Bódis Attila versei

Urbantristesse felvétele

Fáj nekem az este

Fáj nekem az este minden reggel:
A harmadik kakasszókor
A csillagok júdáscsókja
És egyikük pálfordulása.
Fájnak az emberek,
Akik remeték vagyunk álmunkban.
Reggel pedig holdkórosok.

Fáj nekem az este minden délben:
A harangzúgások minden győzelem után
Az újabb és újabb háborúban.
Fájnak az ebédek vagy az azok hiánya.
Az üres tányérok tisztán és koszosan,
Ahogy ferde toronyként törnek a csúcsra.

És fáj nekem az este este is.
Ez a mostani pedig minden eddiginél
És ezutáninál jobban fáj.
Mintha nem tudnám, lesz-e reggel?
Hogy vár-e valaki benn az ágyban?
Mikor az esthajnalcsillag túljut hatalma zenitjén,
Már csak én vagyok.
Önmagam estje fáj leginkább.
Átölel, lehúz és gyarmatosítja lelkem.
Mintha prédája lennék annak, ami
Itt lakik bennem.
És csak este bújik elő, mert gyáva.
De itt, ahol elkap, mindig este van.
Senki sem hallja, de rámüvölt hangosan.
Rám, a megszelídített árnyra.
Aztán szonettet énekel neki.
Majd fényt lapátol rá az újabb hajnal.

Újra meg újra csak a fájdalmat látom a
Tükörben fogmosás közben.
Fáj a készülődés a saját temetésemre.
Az öltözködés, hiszen sosem állt jól az öltöny.
Fáj a tömeg, akár részvétből, akár hivatalosan
Vagytok itt. De legjobban a harangozó botfüle fáj.
Aki alig tudja követni a kottát. Nehogy bét üssön
Cisz helyett. Győztem vagy vesztettem halálommal,
Nem tudom. De díszmenetben vonul velem a tömeg.
A prédikáció, mint egy hadvezér tettei.
Ez mind fáj nekem. Valóság volt ez egyáltalán?
Vagy csak képzeltem ezt a sok fájdalmat?
Az izzadó lapátok részegen hányják rám az anyaföldet.
Fáj a részvét. De még jobban a megjátszott részvét.
Aztán eloszlik a tömeg, mint egy futballmeccs után.
Már a beszédtémák is teljesen mások. Pletykák,
És már nem is rólam szólnak.

Emlékek. Gyerekkoriak. Könnyek. De végül azok is meghalnak,
Akik engem eltemettek. És ennek örülök a legjobban.
Felejtsetek el! Mintha sosem léteztem volna.
Istentől is ezt fogom kérni: ne küldjön se pokolra,
Se mennybe. A testemmel együtt a lelkemet is semmisítse meg!
Nem akarok többé se gondolni, se érezni!
Azzal a lehetetlen fantáziával vigasztalom magam,
Hogy a fájdalom egyszer majd eltűnik.

Ott kellett volna lennem

Ott kellett volna lennem,
Nem a pipafüstös balkonon,
Ahol önmagammal veszekszem
Önmagam sanyarú sorsán.
Ott kellett volna lennem.
Nem a napóleoni hátratett kezekkel
Körsétákban kiélt kilométerhiányomban.
Ott kellett volna lennem, és nem
A nászajándékba kapott homokórát forgatni,
Mintha homokszemei Beethoven ötödik
Szimfóniájának kritikus másodpercei lennének.
Ott kellett volna lennem, hogy mint egy
Mondabeli óriás – átöleljelek.
Szerelmünk sírjára egy szál sárga rózsát helyezek.
Ami nem is a kedvenc virágod volt.
Még a gyászban is önző vagyok.
Ha szobrász vagy festő lennék, lenne erőm
Megformázni, megfesteni ellened tett bűneimet?
Sokszor láttalak azóta. És mindig elolvasom
Sírfeliratunkat a szemedben.
Ott kellett volna lennem.
De én be akartam tépni a tenger levegőjétől,
És céltalan kóborlásoktól megrészegülni.
Filmet forgattam képzelt hőstetteimről,
Melyben minden szereplőt én alakítottam.
Sosem felejtem el a napot, mikor ruhásszekrényed
Tükörképe szerelmet vallott nekem.
Sokszor jobban érdekeltek a már több száz éve
Halottak, mint a te élő szerelmed.
Pedig tudtam, hogy egyre magasabb láz gyötör
Téged, ahogy távolodtunk egymástól.
Titkon arra az életre vágytam, amikor még
Haszontalan gondolatokból és felesleges képzelődésekből
Tartottam el magam.
Talán az volt a baj, hogy hittem a mozinak és a zenének.
Elhittem, hogy minden lehet olyan egyszerű,
Mint a dalokban és filmeken.
Pedig láttam a könnyeidben a szeretet szelíd, szinte vallásos éhséglázadását.
Mint egy werkfilm egy szerelmi jelenetről
Egy meteoreső-zokogással.
Én meg a kereszt helyett egy nyugágyban nyújtóztam.
És hidegzuhanyt vett bátorságom, mert azt hittem,
Örökké gyerek maradhatok.
Ott kellett volna lennem, ahol egy szeretettel meggyújtott
Gyertya a szívet és a lelket is melegíti.
Rágyújtok, és szánalommal telve nézem, ahogy
A pipa erotikus vulkánjában vajúdik a tűz.
Elhatároztam, ha jó férj nem is voltam,
Megbízható barát leszek.
Azóta bűneim hatványára emelem a Miatyánkot,
Az összes többi imát és jócselekedetet.
Szundítson egy nagyot az összes erény a lelkembe takarózva.
Kettőnk közt nem a barátságból lett szerelem, hanem fordítva.
Fura dolog ez, de hű maradok baráti ígéretemhez.
Magamat hibáztatom. Mi mást tehetnék, ha ez az igazság?

Bódis Attila (1988, Pozsony)

Költő.