Fenyvesi Áron – Feedback és kollapszus (Fenyvesi Ottó kollázsai a veszprémi aluljáróban)

Fenyvesi Ottó Egy lila nap törmeléke című kollázsa

Mindenekelőtt fontosnak tartanám tisztázni még az elején a beszélő pozíciómat, mivel ma nemcsak egyszerűen művészettörténészként vagyok jelen ezen a ceremónián, hanem a művész fiaként is. Ez nem elhanyagolható tényező, és némiképp bonyolítja is a helyzetem. Lenne módom persze éppen ezért de-, vagy épp remisztifikálni a művész pozícióját, személyes történetek mentén megnyitni, megközelíteni Fenyvesi Ottó univerzumát, gyerekkori banális történeteket, fura megfigyeléseket megosztani, amiket csak a közelség vagy az együttélés mentén tapasztalunk egymásról, de igyekszem majd kicsit valahogy a két szempont között oszcillálni, meglátjuk, hogy sikerül. De az mégsem fog menni nekem a továbbiakban, hogy egyes szám harmadik személyben emlegessem az apámat a szövegben…

Mindenekelőtt hadd osszam meg önökkel az én első és talán legfontosabb dilemmámat apámmal kapcsolatban, amire nyilván nemcsak én gondoltam gyerekként, hanem másnak is szöget ütött ez a fejébe: az én apám hogy lehet költő, aki verseket ír, és képzőművész is egyszerre, aki ragasztgat, történetesen kollázsokat, amiket néha be is pöttyöz, vagy mostanában meg már át is fest?

Fenyvesi Ottó Sound house 1. című kollázsa

Ebben az identitásban – ami természetesen kiegészül a polgári foglalkozásként űzött szerkesztéssel, újságírással, szervezkedéssel – van szerintem a kutya elásva, ha fogalmazhatok ilyen banálisan. Ma, a hiperspecializáció korában egyre kevésbé elképzelhető, kivitelezhető, reális egy ilyen identitás, hiszen ma már nemcsak egyszerűen újságírók például az emberek, hanem sportújságírók, akik maximum a sporttal példálózva szólalnak meg más témában, nem pusztán filozófusok, hanem analitikus filozófusok, akik elnémulnak Szent Ágoston hallatán, vagy kézsebészek, akik elfordítják a fejüket, ha a szívről van szó, nem sajtósok, hanem social media managerek, akik csak posztokban tudnak gondolkodni, de egy a4 komplexitású szövegben már nem stb., nem ragozom. Azt szerettem volna érzékeltetni ezekkel a példákkal, hogy mintha egyre inkább a részekhez értenénk csak, nem az egészhez – és egy végtelen specializáció mentén zajlana le az életünk.

Az én apám ehhez képest meg egyszerre költ, művészkedik, szerkeszt, szervez, kicsit mesebelinek is hat néha, hogy van ilyen egyáltalán. Ez a mesebeliség mintha nem is az ezredforduló környéki logika szerint való volna – hanem apám mintha amolyan kihalófélben levő reneszánsz emberként több identitást is magába olvasztana. Persze ha felnőtt fejjel jól meggondolom, ez nem példa nélküli a művészet- és a kultúrtörténetben. Elég csak iderángatnom legkézenfekvőbb példaként Kassák Lajost, akiről ki tudná megmondani, hogy költő volt-e inkább, vagy művész? Netalán forradalmár vagy szerkesztő? Ugyanígy: Kurt Schwittersnek a merzbaujai, a kollázsai a fontosabb művei, vagy a felhangzó versei, az Ursonate? Vagy hogy apámhoz korban közelebbi példákat emlegessek, ki fogja azt megmondani, hogy Ladik Katalin valójában inkább költő vagy színész, mint képzőművész, vagy Szkárosi Endre, aki néhány éve sajnos nincs már köztünk, performer, műfordító, egyetemi tanár vagy költő? Ezeknek az embereknek a művészi identitására vonatkozó kérdések nem megválaszolhatók a mai specializációs logika mentén. Abból a szempontból viszont fontosak, mert arra mindenképpen rávilágítanak, hogy nem csak az én apám kapcsán feltehetők – így vélhetően kell legyen erre a művészeti pozícióra, identitásra egy univerzálisabb magyarázat.

Fenyvesi Ottó Feedback & kollapszus című kollázsa

Egyfelől ajánlanék (innét a mikrofonon túlról) egy idegen szót, amit régebben nagyon gyanakodva közelítettem meg, de idővel rájöttem, hogy teljesen ártalmatlan, mi több, egyre izgalmasabbnak hat, legalábbis számomra… Holisztikus. Amikor először kóstolgatjuk, akkor kicsit jógásnak, spirituálisnak, bahiásnak hat, de valójában bauhausos eszme. Minden egyben és egyenrangúan van jelen benne.

Fenyvesi Ottó Maximum Rock and Roll című kollázsa

A holisztikus azért kulcsszó számomra az apám művészete kapcsán, mert ez a holisztikus szemlélet világít rá arra, hogy valamit egyben, nem szétszálazva, a teljes összefüggésrendszerében kell néznünk, vagy megfigyelnünk, nem lehet részeket, részleteket leválasztani belőle: pontosabban lehet, csak nincs értelme – mert nem tudjuk a részletből megérteni az egészet. Ha az apámnak valaki csak a kollázsait ismerné vagy ismeri, és a költészetét egyáltalán nem, teljesen más következtetéseket vonhatna le a személyére, művészetére vonatkozóan. De mivel a kettő folyamatosan kölcsönhatásban van, nincs nagyon értelme egymás nélkül, külön vizsgálgatnunk őket. Kicsit olyan lenne ez, hogy egy abszurd hasonlatot mondjak, mintha csak a medúzákról szerzett ismereteink alapján próbálnánk meg látatlanban következtetéseket levonni a teljes földi ökoszisztémáról, és el sem tudnánk képzelni például azt, hogy van szárazföldi élet. Lehetetlen feladat.

Fenyvesi Ottó Tequila Sunrise című kollázsa

De kezdek nagyon messzire elkalandozni, visszatérnék szorosabban vett tárgyunkhoz: az apámhoz. Az én holisztikus kulcsom része az is, hogy apám egy olyan generációhoz tartozik, amelyben nem volt feltétlenül adott és elérhető minden társadalmi réteg számára – hogy a magyar kisebbségi létről ne is beszéljünk – a hozzáférés a művészeti képzéshez. Mi több, hogy mást ne mondjak, családi-politikai okokból többen el is voltak zárva ettől. Nem véletlen, hogy az 1980-as évek kultúrájában, ellenkultúrájában, ha úgy tetszik, megannyi „polihisztor”, reneszánsz ember, másképp, a szó legnemesebb értelmében „amatőr” művész jelenik meg. Az apám generációjában, az 1980-as években, sajátos kultusza lett a rendszerenkívüliségnek, ennek a legtisztább amatőr szemléletnek, annak, hogy attól, hogy valaki nem vesz részt hivatalos oktatásban, attól még nem feltétlen kevesebb, mi több, morális értelemben még hitelesebb is lehet, mint az, aki a rendszer része. A valódi dedikációt a művészetben apám generációja számára nem a doktori fokozat elérése jelentette, hanem az, hogy valaki nem tanul művésznek, költőnek sem igazán, de mégis annak a harcnak szánja az életét, hogy ezekké váljon. Aztán persze az is egy izgalmas kérdés, hogy ha apám ma lenne 20 éves, vajon ugyanazt gondolná-e világról. És biztos, hogy verseket kezdene-e írni és nem mémeket farigcsálna, de ez annyira spekulatív már, hogy abba is hagyom.

Két symposionista a veszprémi aluljáróban: Fenyvesi Ottó és Balázs Attila

Apám művészi identitásának és pályájának megértéséhez fontos tudnunk azt is, hogy az 1970-es évek végén, az 1980-as évek folyamán a magyar irodalomban főnixmadárként újjáéledt a konkrét vizuális költészet. A konkrét vizuális költészet egy furcsa hibrid műfaja a 20. századnak, és olyan alkotásokat jelöl, amik ugyan betűkből állnak, mégis „olvashatók”, vagy még inkább „nézhetők” képként is. Apám mintha ezt a gondolatot terjesztette volna ki sajátos eszközeivel egész életművére. Én legalábbis ezt gondolom, érzem. A kollázsai ugyanis egyszerre olvashatók versként, ahogyan a versei sajátos kollázsos vizuális logikákat lendítenek mozgásba. Kurt Schwitters értelmetlenné szabdalta a XX. század elején az újságok, plakátok szavait, az apám a XXI. század elején viszont új értelmet akar adni nekik ­– érdekeset fordult e téren a világ. Ez nagyon fontos, enélkül nem láthatók meg az összefüggések. A kollázsokon ugyanis nemcsak egyszerűen képek lesznek a szavakból, mert a szavak továbbra is jelentéssel bírnak. A szavak, az írás logikája nem függesztődik fel, csak elvizualizálódik. Vannak itt popkulturális referenciák, nem veszíti el a jelentését, sőt felerősödik, rivaldafényt kap a Rock and Roll, az Einstürzende Neubauten, a Silly Symphonies, a Berlinale, a Kollapszus, a Feedback stb. Aztán vannak itt idegen szavak, amik mindig is az egzotikussal kacérkodnak, attól függően, hogy tudunk-e franciául, spanyolul, vagy ciráda számunkra egy szerb cirill betű, vagy jelentéssel bíró szó áll-e össze belőle.

Fenyvesi Ottó

Szóval valahogy apám művészete az írás logikájába van ágyazva, vannak benne képzőművészetisnek ható elemek, meg sok ornamentikusnak ható részlet terel minket abba az irányba, hogy képekként nézzünk ezekre a hibrid konstrukciókra – de legalább ennyiszer a versei is tartalmaznak vizuális elemeket, elég csak most hirtelen például az Amerikai improvizációk töredékeire gondolnunk, ahol kukacok, egyéb írásjelek mint a kollázsok színfoltjai vagy pöttyözései, vonalazásai tarkítják az írott, nyomtatott szavakat. Szóval valahogy apám holisztikus művészetszemlélete mintha azon alapulna, hogy nagyon esztétikusan, lényeglátóan jelentéseket, üzenettöredékeket toljon az arcunkba, már érezte az 1990-es években írt verseiben, hogy néha még egy e-mailnyi terjedelem is sok lesz, és csak Messenger-töredékekkel kommunikálunk majd egymással. Furcsa, mert egyszerre láthatom korszerűnek és időtlennek, azaz korszerűtlennek ezt a gondolatot. Egyszerre mcluhani és gutenbergi a nyomtatás és a média logikájával az írásbeliség hagyományához kötődni, és még jó ösztönökkel belekapni a digitális kultúrába. De azért a TikTokig már nem merészkedik el, teszem hozzá félénken. De nem is kell, mert a művészet sohasem csak a jelen puszta lenyomata, a jelen referenciális ábrázolása. Másról szól: apám akár versekben, akár kollázsokban megtalált és gömbölyű kavicsokká csiszolt szavainak mintha még így is több értelme, realizmusa, morális tartalma lenne, mint annak a társadalmi vagy politikai valóságnak, ami körülvesz minket. És a valóság az makacs dolog, a történelemben az egyre inkább a valóságtól elszakadó Rómát pillanatok alatt bedöntötték a barbárok, az ugyancsak hasonló cipőben járó rokokót lefejezte a francia forradalom, a koncentrációs táborok csendje elnyomta a weimari köztársaság nagyvilági lármáját. Egy veszprémi aluljáróból nehéz megmondani, mi lesz a jövő, de nem is ez a feladat, hanem csak annyi, hogy megköszönjem, hogy eljöttek és az apámat ünneplik velem, úgyhogy ezennel meg is nyitottam a kiállítást.

(Fenyvesi Áron megnyitószövege elhangzott Veszprémben, a Szilágyi László utcagalériában 2026. május 7-én. A kiállítást a Művészetek Háza Veszprém munkatársa, Áfrány Gábor rendezte. A fotókat Bartuc Gabriella készítette.)

Fenyvesi Áron (1983, Újvidék)

Művészettörténész, az acb Galéria főkurátora. Portréján édesapjával, a kiállító művész Fenyvesi Ottóval látható.