Egy félig telt burrito és a boldogság találkozása a boncasztalon
Megnézed, aztán folytatódik az életed úgy, ahogy addig, valami ilyesmi az elvárás, gondolom. De nem értem. Megnézed, összetörik a szíved, elmész aludni. Felkelsz, reggel még megnézed belőle az utolsó dalt, kétszer, mind a kétszer összetörik a szíved, mondjuk legyen mindkét szíved, aztán elmosogatsz egy tányért és egy kanalat, megmosod az arcod, a fogad, elmész vécére, beteszel egy füzetet a táskádba, kipirosítod a szádat, mintha a közeljövőben terveznél mondani valamit, amire szeretnéd, hogy fokozottan figyeljenek, pedig nem, felöltöd a kabátod, a lift előtt még felsétálsz egy félemeletet, hogy ellenőrizd a nagytükörben az összképet, miféle összképet, mit számít, aztán elmacerálsz pár percet a lifthívókkal, megnyomsz minden gombot amit találsz, felszállsz a buszra, felszállsz a másik buszra, talán megeszel aznap egy gyrost, tortillában, mert ettől van egy halvány felemelő érzésed azt illetően, hogy igenis fogyókúrázol, este még chia magos joghurtot is fogsz enni, tök mindegy. Megy tovább.
De nem megy. Egy darab belőled, vagy ha úgy tetszik te egy párhuzamos univerzumban, mostantól életed végéig nézed körbe-körbe Bo Burnham show-záró számát, a Kanye West által ihletett fáradt panaszáradatot, és nem azért, mert zseniális, holott persze az, és persze vannak ettől még zseniálisabb dolgok a világon, minden nap valami más, nem, ez nem igaz, ilyen havonta, félévente egyszer, de nem is ez a lényeg, mert aztán pár hónap múlva bizonyosan megfeledkezel majd róla, tudod, és ez, na ez az ami nyugtalanít téged. Ezért maradsz ott. Ott van a bőröd alatt, átsejlik. Nem akart semmit. Semmi mást, csak boldoggá tenni téged. Ugrálni egy kicsit, éppen egy óráig, hogy boldog légy.
És ő? Én pár hónap múlva majd megfeledkezem erről, aztán néhány héttel később eszembe jut és újra megnézem a végét, újra sírok, akkor már néhány hét múlva feledkezem meg róla, aztán legközelebb néhány nap múlva. Arcot mosok, fogat mosok, felöltöm a kabátom, felszaladok egy félemeletet, hazamegyek, megünnepeljük emberek szülinapját, folynak a dolgok, ahogy folyniuk kell. És most mégis mit lehet mondani?
Az idén 26 éves Bo Burnham 2006-ban, 10 évvel ezelőtt kezdte el feltölteni egyedi humorú, ironikus dalait a youtube-ra. Később aztán többször turnézott stand up estjeivel, ezelőtt például legutóbb a what. cíművel, ami számos könnyed és kevésbé könnyed dallal ajándékozott meg minket. És ami furcsa, hogy amikor elkezdtem nézni a Make happy-t, az volt az érzésem, hogy kifulladt a dalírás terén. Fáradtnak tűnt, és bár végig érdekes és pont kellően és kellő alkalommal vicces tudott maradni, és a dalok is maradandóak voltak, mégis tudtam, hogy ezeket nem fogom úgy agyonhallgatni, mint a Sad-et, vagy a From God’s Perspective-et. De mint utólag látom, ennek is van jelentősége. Ennek a fáradtságnak, amit érzek belőle. Hogy mit csináljon még értünk? Mit tegyen még, hogy egy kellemeset sörözzünk az estjén? Aztán jött az utolsó, a Can’t Handle This. (And I barely could.)
Mint azt a dal elején megígérte, ami következik, az egy pár perces ömlengés a problémáiról, kezdve azzal, hogy a Pringles dobozaiba nem fér be a keze (ahogy a nézőtéren senkié sem, magasba a kezeket!), folytatva az átható részletességgel elmesélt történettel arról, hogyan sikerült túl sok mindent tennie a burritójába, amiért aztán végül a fele kipotyogott, majd a csúcsponton bevallja, hogy a valódi problémája mi vagyunk, és az, hogy boldoggá szeretne tenni minket. És az egész meta-jellege, amire többször konkrétan utal az est folyamán, és aminek a tárgya, a szórakoztatás, a nézőközönség előtt való élés igénye, már az előadás trailer-ében is megjelent.
És most mégis mit lehet mondani? Nézzétek meg, aztán folytassátok az életeteket, a fogmosást, a félemeletekre szaladgálást, a buszozást, az ünneplést, mindent. Bo pedig ott lesz az összes családi fotó hátterén, és mindent, mindent, mindent megtesz, hogy boldogok legyetek.
Nagy Hajnal Csilla
1992-ben született Losoncon, jelenleg az ELTE magyar MA elsőéves hallgatója. Leginkább verseket és prózákat ír, idén jelent meg első verseskötete Miért félünk az őrültektől címmel. Az Irodalmi Szemle munkatársa.