Nagy Balázs Péter verse

Károly, mosolyogj

Milyen szigorú arccal szerkeszted az egyik versemet
azon a fotón, amit azóta hívóképként használok.
Használtam.
Mármint persze a kép és a számod is megvan,
csak te nem vagy már meg, Károly. Az a
zöld tűfilc, amit neked vettem,
mert te szerkesztesz, nem dogát javítasz, ezért
nem voltál hajlandó pirossal dolgozni,
még mindig benne van a tolltartómban,
pedig csak a helyet foglalja.
Nem használom, de fogom.

Görcsösen fogod a zöld tollat, összeszorított szádhoz emeled
éppen és örökké, ezen a kb. három évvel ezelőtti fotón.
Különös eset volt az, tetszett a szöveg,
megjegyezted férfiatlan gyöngybetűiddel a lap szélén,
úgy szól a vers az időről,
hogy meg sem említi azt, és hogy ez
nagy dolog. Nagy dolog volt az is, hogy
tetszett valami, amit írtam.
Kekec egy nagy fasz tudtál te lenni, Károly,
valljuk be, és ne is nyissuk ki ezt a vitát,
egyoldalú lenne, és amúgy is,
a szeret ige összes ideje vonatkozik rád.

Nem számít, semmi jelentősége, csak érdekel, vajon
ilyen arccal fejezted-e be a búcsúleveledet is
a kottalap hátoldalán, amikor kitetted a pontot,
úgymond, az életed végére.
Nem számít, semmi jelentősége,
csak érdekel, csak elképzelem, mint vak a szivárványt.
A zöld tűfilceddel ez utóbbi hasonlatot
kihúznád, mondván egyrészt, Balázs, ugyan már,
tudsz te ennél jobbat is, másrészt, látássérült
polgártársainkkal szemben tiszteletlenség leírni ilyet,
én valami olyasmivel védekeznék, hogy de hát ez
csak költészet, semmi tétje, semmi súlya, rajtad
és a szerkesztőn kívül a kutya se olvassa,
vak polgártársaink meg kiváltképp nem, és amúgy is, egy
kevés szociális érzéketlenség bőven ráfér
erre a társadalomra, amivel, ugye,
agyonütném fenti állításomat,
szóval a végén ki is húznám inkább,
úgy keretezve, hogy meggyőztél
engem, Károly, pedig dehogyis, csak rád hagytam,
mint azt is, azon a nyáron, hogy te bizony felakasztod magadat.

Nem láttam a búcsúleveledet,
de úgy képzelem, zölddel írtad.

A minap, mert valamit bénáztam a telefonommal,
felhívtalak. Szigorú arcod azon ironizált,
hogy hülye vagyok, bassza meg, hát mire számítok,
esetleg felveszed és beleszólsz, hogy nagyon sajnálod,
egy szerencsétlen félreértés volt az egész, és
jó is, hogy hívlak, mert esetleg, ha nem jelentene
nagy problémát, este nálam aludnál,
de még visszacsörögsz.
Nem tudom, hol van a telefonod, biztos lemerült már,
csak nem csörgött hirtelen apádnál,
akinek a szemébe se tudtam nézni a haragtól a temetéseden,
mert az eltelt idő, amit jó ideje gyásznak hívok,
amikor leeresztették az urnádat a gödörbe,
még nem korrektúrázta az érzéseimet.

Azóta már persze pontosabbak, sőt
tűpontosak, mert senkire, még magamra vagy
rád sem haragszom, és nem ér el semmi
boldog vagy szomorú pillanat hozzám,
csak felkelek napra nap, dolgozom és
hazamegyek, épp azért, hogy
elölről kezdjem újra és újra.
A gyász is rossz tanácsadó és
egyenesen csapnivaló coach.

Ha most látnál, Károly, ahogy ezt a verset
írom a törzshelyemen a sokadik
Dreher–Unicum után, a törzshelyemen,
ahol az a kb. három évvel ezelőtti fotó
is készült rólad, és te akkor már
proteszt módon semmilyen alkoholt,
csak valami limonádét ittál,
mondván, hogy addig nem piálsz velem,
amíg alkoholproblémáim fennállnak,
szóval ha most látnál,
jóízűen röhögnél rajtam és
áthúznád egy ormótlan zöld ikszel az egészet,
nehogy már csak ennyi szót szenteljek személyednek,
és jót röhögnél a magad
túlvilági poénján,
és én lefotóználak megint,
legalább mosolyognál,
még ha rajtam is,
akkor is
mosolyognál.

Nagy Balázs Péter (1994, Budapest)

Költő, 2016 óta publikál.