Száz Pál: A végső performansz – Búcsúzik a szerkesztőség Benkő Krisztiántól

Június 25-én, mikor Krisztián haláláról értesültem a litera.hu cikke által, zavarodottságomban nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ez is egy újabb performansz – Krisztián egy virtuális térből figyeli, hogyan reagálnak a kamu mail-címről küldött gyászjelentésére.

Aztán lassan kiderült, hogy az, ami kamu kellene hogy legyen, az az igazság; ami pedig az igazság kellene hogy legyen – a performanszról alkotott képzetem –, csak sápadt allegóriának jó. A halál nem viccelt Krisztiánnal, Krisztián pedig nem viccelt a halállal. Újabb sápadt allegória. Pedig mennyi okosat írt le Benjamin Walter A német szomorújáték eredete című esszéjében az allegóriáról. Krisztián idézte őt valamelyik bábos esszéjében. Halála a visszavonhatatlan végességgel szembesít: ezt a performanszt már nincs ki leleplezze. Vége az előadásnak, a bábut elhagyta a kéz.

Amikor néhány évvel ezelőtt Krisztiánt, tevékenységére felfigyelve, személyes ismeretség hiányában megszólítottam, még nem sejtettem, hogy lapunk visszatérő szerzőjévé válik. Addigra Krisztián megírta már az Önkívület című monográfiáját, melyben a filológiai feltáró munka olyan szuverén interpretációs stratégiával párosul, amely a műveltségi háttér és csavaros gondolkodás útjain a magyar romantikát új nézőpontból mutatja. A sötét romantika és a klasszikus avantgárd mozgalmak folytonosságát is szemléltette a Bábok és automaták című kötete, mely az emberi lét alaptermészetére az egyén és a hatalom, a technika és primitivizmus, a testpolitika és ideológia viszonyával kérdez rá. A könyv, mint Krisztián egyéb munkái is, a társművészeteket bevonva a kultúrtörténet egy égető és izgalmas témáját (a humán és az antihumán viszonyát) érzékenyen elemezve olyan rejtett és meglepő összefüggéseket tárt fel, mint például a grácia és az Unheimlich fogalmának kultúrtörténete. Ez a sokirányú, ám következetesen a mögöttes folyamatokra fókuszáló elemzés jellemzi lapunkban közölt írásait is. Ha most csak ezeket nézzük, máris látható a szerző sokoldalúsága. A tetoválás politikai jelentéseit feltáró esszétől Weöres Octopus című drámájának és Italo Calvino Láthatatlan városok című kisregényének elemzésétől Tormay Cécile és a Napkelet viszonyának médiatörténeti feltárásán keresztül a popkultúráig (A szürke ötven árnyalata, Lady Gaga Artpop című lemeze) terjed. Vágvölgyi B. András Tokyo Underground, Szombathy Bálint Dada-tsúszda és Szécsi Noémi Finnugor vámpír című regényének nagyon különböző kulturális beágyazottságát a beavatott tekintetével vizsgálta.

Krisztiánt sokkal inkább szövegei által ismertem meg, mint személyesen. Bár tudom, gyakran tett sokak számára bántó megjegyzéseket, leadott tanulmányainak és a Facebook-profiljának szövegei homlokegyenest különböznek. S mivel egyébként sem vagyok az az ember, aki a Facebook-profilja alapján ítél meg valakit, Krisztián hasonló kirohanásait a provokációban élő avantgárd szellemmel magyaráztam, meg azzal a cinikus kérdéssel, hogy ha a megnyilvánulás kontextusa deformálódott, ha minden viszonylagos, lehet-e bármiféle egyértelmű kijelentést tenni. Annyi bizonyos, hogy a provokativitás, a normatívák és határok átlépése Krisztián írásaiban olyan hajtóerőnek bizonyult, amelyhez feleslegessé vált volna bármilyen ideológia támogatása – miközben éppen a politikai és esztétikai ideológiák kultúrtörténeti erejének érzékeny témájával nézett szembe rendkívül körültekintő, objektív érzékenységgel.

Krisztián halála, ahogy élete is, ezt az őrült elszántságot – mely gyakran elszánt őrületnek tűnt – tetőzi be. Éppen olyan korán, mint a romantika általa oly kedvelt szerzői esetében. Bár szerteágazó életműve nem terebélyesedett tovább, csak az összegzésekor lesznek majd láthatóak azok a merész irányvonalak, amelyeken már csak azok haladhatnak tovább, akik itt maradtak.