Papp Roland novellája

Sven Beyersdorff felvétele

 

Városom

 

Tíz perc a vonat érkezéséig. Bálint legutóbb négy hónapja, júniusban találkozott Zolival, a Keletiben búcsúztak el egymástól, azóta szinte minden nap telefonáltak.

Lassan téblábolt a négyszintes berlini főpályaudvar boltjai között, kávéhoz már túl késő lett volna, így lement a peronhoz. A mozgólépcsőket turisták és ingázók lepték el, mások csak úgy andalogtak. Bálint régen a Keletiben sokszor próbálta megtippelni a mozgásuk vagy ruhájuk alapján, hogy ki diák, aki hétvégére megy a szüleihez, és ki fáradt munkás, aki csak most fogja kezdeni a műszakot. Berlinben ez nem volt olyan egyértelmű, mint otthon, persze, mert itt nincs két egyforma arc, két azonos kinézet. Talán egy élet is kevés ahhoz, hogy kiismerje az ember az itteni tömeget. Ösztönösen kikapta a telefonját a zsebéből, csekkolta még egyszer az emailjeit. Isabella, a főnökének a főnöke írt levelet.

 

Szia Bálint!

Múltkor említettem, hogy a pályáztunk a te kutatásodat is érintő témával, és most úgy tűnik, megkapjuk a pénzt. Így további két évre folytathatnánk a te témádat is. Tudom, hogy a mostani szerződéssel január végéig maradnál, de ha minden igaz, akkor február 1-től már mehetne is tovább a kutatásod. Mi számítanánk rád. Ha legközelebb jössz be az irodába, beszéljünk!

Isa

 

Újra kellett olvasnia a szöveget. Isa ugyan korábban magyarázott tervekről, ez lenne jó, az lenne jó, ilyen konzorciumok és olyan pályázat, de Bálintnak ez inkább csak egy érdekes kitekintésnek tűnt, hiszen még a neves berlini kutatók is projektről projektre kaparnak. Egy pillanatra sem vetődött fel benne, hogy tovább is maradhatna ezen a munkahelyen. Nyolc hónapról volt szó. Otthon is várták a kollégái, ott is volt egy projektje, ott laktak a barátai, ott volt egy élete, na és Zoli. Épp hogy késznek nyilvánították az első közös kis terézvárosi otthonukat, sőt a fürdőt is kipofoztatták a főbérlővel. Mi lenne, ha mégis maradna?

Ahogy a vonat begurult, Bálint néhány várakozó családon átverekedte magát a kocsihoz. Zoli ott állt az ajtóban. Örökkévalóságnak tűnt, mire a Zoli elé beálló lomha nénike lekászálódott a vonatról. Ugyanaz a széles, gyermeki mosoly, a csillogó zöld szemek, a kissé kócos, barna haj.

– Hát itt vagy! – súgta Zoli Bálint fülébe, két kézzel magához szorítva szerelmét.
– Éhes vagy? Vagy innál valamit? Itt is vannak helyek, kinéztem a közelben is egy…
– Ez mind ráér – szakította félbe Zoli, és szájon csókolta őt.

Ahogy a metrón ülve közeledtek a Berlin keleti részén fekvő kissé kopottas társasház felé, Zoli lelkesen mesélt az elmúlt napok munkahelyi drámájáról. Két megálló volt hátra, amikor megragadta Bálint kezét, és egy puszit adott rá. Bálint egy pillanatra visszahőkölt, majd a szerelmére nézett. Zoli vigyorgott:
– Itt nem mondhatod, hogy inkább ne.

Bálint csak egy szelíd mosollyal reagált. Az unott arcú, fáradt emberek körülöttük maguk elé bámultak, a sört szorongató csacsogó fiatalok egymással voltak elfoglalva. Senki nem figyelt rájuk.

Csak akkor másztak ki Bálint ágyából, amikor mindketten megéheztek. Nekiálltak vacsorát főzni, Bálint volt a főszakács, Zoli pedig a kukta, ahogy általában.

– Mielőtt elfelejtem! – kiáltott Zoli paradicsomaprítás közben. Kirohant a konyhából, vizes és paradicsomos kezeit a pizsamájába törölte, majd két teli tescós szatyorral jött vissza. – Amit kértél.
– Imádlak, nyuszóm!
– Túró Rudiból többfélét is hoztam. És van Erős Pista is, mondjuk szerintem ez akkor is elég lenne, ha három évig itt maradnál Berlinben – Bálint nyelt egy nagyot, miközben Zoli otthonosan pakolta be a magyar ételeket a hűtőbe. Teljesen kiment a fejéből Isa levele, nem is tudta, hogyan hozakodhatna elő vele. Talán nem az első este kéne ezt az egészet megrágni, ő maga sem tudta, hogy mit gondoljon róla. Majd később.

A hétvége Bálint szemszögéből nem a terv szerint alakult. Összeírt egy sor nevezetességet, városrészt, kávézót és múzeumot, de tudta, milyen Zolival utazni. Ő lassabban, a környéket magába szívva, lépésről lépésre fedezte föl az új helyeket, és tulajdonképpen a színek és illatok is jobban érdekelték, mint a képeslapra illő nevezetességek. Párizsban így csak az utolsó délutánjukon nézték meg az Eiffel-tornyot, azt is csak messziről. Most persze Bálint a saját életét is meg akarta mutatni, és ennyi távollét után egymás újrafölfedezése érdekesebb volt, mint bármi, amit a város nyújtani tudott.

Bálint úgy érezte, sosem volt megfelelő alkalom arra, hogy előhozakodjon a nagy kérdéssel. Nem akarta elrontani a pillanatokat. Tanárként esélytelen, hogy Zoli munkát találjon, a tudása mit sem ér Berlinben. Ahogy a nagymamáját is annyit ápolja, ez a másfél hét távollét Budapesttől szinte megoldhatatlan feladatok elé állította Zolit. Átvillant ugyan Bálinton, hogy Erzsi mama talán nem húzza már karácsonyig, végül is az orvosok egy éve azt mondogatják, hogy pár hónapja van hátra, de utána rögtön elszégyellte magát, mert ezek gonosz és önző gondolatok voltak. Erzsi mama jól kell, hogy legyen. Az esze még rendben van, csak egy kis segítségre van szüksége.

Vasárnap délután a Tempelhofer Feld kifutópályája mellett ültek sörrel a kezükben. A borús ég tükörképként lebegett a beton fölött. Csak itt-ott szakadoztak föl a felhők a szeptemberi szellőben, az egykori kifutópálya tele volt gördeszkás és biciklis emberekkel. Jól esett a hosszú séta után kinyújtózni a fűben. Bálint elővette a mobiljában a feljegyzést a végrehajtandó programokról.

– Kedden tényleg muszáj elmenni a Pergamon múzeumba, az legalább 4-5 óra lesz.
– Majd ha legközelebb Berlinbe jössz január után – nevetett Zoli, és belekortyolt a sörébe. – Tudod, hogy csak viccelek. Annyit leszünk ott, amennyit csak szeretnél. Ha meg megunom a régi köveket, majd nézlek téged, ahogy gyönyörködsz a kövekben!
– Úgy hiányoztak ezek a hülye bókjaid! – Bálint átölelte őt, hosszan szorította a testét. – Mi tetszett eddig a legjobban?
– Otthon biztos azt fogom mesélni, hogy Friedrichshainban egy volt gyárépület területére vittél, ahol technobuli volt szombat délután háromkor, maga a berlini sztereotípia!
– Azt mondjuk hagyd ki, hogy a berlini éjszakai életből este tizenegykor hazaindultunk, hadd higgyék otthon, hogy hajnalig buliztunk.
– Büszkén fogom mesélni azt is – Zoli beletúrt Bálint jólfésült szőke hajába, majd homlokon csókolta. – Jó, hogy van egy otthoni élet. Neked nem való egy ilyen káoszos város. Várod már, mi, hogy kortyolhasd azt a savanyú Ászokat a Blahánál? – Bálint mosolyt erőltetett magára. Talán itt lett volna az idő, hogy fölvesse a kérdést, hogy elmondja, hogy átrágják, hogy kivesézzék. Még nem kellene talán dönteni… Végül is, előbb-utóbb Zoli is találhatna valamit munkát. Akár most is elkezdhetnének keresgélni, februárra csak összejönne ez-az. Talán a szobáját is meg tudná hosszabbítani.
– Na, elég Budapestből, itt az idő, hogy megnézzük, amit beterveztél mára – Zoli föltolta magát a földről, leporolta a nadrágját, és Bálint felé nyújtotta kezét, aki belekapaszkodott.
– Pestet már úgyis ismerjük.
– Csak Budára ne kelljen menni.

Néhány nap közös lófrálás, evés és összebújás után Bálint szerda délután bement az intézetbe. Bár kollégái korábban mondták, hogy nyugodtan hagyja ki a megbeszélést, legyen a barátjával, azt tippelte, Katrin, a főnöke csak udvariasságból tette volna meg ezt az engedményt, valójában elvárta, hogy Bálint egyszer se maradjon távol.

Az emeletükön látta, hogy a folyosó végén Isa ajtaja nyitva van. Szerencsére nem kellett addig elmennie. Halkan lépdelt a saját irodájáig, a kulcsot lassan fordította el a zárban, majd finoman behúzta maga után az ajtót.

A heti meetingre ritkán jött be Isa, most is nélküle kezdtek. Bálint otthonosnak érezte a megbeszélések dinamikáját. Katrin kissé távolságtartóan, gyakran az órájára pillantva vezette az ülést. Johan szokása szerint összevissza ugrált a legutóbbi mérési eredményektől a programozási nehézségeken át egy érdekes tanulmányig, aminek ugyan semmihez semmilyen köze nem volt, mégis lelkesen meg akarta osztani mindenkivel. Menetrend szerint érkezett Katrin közbevágása is, hogy Johan zárja rövidre, nem kéne estig itt ülni. Markus is hozta a formáját, valami külső probléma miatt nem készült el határidőig. Johan már az első héten egy kávészünetben odasúgta Bálintnak, hogy Markus az, akinek sosem sikerült tartani egy határidőt sem. Ezt a hipotézist már Bálint is bizonyítottnak vélte.

Markus éppen egy szoftveres bugról beszélt, amikor belépett Isa, és szó nélkül leült Bálint mellé. Bálint följebb csúszott székében, megigazította haját, majd Isára nézve próbálta őt egy bólintással üdvözölni, de a nő Markusra meresztette tekintetét, és határozottan bólogatott.

– Ezekre az eredményekre tényleg fogunk tudni építeni hosszú távon – mondta –, pláne egy ilyen stabil csapattal. – Mintha ekkor Bálint felé fordította volna a tekintetét.
– Előbb végeztünk, jól tartottuk az időt – tette le elégedetten a tollát Katrin. – Beülünk egy valahova egy sörre, Isa, gyere te is!

Bálintban megállt az ütő. Zoli már úton volt feléjük. Várta, hogy a csapatot bemutathassa neki, de Isáról nem volt szó. Pláne nem most. Annyi mindent végig kellett volna még beszélni: a munkáról, életről, lakásról, jövőről, egyszerűen nem tudott belekezdeni, márpedig muszáj lett volna végig venni a pro és kontra érveket. A nappalijukba vásárolt kanapét is egy többoldalas táblázat segítségével választotta Bálint, annyi szempontot kellett meggondolni. Zoli akkor csak azt mondta, ne a legolcsóbb legyen, mert az biztos rossz minőség, hanem az annál eggyel drágább is elég jó lesz. Bálintnak végül három hétbe telt a kiválasztás. És mi egy kanapé ehhez képest? Azt táblázat nélkül is tudta, hogy Zolitól évekig külön élni nem opció.
– Nem, sajnos nem tudok most veletek lenni, ezer dolgom van – mondta Isa –, de szuper látni, hogy milyen jó csapat vagytok.

A kocsmába épp elrendezkedtek egy sarokban egy széles, kopottas faasztalnál, kikérték az első kört, szigorúan mindenki kifizette a sajátját kápéban, amikor befutott Zoli. Bálint izgult kicsit, hogyan fog alakulni, de nem úgy, mint amikor a gimis barátoknak mutatta be először a párját. Róluk nem tudhatta biztosan, hogyan fognak reagálni. Persze, Zoli utólag arra is azt mondta, hogy Bálint csak túlgondolja. És itt is mindenki imádta Zolit. Az egyenlőség kedvéért a legtermészetesebb módon angolul beszélgettek.

– Na, Coltan – leginkább ehhez hasonlított, ahogy Johan kiejtette a nevét –, milyen Berlin eddig?
– Minden tetszik benne, komolyan!
– Maradnál tovább is? Gondolkoztál, hogy kiköltözz? – Johan közelebb hajolt hozzá.
– Nem nekem való ez a város. Nekem Budapest is sokszor túl nagy, meg aztán ott az egész életem, család, minden. Bálint is elég sokat panaszkodott, nem való neki ez a káosz.
– Nem is panaszkodtam! – mondta félig nevetve
– Ja, csak ez élhetetlen, az nehéz, ez drága, az koszos, persze, persze! De nem akartalak outolni!

Johan Bálint felé fordult:
– Sosem mondtad nekünk, de hiányzik az otthonod?
– Zoli hiányzik. Meg a család, a barátok, és hát az élet is néha, igen.
– Hát, akkor élvezd ki, ami maradt – Katrin sejtelmesen nézett Bálintra, majd elkezdett szedelődzködni. – Nekem sajnos mennem kell, a feleségemnek közbejött valami, szóval nekem kell összeszednem a gyerekeket. Nektek jó szórakozást.

Zoli oldalba bökte Bálintot, és suttogva odaszólt:
– Nem is mondtad!
– Mit?
– Hát, hogy Katrinnak felesége van! – amíg a többiek búcsúzkodtak, Zoli vigyorogva nézett barátjára.
– Mert nem tudtam egy perccel ezelőttig. A gyerekekről magyarázott, de arról nem volt szó, hogy felesége is van.
– És a többiek sem mondták? – Bálint válaszul csak megrántotta a vállát.

A kocsmázás után hosszan sétáltak a városban, kézen fogva. Kezdett hűvösödni, de ki akarták használni az estét.
– Mennyivel könnyebb Katrinnak – Bálint fölsóhajtott. – Nem is kellett magyarázkodnia, hogy felesége van. Tudod, ha ilyen helyen élnénk, lehet, mást gondolnék a gyerekkérdésről is.
– Ugyan – válaszolta Zoli. – Nekünk az amúgy sem lenne való. Elleszünk mi ketten, öregen is, maradunk Terézvárosban, örökre.
– Még Budára sem költözhetünk?
– Oda pláne nem!

A Zoli visszaindulása előtti utolsó estét otthon töltötték, filmeztek, összebújtak, megvacsoráztak. Tökéletes vasárnap este volt kettesben. Zoli aludt el hamarabb, Bálint hallgatta csendes szuszogását.

Akármilyen jó is lenne a karrierjének, túl nagy árat kellene fizetni az előmenetelért. Húszévesen talán nekivágott volna, de harminc fölött már túl késő. És Zolinak sem menne, sosem tenné meg. Talán egyszerűbb ez így, hogy föl sem hozta az egészet. Hétfőn reggel megmondja Isának, hogy sajnos nem aktuális a dolog.

Másnap reggel munka előtt mentek ki az állomásra. Zoli átkarolta Bálintot, szájon csókolta, és a fülébe súgott:
– Tudom, hogy mennyire visszavágysz Pestre, de ha egyszer mégis meggondolod magad, én boldogan laknék Berlinben.

 

 

Papp Roland (1990, Budapest)

Újságíró, jelenleg Brüsszelben él.