Az Irodalmi Szemle szerzői búcsúznak Nádas Pétertől II. (Tőzsér Árpád, Szalay Zoltán)

Fotó Ajkai Dávid

Más távlat

Mottó:

„…mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”.

(Radnóti)

Az irodalomtörténetekben egykor a múlt század hetvenes éveinek végét és a nyolcvanas éveket a „Péterek forradalmának” nevezték. Nádas Péter, Esterházy Péter, Hajnóczi Péter és Lengyel Péter (s majdnem ide írtam a mi Grendel „Péterünk” nevét is) valóban több irányban is forradalmasították, azaz radikálisan megváltoztatták, s lényegében a posztmodern nyugat-európai áramlatokhoz alakították a mindentudó magyar mesélők hagyományos, lineáris időrendű magyar prózáját. S ezek között az irányok között (amelyek részletezése természetesen nem célom itt) Nádas Péter Emlékiratok könyve (1986) című regénye a test forradalmát jelentette. Azaz a regény három fiktív emlékiratában az emberi test egyszerre jelent mindent meghatározó világnézetet és a narrációt strukturáló formai elemet.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a test-elvűségnek ez a kizárólagossága engem mint alkotót akkor (a nyolcvanas években) különösebben megérintett. Tudomásul vettem, mint újdonságot, de az elvnek a regény teljességét behálózó auktoritása inkább irritált, mintsemhogy írásra ihletett volna.

Most viszont, mikor a jeles szerző halála más távlatot ád a dolgoknak, nem tudok nem felfigyelni valamire: a Nádas-regények test-elvűsége évtizedek elteltével mintha költőink fiatalabb nemzedékeinek jeleseiben (főleg Nemes Z. Márió és Szabó Marcell verseiben) térne vissza, akik, ahogy Mohácsi Balázs éppen Nemes Z.-t idézve írja egy tanulmányában: a testbe vetett emberi létezők morális-egzisztenciális drámáját próbálják újratematizálni.

Csak mintha a költőkhöz jobban illene, mint egy regényíróhoz az a végletesen szubjektív objektivizmus, amelyben

A léglökések nyomán gáz
keletkezik, mely nem talál kiutat a testből,
és szétfeszíti a gyenge szövetet: beomlanak
a csontüregek, leszakadnak az inakból, porcból
feszített hidak, a nedves függőkertek
megroggyannak, a közös istálló, az epe
engedményt tesz, a tekintet karimáját,
mint egy örökölt ruhát, beszegik, megfeszül
és szétszakad a renyhe bőrpalást.     

(Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere)

Nádas Péter olyannyira világteremtő író, hogy számomra az engem körülvevő fizikai világ is sokszor nádasi mondatokon keresztül jelenítődik meg.

Bármikor látok vasúti síneket, a Párhuzamos történetek Telített talpfák című fejezete ugrik be, amelyben a vasúti talpfák gyártásának folyamatát járja körül egyszerre meditatív, filozófiai és gyakorlatias megközelítéssel, de olyan átéléssel, mintha ezen a témán múlna az emberi civilizáció sorsa. Krasznahorkai László ír még ilyen alázattal és teljességigénnyel a buddhista templomok építéséről.

Amikor élő vízben úszom, a Párhuzamos történetek Duna-átúszásról szóló epizódja ugrik be. Ugyanilyen nagy hatásúak azok a részek, amikor a Budapestre felutazó vidéki asszonyokat mutatja be, a közép-európai vidéki népeket körüllengő félelmetes légkört, amelyben a fejkendős asszonyok „alvad vérrögökként“ lépnek elénk.

És persze az érzékiség és a szexualitás. Olyan fogalmak, mint a pénisz kantárja. A reggeli merevedés anatómiája az Emlékiratok könyvében. A homoszexualitással kapcsolatos titkos rítusok világának a feltárása.

És persze a történelem: képek ötvenhatról az Emlékiratok könyvében, a történelmi gonosz mindent átszövő jelenléte, az 1960-as évek Budapestjének metsző hidege a Párhuzamos történetekben, a budapesti ostrom prousti képei a Világló részletekben.

Nádas: a beláthatatlan szupertudat, amelynek megrendítő tudása van mindannyiunkról (lásd még: mindentudó elbeszélő). Működése egyúttal a forma és a véletlen, a műgond és a káosz emberi mértéket felülmúló, végtelenül termékeny összefonódása.

Habár rajongtam a Párhuzamos történetekért, nagy élvezettel olvastam Margócsy István legendás kritikáját, amelyben egy nagy író hatalmas kudarcaként ír a regényről. Ez is hozzátartozik Nádashoz: folyamatos, rendkívüli vitákat generált, radikális különállása néha irritálónak hatott, miközben egész életműve a testi és lelki dialógusokra épült. Nádas egyszerre megkérdőjelezhetetlen monolit és folyamatos vitára hívó partner.

Halála azért is megrendítő, mert az egyike az utolsó olyan magyar íróknak, akik meghatározó alakítói voltak annak a közös európai kulturális hagyománynak és műveltségeszménynek, amelyet leegyszerűsítve humanistának nevezhetünk, és amelyet csak radikális gondolkodók voltak képesek időről időre megújítani. Nádas halálával ezeknek az újítóknak az elit köre még jobban beszűkült.

Szalay Zoltán (1985, Dunaszerdahely)

Madách Imre-díjas író, újságíró, jogász. A Komenský Egyetem Jogi Karán végzett Pozsonyban. 2012–2016 között az Irodalmi Szemle szerkesztője és főszerkesztője, 2015–2018 között az Új Szó szerkesztője és főszerkesztője. Jelenleg a Denník N szlovák napilap munkatársa. Legutóbbi kötetei: Faustus kisöccse (regény, Kalligram, 2019); Rómer Flóris, a mesék megmentője (meseregény, Pozsonyi Kifli, 2019); Senki háza (novellák, Kalligram, 2021); Sivatagi só (Regény, Madách Egyesület, 2025) Két könyve szlovák fordításban is megjelent. Pozsonyban él.