Kustos Júlia: Olyankor, utána

A városi múzeum Pozsonyban.

Utószó

Először és utoljára a kamaszkori lángolás és a meg-nem-értett művész életérzése sugallta, hogy van némi affinitásom a fotózáshoz.

Nincs affinitásom.

Az én gondolkodásom nyelvi. Az emlékeim illat- és tapintásalapúak. Rendre elfelejtem az emberek arcát. Sokat gondolkodom, hogy az agy miként képezi le a zenei emlékeket. Vajon el fogom-e felejteni valaha az anyám, az apám, a szeretteim hangját?

Ugyanez a festészettel. Szeretem, de szörnyen rossz festő lennék. A kompozícióig még ha el is jutnék, képtelen lennék uralni a teret. Az én vásznam lapos lenne, kiszámítható, unalmas. A fotóimmal sem az a célom, hogy megmutassam, micsoda reneszánsz ember vagyok.

Volt egyszer egy régi szerelmem, nevezzük Ivánnak (mert a neve szláv név volt, és V is volt benne), aki egy adományboltban talált egy régi fényképezőgépet. Sem nekem, sem Ivánnak nem lett volna pénze újra. Szükségünk sem volt rá. Se régire, se újra, mégis megvette. Akkor éppen Lengyelországba tartottam pár hétre, és az utazásnak még a gondolatától is rosszul voltam, ezért kaptam azt a feladatot, hogy minden nap két kockát lőjek el a tekercsből, és meséljem el neki, mikor hazatértem, hogy mit éltem át.

Iván a múlté. Az a fényképezőgép is. De a hagyomány él, és az utazással még élőbbé tettem. Ha ezt olvasod, Iván, (ismerj magadra, és) nézd, beszámolok.

Egy hónapja kellett volna ezt az útinaplót leadnom, de lassú volt az előhívás, és hogy őszinte legyek, én is sokat tologattam magam előtt. Mert megírni a második útinaplót egyenlő múltidőbe tenni valami igazán fontosat. Visszaemlékezni egyenlő lehunyni a szemem, és érezni a frissen mosott szállodai ágyneműt, a kotyogós kávé meg a vacak erdeigyümölcsös gin-tonic ízét a számban, végighúzni az ujjam egy koszos stúdió koszos ablakpárkányán, fenekem alatt nyikorogtatni a Lab Café székét, ujjaim közt nedves és súlyos textíliákat morzsolni. Emlékezni: újra a neonfényben állni, két sírás közt énekelni Lana Del Reyt és megérezni az orromban a mosószer meg az öblítő illatát.

Én (már?/még?/még mindig?) az a generáció vagyok, amelyik dalszövegek soraival udvarolt és udvaroltatta magát a közösségi médián. Ezt a 30Y-számot Pozsonynak küldöm.

Bože môj, micsoda őszünk volt kettesben!

olyankor lágy eső / olyankor más minden

olyankor ablakon / kopog csak és itt benn

ahogy a szív dobog / ritmusára annak / kopog az ablakon / ez nagyon nagy ablak

olyankor szabadság / olyankor szép minden

olyankor fiatal / olyankor ránc nincsen

olyankor élni csak / olyankor no halál

olyankor céloz és / olyankor betalál

olyankor utána

tudod ha vége van

az ágy oldalára / írod fel boldogan

én meg a szívembe

a belső falára

a neved arannyal / írom fel utána

A képeket a szerző készítette.

Kustos Júlia (1996, Szombathely)