„Sötéten fénylő titok…” – az Irodalmi Szemle körkérdése Talamon Alfonz életművéről

Fotó: Litera.hu

 

Hatvan éve született és harminc éve hunyt el Talamon Alfonz. Az Irodalmi Szemle ankétjának kérdéseire Hajtman Béla, Szalay Zoltán, Szászi Zoltán és Száz Pál válaszoltak.

 

Talamon Alfonz műveinek sajátos stílusa, a talamoni világalkotás sok hívet szerzett magának. Miben egyedi a talamoni szöveguniverzum?

 

Hajtman Béla: Elsősorban a folyondárszerű, már-már véget nem érni akaró, kígyózó mondatok okán, melyek az olvasó számára különös talamoni szöveguniverzumként hatnak. Mondhatnánk azt is, hogy írásait a mágikus realizmus, a kafkai szorongás és a közép-európai melankólia ötvözete hatja át. Számomra az egyediség mindenképpen a hosszú, összetett mondatokban rejlik, melyek hömpölygő ritmussal törnek előre. Nem a cselekvés, a történetmesélés a fő mozgatórugója a hosszú mondatok használatának, inkább a részletek, a megfoghatatlannak tűnő tárgyak, a belső tájak leírásai egyfajta statikus képpé formálódnak a világalkotásában. Ezt tartom az ő egyediségének. Stílusának védjegye a szinte önmagukba vesző, végtelennek tűnő hosszúmondatok használata, amelyek mélabús ritmust adnak a szövegnek. A személyes érintettség okán úgy tapasztaltam, hogy Talamon alkotásvilágától nem esett távol a kafkai szorongás, a közép-európai ember elvágyódása. Az ő szöveguniverzumában a fikció és valóság teljesen összemosódni látszik. Rögtön az első novelláskötetével kiforrott prózaíróként mutatkozik be. Ahogy a kötet alcíme is sugallja: „Elvégre az ember a halhatatlanságból faragja koporsódeszkáit”. Novellái középpontjában gyakran az elszigeteltség, elmagányosodás, a kisvilágok zárt rendszere sejlik fel. Földrajzilag behatárolhatatlanok a szövegvilág helyszínei. Nála újszerűnek tűnik számomra a belső világ kivetülése. Talamon egész életművének alaphangja az elmúlás, az idő múlásának kérlelhetetlen ábrázolása. A szöveguniverzum kiteljesedésében a képzelet már nemcsak menedék volt, hanem egyfajta teher is.

 

Szászi Zoltán: A talamoni világalkotást én úgy értékelem és érzékelem, mint egy szlovákiai magyar közegben, egy nagyon kis nyelvi és szellemi közösség számára magyarul írt kisebbségi James Joyce-i távlatokat építő Ulysses-parafrázist. Felteszem a kérdést: amikor még élt, valóban sok hívet szerzett magának? Vagy csak az értő olvasóból volt akkor több? Nem tudom, ahogy azt sem tudom, ma mennyien és milyen mélységben ismerik őt. Talamon írástechnikája egyértelműen a XX. század második felének modernista irányzataira építkezett, de mégsem lett annak csupán másolója, reprodukálója. Ő a sajátságos hosszúmondataival, a személyes, pikírt, borongós és omló történeteivel, a belső vívódásainak már-már szürrealisztikusan képlékeny nyelven megörökített leképezésével olyan szöveguniverzumot volt képes alkotni, melynek egyedisége példátlan. Nemcsak a szlovákiai magyar és magyar, de a világirodalmi mércét nézve is. A későbbi, a Talamon stílusát utánzó epigonok és epigonjelöltek számára megközelíthetetlen mércét rakott fel, így bárki is próbálja utánozni, vakfoltra fut a próbálkozással. Talamon Alfonz olyan irodalmat teremtett, amely nem csupán kisebbségi közegben állt és áll meg, hanem a világirodalom csúcsai felé tört. Ha ez az életmű kiteljesedhetett volna, ha ma születésnapját ünnepelni készülhetnénk, ha világnyelveken elérhetővé vált volna, netán ha halála után még több törődést kapott volna… Kár ez a sok ha…

 

Száz Pál: Erre egyes szövegeket illetően lehetne jól válaszolni. Talamon minden kötete különbözik a többitől és markáns írásmódbeli sajátosságokat mutat fel. De mint minden nagy írónál, az életmű széttartó sokszínűsége ellenére mégis létezik egy félreismerhetetlen talamoni prózanyelv. Szubjektív esetlegességgel sorolván: a mátyusföldi mágikus realista fatalizmus az A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa című elbeszélésben, A pikádorok ivadéka pszichedelikus képzuhataga, az Imbrium ábrándozás és emlékezés működtette imaginációja, a leírásosság és cselekményesség zenei összhangzatai az Álomkereskedőből, a Borkopf-regényben az emlékezés és mesélés retorizálása, illetve a narratív eljárások és színrevitele a szereplők (leginkább talán Pepík Zefstein történetei) által – ezek mind olyan, gyakran virtuozitásig menő írói fogások, amelyek számomra mindig ihlető erejűek.

 

Szalay Zoltán: Azt gondolhatnánk, hogy az író dolga, hogy az életet beleszuszakolja a szövegbe. De inkább fordított a folyamat: a szöveg olyan, akár egy nyíló eperfavirág, amelyből a szemünk láttára, érzékeinket elkápráztatva bomlik ki az élet. Az író az, aki megérzi, hogy a szöveg nemcsak leírja, ábrázolja a valóságot, hanem kibontakoztatja; nem megteremti, hiszen a valóság terem magától is, hanem átlényegíti. A szövegben benne lehet a valóság, vagy mondjuk így: valami a valóságból; de nem ez a lényeg. A lényeg az, ami ezen túlmutat: magán a szövegen is, és azon is, amit ábrázol. Így aztán a szöveg leginkább televény, labirintus és paradoxon, amellyel egyetlen dolgot tehetünk: igyekszünk a mélyére hatolni. Az olvasás – és az írás –: amikor a szöveg felfakad, akár egy bimbó. Vagy ezer és ezer bimbó, amelyekből láthatatlan, idegen, drága spórák áradnak szerteszét.

 

Mi az, ami leginkább megmaradt, rezonál benned a talamoni szövegvilágból? Melyik részletet emelnéd ki a műveiből? Miért?

 

Szalay Zoltán: A Gályák Imbrium tengerén és Az álomkereskedő utazásai. Előbbi az egyik legkülönlegesebb magyar vasútregény, amelyben a vasút egyenesen a tudatunk sötéten gomolygó mélyére vezet, és a nyelv úgy kanyarog, akár a végtelenbe vesző, a felmutatott reményt a beteljesülhetetlenség kínjával azonnal kioltó sínpár. Ez olyan sűrű próza, ami az olvasótól is feltétlen odaadást kíván meg, olyan radikális vállalkozás, amire kevés példa van a kortárs magyar irodalomban. Az álomkereskedő utazásai pedig igazi sziporkázó kaleidoszkóp, álompróza a javából, nem tudom, írtak-e jobbat magyarul.

 

Szászi Zoltán: Az álomkereskedő utazásai az egyik nagy kedvenc, de a Gályák Imbrium tengerén is kedves, ahogy a debütkötete, A képzelet szertartásai varázsa is mindig beüt újraolvasás közben. Jellemzően többször is meg kellett szereznem könyveit, mert ha bármelyiket is kölcsönadtam, azok soha vissza nem tértek hozzám, s úgy véltem, ebben is van valami szándékossága a sorsnak, s magának talán Fonzinak is. Konkrét részleteket nem emelnék ki, inkább azt tudom a kedvencekről leírni, hogy engem állapotba hoznak, egyféle másállapotba, mondjuk úgy, hogy szellemi elvonuláshoz, belső emigrációhoz hasonló állapotba. Amire olykor nagy szükség van, különösen értékválságos időkben.

 

Száz Pál: Talamon a földim, pontosabban a mátyusföldim, így Samuel Borkopf szövegeit a maguk kontextusgazdagságában olvasom, s mindig elkápráztat az, amit szerzőjük benne az imaginációval művel, miközben megalkot egy mitológiát. A mű azonban sok trükkel határolja el magát a referenciális olvasattól. Például olyan álreferenciákkal, mint a Galántha és környéke regionális lap cikkei (talán felesleges lenne az említett cikkeket a máig sem digitalizált Galánta és vidékében keresnőnk), vagy a kulturális toposzok rekontextualizásával (pl. a rabbi sírjánál való kvitl-hagyás szokásának egy felismerhetetlenségig torzított alkalmazása valahol a regény elején), mindenekelőtt pedig az elbeszélői rétegzettséggel, amely az emlékezet és az elbeszélt idő lebegésbe oldódásáért is felelős (ebben Krúdy méltó örököse Talamon). A regény olvasható reciklált kulturális emlékként is, a cukorgyári világ, a kisvárosi zsidóság és helyi futballklub társadalomtörténeti elképzeléséből megalkotott univerzumként, a mikrotérség imagináriumaként. Kedvencem az olasz lobogó kitűzéséről és a csehszlovák megszállókra való várakozásról szóló rész. Ez olyan regionális mentalitástörténeti allegóriaként olvasható, amely – mint csöppben a tenger – jellegzetesen közép-európai létbizonytalanság-érzést fogalmaz meg, persze a groteszk fonákságával együtt. Talán a Hašek–Hrabal-hatás is ráfogható erre a vonásra, ha már csehszlovák. Az életmű belmozgása felől is érdekes a regény, abból a szempontból, hogy milyen páratlan módon sikerült Talamonnak vegyítenie a korábban nem egyszer extázisig fokozott hallucinatív világ asszociációs logikáját a prózahagyomány kauzális logikájára épülő narratív szerkezetével. A talamoni stílusra nézve az is nagyon érdekes, hogy egyes esetekben szinte eldönthetetlen, hogy stílusművészetről vagy stílusművészkedésről van szó, modorról vagy modorosságról. A manír önparódiába való nemesedését persze azonnal a posztmodern számlájára írnánk, pedig az érett Krúdynál is érezzük nyomát. Olyasmikre gondolok, mint az Álomkereskedő egy bekezdésének eleje: „Türbékbe megtérő dervisek fohászkodó sóhajával bújok szeretőm alvó teste mellé, kézfejemmel szimatoló vakondokként túrva a gyűrött huzatok közé…”

 

Hajtman Béla: Mindamellett, hogy már pályakezdőként a Próbaút antológiában robbant be az akkoriban még nagy vitát kiváltó (cseh)szlovákiai magyar irodalomba, kérdések tömkelege tette bizonytalanná a fogalmat, hogy mennyire provinciális vagy egyetemes maga ez a terminus. Talamon irodalomban való megjelenésével kapcsolatban számtalan kérdés maradt akkor még megválaszolatlanul. Igaz, Grendel Lajos Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén című tanulmányában hangot ad abbéli vélményének, hogy a szlovákiai magyar írók részéről voltak próbálkozások a neoavantgárd, az újrealista, a minimalista vagy éppen a számítógépes költészetnek nevezett törekvések meghonosítására, illetve a kafkai ihletésű próza tematizálására Talamon révén, de éppen az ideológiai vagy esztétikai kritériumok alapján nem lehetett egy írói csoportosulás köré tömöríteni a különböző alkotógyéniségeket.

Mivel nem irodalomkritikusként vizsgálom Talamon műveit, hanem inkább a személyes érintettség okán, hiszen az egyetemi közegben ismertem meg őt magyar–történelem szakos hallgatóként, elmondhatom, hogy az egyetemi társak közül sokan ma is név szerint beazonosíthatók. Ezeket az egykori cimboráit idézi meg Samuel Borkopf kocsmárosként, mellyel kezdetét veszi a fiktív, sok esetben behatárolható – diószegi cukorgyár, Kuffner báró –, az ivócimborák hiányából fakadó adomázás, anekdotázás, de ha mélyen belegondolunk, ez inkább egyfajta nosztalgiázásnak tűnik, hiszen a társak már nincsenek jelen a kocsmájában. Az anekdotaszerű történetek múlt időben, vagyis olyan térben játszódnak, melyek Borkopf emlékezetében és emlékezetéből lépnek elő. Azért is rezonál a legerőteljesebben bennem ez a világ, mivel maguk a szereplők: a Schön Attila, Pepík Zefstein, Herr Vincenzó, Stofek Tamás, Béla von Goffa nevekkel ellátott ivócimborái, kocsmájának egykori látogatói mind-mind egykori egyetemi társai, kortársai voltak-voltunk, akik meghatározták Talamon magyar–történelem szakos pozsonyi diákéveit. S mindez a hiány a barátok jellemrajzához ad olyan támpontokat, melyekkel kerek egésszé nemesedik ez a szövegvilág még akkor is, ha tudatában vagyunk annak, Talamon Alfonz Samuel Borkopf köpenyébe bújva tragikus balesete miatt nem tudta folytatni legutolsó művét. Közvetlenül a végzetes baleset előtti napokban többször is vendége voltam érsekújvári lakásában. Mivel tudtam, hogy a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából prózakötetén dolgozott, Talamon Fonziként többször visszaemlékezett arra az egyetemi időszakra, amikor Sipos Vince (Herr Vincenzó) kollégiumi szobájában a vizsgák előtti drukkban Berényi József (Pepík Zefstein) és épp a testedzésről megérkező Szép Attila (Schön Attila) társaságában kezdetét veszi a kártyaparti, vagy éppen egy olyan napot fognak ki az egyetemi társak, hogy az FC Bulldózer focicsapata mérkőzik meg az ugyancsak magyar anyanyelvű diákok alkotta FC Gremlins csapatával a pozsonyi egyetemi bajnokságban. Minden egyes alkalom lehetőséget biztosított Talamon Alfonz számára, hogy Samuel Borkopfként az ő kocsmájában emlékezzen vissza barátai hőstetteire, tulajdonságaira. Ezen a ponton szeretnék kötődni Németh Zoltán tanulmányára, miszerint itt lép be a kötetben Talamon részéről a visszavágyakozás abba a korszakba, amit megjelenít. Vagyis a Trianon előtti kocsmaidő segítségével leginkább az elveszettnek hitt barátait énekli vissza Borkopf. Ezt leginkább az ő kényszerű eltávolodásának tudhatjuk be, hiszen egykori egyetemi társaival ellentétben nem fejezte be tanulmányait, sorkatonának állt be, Česká Kremnicában, leveleiben tudatosan a Böhmisch Kamnitz német helységnevet használja. Ez nem volt könnyű időszak számára, hiszen itt igazán csak az emlékeibe tudott kapaszkodni, ez volt számára az a menedék, az az időszak, amikor legfőképpen földrajzilag kellett búcsút vennie szülőföldjétől, és akkor még fel sem fogtam, hogy tőlünk, társaitól. Éppen ez az, ami leginkább rezonál bennem, ismerve fantáziadús írói képzeletvilágát, hosszúmondatait, az ő különutas szerepét, különcségét. Ezt leginkább azzal az akarva-akaratlanul polgárpukkasztó viselkedésével bizonyította, hogy az uniformizált (ne feledjük: az ő kamaszkorában még szocialista egypártrendszer volt) világlátás ellensúlyozására mindig az ellenzéki szerepet vállalta magára. Csak egy példa a sok közül: a Komenský Egyetem magyar nyelvészprofesszorának az óráit több ízben a kanadai zászlót mintázó juharleveles kötött sapkában látogatta. Természetesen ezzel a különcségével is felhívta magára a figyelmet, s mivel már ekkor első irodalmi zsengéivel is ismertté vált, abban is volt valami sorsszerű, hogy éppen az említett nyelvtanprofesszora miatt kell megismételnie, végül elhagyni egyetemi tanulmányait. Nem célom, hogy túl szoros kapcsolatot vonjak Talamon egyetemi tanulmányai és az ahhoz az időszakhoz kapcsolódó társai közt, de nyilvánvaló, hogy a Barátaimnak… mindebből a hiányérzetből táplálkozott. Másrészt mindenképpen stilisztikai játéknak, irodalmi ujjgyakorlatoknak is felfogható ez a zsidó (jiddis) fogalomtárat is felvonultató szövegvilág. Amikor Béla von Goffaként Szivarfüstben című prózakötetemmel kísérletet tettem a Borkopf által megénekelt társak feltámasztására, ezek a körülmények adtak számomra lehetőséget a folytatásra, természetesen abból a hiányból kiindulva, melyet Samuel Borkopf mester megénekelt, fölvonultatott.

Ellenben a talamoni életműből leginkább a Gályák Imbrium tengerén című regény emelkedik ki. Ebben a műben a legérzékletesebb a magány, a bezártság és a kitörési kísérletek hiábavalóságának ábrázolása. A szövegvilág azért rezonál erősen az olvasóban, mert a szerző képes a kiszolgáltatottság egyetemes érzését egy sajátos, fojtogatóan szép nyelvi közegbe ágyazni, nála ugyanis a részletek – mint a pusztuló tárgyak vagy a megfoghatatlan tájak leírása – nem díszítőelemek, hanem a szereplők belső állapotának kivetülései, akárcsak az általam kiemelt Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából kötete szereplői belső állapotának kivetülései, vagyis cselekvés- és állapotrajzai.

 

Milyen helyet foglal el Talamon Alfonz a kortárs irodalomban? Hogyan látod Talamon helyét a mai irodalmi köztudatban?

 

Szászi Zoltán: Talamon Alfonz a kortárs irodalomban sajátságos pozícióban van. Olvasottságát nem tudom megítélni, de mivel könyvei meglehetősen régen jelentek meg, szerintem itt az ideje lefújni a port az életműről, mert talán éppen most is megint nagyon érvényes, nagyon aktuális a létezés, a megmaradás, az emberség és ethosz kérdéseivel foglalkozni, talamoni mélységgel. Az irodalmi köztudat jelen állapotáról nincs részletes értesülésem, de azt el kell mondanom, a Talamon Alfonz nevét viselő irodalmi díj értékválságát ugyancsak érzékelem. Ez nem Talamont minősíti, hiszen 30 éve halott, megszólalni, védekezni, elleniratot írni nem képes. Ez a díj-értékválság az általa, a Talamon által másokra bízott talentumokkal való sáfárkodásban vétkeseket minősíti. Súlyos mércehiba, értékvesztés, méltatlan bánásmód ez egy védekezni nem tudó, halott szerzővel szemben, akinek nevét korcsosított brandként használják olyanok, akik még epigonnak is halványgyengék! Lehet, sommás kicsit ez a vélemény, de vállalom kijelentéseimnek minden jövőbeli ódiumát, és hangsúlyozom, sajnos jónéhányan vannak olyanok, akik Talamon-díjat kaptak, de a szerző értékrendjéhez, léptékéhez mérve nemhogy csak könnyűnek, de teljesen súlytalannak találtattak általam.

 

Száz Pál: A legfrissebb magyar irodalomból nem tudnék olyan példát említeni, amely az onirikus írásnak vagy álomírásnak érvényes és esztétikailag kimagasló teljesítményét tudná nyújtani.

 

Hajtman Béla: Bár életműve tragikusan korai halála miatt rövid maradt, jelentősége 30 év múltán is megkérdőjelezhetetlen. Hogy ez miben mutatkozik meg? Végül álljon itt a Németh Zoltán által kiemelt Talamon-idézet: „Ami gyönyörködtet vagy felháborít, az elmeháborodott műve. Ha normális elme hozta volna létre, mi érdekeset találna benne bárki is, hiszen a tehetség az abnormalitás jele. Az átlagtól, a megszokottól, a megnyugtatótól való eltérés hozza azt létre, gondolj van Goghra, Csáthra.” S ezzel a rövid Talamon-idézettel vetülhet fény az ő életének buktatóira, különcségére, egyediségére, de végül is most már az életmű halálával történő lezárásaként a sorsszerű egyáltalán nem elhibázott lépéseire. Ez most már így áll össze a maga teljességében egésszé!

 

Szalay Zoltán: Talamon Alfonz egy sötéten fénylő titka a magyar irodalomnak. Csak a beavatottak ismerik. Akik olvassák, azoknak fel kell adniuk valamit a civil valóságukból, ha be akarnak hatolni a mélyére. Soha nem lesz a tömegek irodalma, megmarad egy földalatti társaság bensőséges kincsének, amelyet féltve őriz mindenki, aki részesült belőle és felcsillant előtte a szépsége. Talamon olvasása átlépés egy párhuzamos univerzumba, kilépés a hétköznapok sivár rendjéből, behatolás egy másvilági tartományba, az irodalom bizsergető megváltásába. Csak suttogva, kapucninkat mélyen a homlokunkba húzva, álomittas arccal érdemes róla beszélni.

 

 

Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható a februári szám nyomtatott és pdf-változata is.

Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető a következő e-mail-címen: madachegyesulet@gmail.com.