcsik Roland ül.
(Kalligram, Budapest–Pozsony, 2011)
MESTYÁN ÁDÁM<\/p>\n

Négykezes
Györffy Miklós Zongora
akarunk lenni cím\u0171 kötetér\u0151l<\/p>\n

„A kulturális identitás egyik legalapvet\u0151bb, legszilárdabb, legsajátabb része, az anyanyelv: lefordíthatatlan. Folyamatosan érintkezik ugyan az idegennel, sok szempontból analóg az idegen nyelvekkel, de lényege mégis a mindenkori egyszerisége. A kulturális identitásnak vannak, lehetnek természetesen más, inkább lefordítható összetev\u0151i, pl. a tradíció, a történelmi tapasztalat, az ezzel öszszefügg\u0151 mentalitás, a lokális köt\u0151dések stb….” A fentebbi kijelentések tartalma akár tételként, vagy ars poeticaként is értelmezhet\u0151 Györffy Miklós Zongora akarunk lenni cím\u0171 kötetének els\u0151, bevezet\u0151 írásában. A Közép-európai irodalmi interferenciák alcímet visel\u0151 kötet a fordító és irodalomtörténész Györffy f\u0151ként a német irodalom tárgykörében írt szövegeit gy\u0171jti egybe, és a könyv írásainak egyik legjellemz\u0151bb attit\u0171dje a m\u0171fordító és az értelmez\u0151 irodalomtörténész szempontjainak a kett\u0151ssége. Hol az e-gyik, hol a másik szempontjai vállnak hangsúlyossá, azonban arányaikat tekintve kiegészítik egymást, s így az olvasó gyakran eddig nem látott fényben érzékelheti a német irodalom m\u0171veit, tendenciáit – és nem utolsósorban azok magyar irodalomhoz f\u0171z\u0151d\u0151 viszonyát.
A metaforikus címen túl a pontosan megválasztott alcím részletesen lefedi a kötet felölelte teret, tárgyat és viszonyrendszert. Nem véletlen a közép-európai megjelölés: a Prágában – és a Monarchiában – élt Kafka, az Ausztriában alkotó Thomas Bernhard, Arno Geiger, de akár a filmrendez\u0151 Micheal Haneke, a németországi Botho Strauß ugyanúgy hozzátartoznak ehhez a régióhoz, mint Földényi F. László vagy éppen Bombitz Attila. Közös mindannyiukban a német nyelv\u0171 irodalomhoz (irodalmakhoz?) való viszonyuk. S mindemellett: interferenciák. A szépirodalmi m\u0171vek, a megmozdított hagyomány találkozásai, de a magyar és német kultúrkör egymásba kapcsolódása, kölcsönhatásai is kiérz\u0151dnek a megfogalmazásból. Átfogó és pontos kijelöléssel igazítja útba olvasóját az alcím, ugyanakkor mégis tág teret enged az értelmez\u0151nek, hiszen éppen amennyire meghatározza, ki is szélesíti a megszólalás módját és terét.
Györffy Miklós összefoglaló jelleg\u0171, ugyanakkor mindig részletez\u0151 gondolatmenetének írásba foglalásához olyan formát választ, melynek kevesen követ\u0151i és m\u0171vel\u0151i a kortárs irodalomtörténetben. A szövegek szinte minden alkalommal az esszé és az irodalomtörténeti dolgozat között mozognak, egyszerre viselik magukon szerz\u0151jük szubjektivitását és szaktudósi tapasztalatát. Miközben Kafka m\u0171vei kapcsán az olvasó elmerülhet a Kafka-filológia útveszt\u0151iben, a hagyatékban maradt regények összeállításának és sajtó alá rendezésének mikéntjében és hogyanjában, az értelmez\u0151i szempontok érvényesítése mellett az írás egy pillanatig sem válik csupán szakszöveggé, hanem megmarad az esszé határain innen – és néha túl. Musil vagy éppen Thomas Bernhard – az utóbbi jelent\u0151s szerepet és helyet kap e kötetben – értelmezésekor Györffy felhívja a figyelmet az említett szerz\u0151k olyan, kevésbé a figyelem központjában lév\u0151 alkotásaira, melyek így, éppen ezeknek a Györffy-szövegeknek köszönhet\u0151en kerülhetnek abba a kánonba, mely a német irodalomról való tudásunkat és ismeretünket képezi.
A német irodalom területi tagozódása és ezen részek egymáshoz való viszo-nyán túl az alcímben jelölt interferenciák a magyar és német kulturális összefonódásokban is m\u0171ködnek. Földényi F. Lász-ló Kleist-szótára (Heinrich von Kleist. A szavak hálójában), vagy A gömb alakú torony cím\u0171 köteteinek tárgyalása, de ide tartozik Bombitz Attila Mindenkori utolsó világok cím\u0171, az osztrák regényirodalmat felölel\u0151 munkájának recenzálása is, mind azokra a tendenciákra és kísérle-tekre mutatnak rá, melyek valamiképp – elég jelent\u0151sen – hozzájárultak és járulnak ma is a német irodalom magyaror-szági befogadásához. Jól kiegészítik ezt a részt, illetve gondolatmenetet a magyar irodalom német recepciójáról, majd a Márai Sándor és Kertész Imre német fogadtatásáról született írások.
Jól látható Györffy Miklós azon törekvése, miszerint nemcsak a már kanonizálódott m\u0171vekre, életm\u0171vekre figyel, és persze nemcsak a szépirodalomra (Micheal Haneke filmjei), hanem az éppen folyamatban lév\u0151 mozgásokra, elmozdulásokra, hiszen az irodalom befogadását, a kultúrák egymáshoz való viszonyát sohasem egy állandó, jól meghatározható rendszerként kell elképzelni, hanem a folyamatos változásban. Györffy könyve mind címében, mind a szövegekben megfogalmazott „ítéleteivel”, meglátásaival erre vállalkozik, és – nyugodtan kijelenthetjük – nem sikertelenül. Pillanatnyi állapotot rögzít, azonban egy pillanatig sem feledkezik meg arról, hogy mindez az egymásnak csapódó hullámok kimerevített pillanatképe. <\/p>\n

(Kalligram, Pozsony, 2010)
VINCZE FERENC<\/p>\n

Mert minden, minden… csak illúzió
Pierre Corneille Az illúzió cím\u0171 darabjának bemutatójáról<\/p>\n

A Pozsonyi Színm\u0171vészeti Egyetem magyar nyelv\u0171 hallgatói, élükön Száz Pál harmadéves rendez\u0151tanonccal, merész, izgalmas, illetve hiánypótló vállalkozásra szánták el magukat.
A merészség a koncepció minden egyes pillanatát áthatotta, kezdve természetesen magával az ötlettel. Alapállás tehát, vagány rendez\u0151i elképzelések, négy színészjelölt akarása, végül egy frissen kreált kosztümös el\u0151adás ambíciója. Nos, e hat ember produkciója a semmit\u0151l tart a valami felé, finoman fogalmazva is ez a poroltóval a bozótt\u0171zben effektus. Materiális világunkban, sajnos, a jó szándék és a fiatalos tenni akarás önmagában kevés. Jelen szerencsés esetben bebizonyosodott a régi jó alapelv: merj, kérj, és kapsz. A darab rendez\u0151je így okoskodva fordult Dráfi Mátyás Teátrum nev\u0171 társulatához, akik minden habozás nélkül oltalmukba vették az ifjú titánokat, így biztosítva számukra a fényt a bürokrácia sötét útveszt\u0151iben. A zöld felvillant, tehát kezdetét vehette az álmok vizualizálása, a valódi, ideg\u0151rl\u0151, együtt sírunk és együtt nevetünk próbafolyamat. A kezdeti merészség ezen a ponton csapott át az izgalomba. Roppant kellemes id\u0151töltés a tervezés, leginkább a nagy, hajnali világmegváltások távlatából. Végül amikor adott a lehet\u0151ség, mondják, s tessék élni vele, akkor az arra nem érdemes inkább visszavonulót fúj. A stáb itt bizonyította el\u0151ször rátermettségét és érettségét, nemes egyszer\u0171séggel fogva fel a feladatot, és elkezd\u0151dött. Egyetemisták lévén, a próbákat els\u0151sorban az órarendhez kellett igazítaniuk, s mert különböz\u0151 évfolyamok diákjai, ez kezdetben nem kis fejfájást okozott az egyébként is túlterhelt rendez\u0151nek. Ugyanis, Száz Pál a több mint test\u0151r esete. \u0150 egy személyben látta el mindazon teend\u0151ket, amelyeket profi társulatoknál egy egész – stílusosan fogalmazva – test\u0151rhad. Instruált, szöveget értelmezett, világított, de ha kellett, felmosott vagy akár ügyeletes gyógy-szertárat körözött. Ránézésre neurotikus és szétszórt volt, mégis, mikor színészeit felterelte a színpadra és kijelentette: „Akkor kezdünk”, átszellemült, és érezhet\u0151vé vált valami a „tudom mit csinálok” atmoszférájából. A klasszicista és – meg merem kockáztatni – sokak által már el is temetett darabot olyan prizmán keresztül volt képes látni, amely egyértelm\u0171en egy sokat ígér\u0151 tehetség sajátossága lehet. Ízlésvilága nem mindennapi, ötletei zavarba ejt\u0151en eredetiek, mindemellett pimaszul fiatal, azonban felkészült és még zenei ízléssel is megáldott. Az izgalom, azt gondolom, a színészeken is azonnal úrrá lett, mikor is az egyszer\u0171 matematika slusszpoénjával szembesültek: kiadó tizenegy szerep négy színészre. Parafenomén fordulat, csupán hinni kell benne, és máris m\u0171ködik a történet. A két lány, Tarr Csilla és Jókai Ági voltak a szerencsések, csupán egy-egy szerep volt az övék, viszont az igényesség garantált elem volt mindkett\u0151jüknél. Azt gondolom, mindketten képességeikhez mérten brillíroztak, csupán egyetlen dologról nem sikerült meggy\u0151zniük, hogy: kezd\u0151k. A teremtés koronái viszont kedvükre válogathattak a megformálásra váró karakterek színes zsákjából. Tóth Károly lezseren és egyben elegánsan váltott szájh\u0151s katonából narcisztikus f\u0151úron át szigorú varázslóba, méghozzá jól. Havasi Péter karaktere az általa megformált szerepek mindegyikében helyet követelt, és ami a lényeg, odaill\u0151 pontossággal, tudatosan színesítette tovább a kavalkádot. Kósa Annamária díszlete mindössze három paraván volt, három darab anyag három vaskonstrukcióra feszítve, és mégis, oly sok id\u0151, tér, világ. Kapu a reménybe, menedék a b\u0171nösnek, egérút a csalónak és vágy a szerelmesnek, mindössze jól kell tudni velük bánni. A darab óram\u0171 pontossságú szerkezete tökéletesen illeszkedett a minimalista színpadképpel, megfelel\u0151 teret hagyva a néz\u0151k fantáziájának. Az el\u0151adás célja így nem a szájbarágás, hanem a lehet\u0151ségek megmutatása, az érzékek fölcsigázása, röviden: az elgondolkodtatás. Bár a történet kerek és egységes, mégis, ki kell, hogy emeljem a második felvonás eleji jelenetsort. A meglep\u0151 és mulatságos, stilizált komédia elemein alapuló „mini balett” abszolút he-lyénvaló volt, s egy igen ritka jelenséget prezentált. Ugyanis csak igényesen és pontosan érdemes színre vinni az ilyet, ahogyan az Száz Pálék színpadán történt, így érve el a kell\u0151 hatást; a néz\u0151téri decibelmér\u0151t azóta is javítják.
A kezdeti okfejtés utolsó eleme az el\u0151adás hiánypótló mivolta. Igen, az. Úgy érzem, nem kell tovább cifrázni, cs\u0171rni-csavarni, tekergetni a dolgot. A titok nyitja mindösszesen ennyi: úgy kell eljárni, ahogy ezek a tehetséges, bátor és ambiciózus fiatal m\u0171vészlelkek tették. Példát mutattak, sok mindenkinek, sok mindenre. Elhitték, hogy sikerülhet, és volt erejük bebizonyítani az állításukat. Sikerült, siker. Véleményem szerint a közönségen múlik, hogy a sikerük tartóssá váljék. Láthatta bárki Pereden, a premier napján, hogy e kezdeményezés érdemes lehet rá.
(Teátrum Polgári Társulás, 2011)<\/p>\n

SZABÓ RÉKA<\/p>\n

 <\/p>\n

 <\/p>\n

 <\/p>\n

 <\/p>\n

 <\/p>\n

 <\/p>\n

Szemlél\u0151dés – válogatás az elmúlt hetek irodalmi híreib\u0151l
(május–június)<\/p>\n

Kafka és barátai
a somorjai zsinagógában<\/p>\n

A császár üzenete cím\u0171 Kafka-próza rendhagyó feldolgozásával rukkolt el\u0151 nemrégiben Szemz\u0151 Tibor multimediális m\u0171vész. Kisfilmeket gyártott, melyekben Kafka és utolsó barátai életének hely-színeit filmezte le, s a képeket A csá-szár üzenete cím\u0171 kispróza különböz\u0151 nyelveken elhangzó felolvasásai festik alá. Május 28-án a somorjai zsinagógában a Szemz\u0151-projekt Forgách András kétszemélyes színdarabjával egészült ki, amely Kafka két barátja, Dora Diamant és a magyar Klopstock Róbert Kafkához f\u0171z\u0151d\u0151 emlékeir\u0151l szól. A somorjai zsinagóga bels\u0151 tere ideális közeget szolgáltatott a misztikus Kafka-próza életre keltéséhez, a falakon színesen vibráló képek, a Magas-Tátrától Brooklinig. A két öreg barát közben a maga nosztalgikus Kafka-történeteit adta el\u0151, amelyekben az írót csaknem szentté avatták. Minimum kérdéses, nem veszélytelen-e a Kafka-kultusznak ilyesféle ápolgatása, nem rombolja-e magát a Kafka-jelenség intenzitását, ha Kafkát mint afféle Krisztust akarjuk szemlélni. Ebb\u0151l a szempontból – ahogy a Kafka-szellemet saját maga ellen kijátszva foglyul ejtették a kiszolgáltatott Franzot a kirámolt zsinagógában – hamisítatlanul kafkai volt a Szemz\u0151–Forgách-produkció.
Magyarország volt
a Bookfest díszvendége<\/p>\n

Magyarországi és romániai magyar könyvkiadók is vendégeskedtek az idei bukaresti könyvvásáron, amely a budapesti Ünnepi Könyvhét el\u0151tti napokban, május 25–29-én került megrendezésre. A romániai magyar könyvkiadók részvétele nem magától értet\u0151d\u0151 ezen az eseményen, idén azonban, a magyarországi kiadókkal azonos csarnokban állítottak ki. A jelent\u0151s eseményen olyan magyar szerz\u0151k is részt vettek, mint Nádas Péter és Esterházy Péter.<\/p>\n

A Kalligram hazatalált<\/p>\n

A híradásokban az szerepelt, hetven év után újra Magyarország határain túl is megrendezték az Ünnepi Könyvhetet – mégpedig Kolozsváron. Nem maradt könyvheti rendezvény nélkül azonban a szlovák f\u0151város sem. A Kalligram Kiadó, amely a többi nagy kiadóhoz hasonlóan az Ünnepi Könyvhét megnyitását megel\u0151z\u0151 napokban Budapesten szokott csoportos könyvbemutatót tartani, idén megduplázta a könyvbemutatói számát, s a pozsonyi közönségnek is igyekezett a kedvében járni. Május 23-án hét új verseskötetet mutattak be a pozsonyi Dunaj Kulturális Központban, Csehy Zoltán vezetésével. Voltak köztük tavalyi kötetek is, mint Barak László A halálneppere vagy Vida Gergely Horror klasszikusok cím\u0171 kötete, de a felhozatal nagyobbik részét vadonatúj, ropogós könyvek: Orcsik Roland, Németh Zoltán, Schein Gábor, Varga Imre, Lanczkor Gábor kötetei tették ki. Ennél is izgalmasabbra sikeredett a május 31-i prózaest, amelyen hét prózakötet került bemutatásra. Mindenki megkaphatta az ízlésének megfelel\u0151t: T\u0151zsér Árpád, ahogy t\u0151le megszokhattuk, sziporkázott, a szerelmi költészetet siratva, Mészáros Sándor – talán kissé túlozva – az Éleslövészetnek megfelel\u0151 remekm\u0171nek titulálta Grendel Lajos legújabb, Négy hét az élet cím\u0171 regényét, az els\u0151kötetes Veres István meg burkoltan elküldte a francba a m\u0171sorvezet\u0151 Szigeti Lászlót, és kioktatta a recenzenseket (a közönség persze vette a lapot, s vette Veres István Galvánelemek és akkumulátorok cím\u0171 fergeteges novelláskötetét is). A titokzatosabbak közül itt volt az els\u0151kötetes Bartók Imre, Fém cím\u0171, kissé dantei, kissé bernhardi, kissé kafkai, de nagyon eredeti regényével, a nagy siker\u0171 Klára után teljesen új utat választó György Norbert, illetve az ugyancsak rendhagyó nyelven m<\/p>\n","protected":false},"excerpt":{"rendered":"

A naplóírás metafikciójaT\u0151zsér Árpád Érzékek cs\u0151cseléke cím\u0171 kötetér\u0151l Van egy versem, egy T\u0151zsér-vers, a Jalousionisták, amelyb\u0151l a következ\u0151 idézetet már legalább három-négy helyen felhasználtam, és most is ezzel kezdem:<\/p>\n","protected":false},"author":1,"featured_media":0,"comment_status":"open","ping_status":"open","sticky":false,"template":"","format":"standard","meta":[],"categories":[44],"tags":[],"yoast_head":"\n\n\n\n\n\n\n\n\n\n