Nagy Balázs Péter verse
Marko Slavkovic felvétele
Semmi romantika. Csak semmi bölcsészkedés
(Babits Mihály)
Négy-öt éve történt,
elmeséltem már ennek-annak,
kicsit mindig ferdítve, megforgatva
a történések korpuszát, kicsit mindig az aktuális
hallgatóság ingerküszöbéhez szabva,
szóval soha nem őszintén, hanem
leplezve-eltakarva, talán szégyelltem is,
talán most is szégyellem,
de ez most igaz lesz, mert nem tudom,
mert le is szarom, ki olvassa el,
és ha majd felemel a feminizmus
oda, ahol belém marhatnak joggal,
még menthetem magamat azzal,
csajok, nyugi, ez csak költészet,
vagy hogy igazából csak egy mintát
követek, Petri nagy versét,
ahonnan illenék idéznem is legalább mottóként
annyit, hogy kóstolódó ifjúság,
de az igazság az, hogy négy-öt éve
nem voltam már sem kóstolódó, sem ifjú
úgy igazán, most,
hogy az igazat és
csakis az igazat írom meg,
tövig be kell szopjam.
Semmi nehézség elmesélni mindazt,
ami négy-öt éve történt, mert ugye, színigaz,
emlékeim pedig élénken rögzítik az apró
részleteket is, és mivel őszintére ittam magamat,
hát nem átallok mindent meg is írni,
négy-öt éve történt,
életem akkori potenciális nagyszerelmével, hogy
mert bár békeidőben, ha például
betéptünk és bezabálva heverésztünk az ágyon,
„mint két miniatűr Zeppelin”,
semmi gond nem volt,
ha viszont belemartunk egymás
lágy részeibe véletlen azzal, hogy
némileg magunkat adva valami poént
eregettünk el, mint recsegős fingot,
hát összedőlt hamar a feldolgozott
transzgenerációs traumákból épült
kártyavár telekszomszédja,
a kapcsolatunk,
így tehát megállapodtunk,
felelős és érett
fiatal felnőttek módjára,
egy hónap távolságot tartunk.
Mert ez értünk és egymásért van.
Rendbe tesszük magunkat hamar:
egy hónap és rendbe jön minden,
kigyógyulunk egymásból és
a mélyben gyökerező toxikus családi dinamikákból,
abból, hogy az egyik szülő mindig fasz.
Teljesen őszintén,
esetében már nem emlékszem,
ki volt az, az apja vagy az anyja,
hogy melyik adott fullasztóan sokat,
a másik fukar keveset,
már nem emlékszem,
de ő is,
ahogy én is,
úgy keretezte, hogy bár szörnyen szeret
engem, ez mégsem elég önmagában, mert
egy professzionális romantikus kapcsolatra
vágyna, ahogy én is, csak ő komolyan is gondolta,
én némi gúnnyal, mint azóta
oly sok mindent.
Szóval az akkori csajommal egy hónapig
semmi kontakt, meg is könnyebbültem
őszintén egy kicsit,
mert kurvára kezdett elegem lenni a
konyhapszichológiai megfejtéseiből,
miszerint velem éppen az a gond,
ami nála túlműködik,
hogy nem ismervén apámat,
nők között felnőve, nyilván némi feminin
vonásokat építettem be önkéntelen
a személyiségembe,
és amúgy lehet, hogy buzi vagyok,
hisz olykor-olykor nem áll fel
fiatalasszony-teste puszta
látványától,
vagy hogy abúzusai miatt, bár szereti és kívánja,
csak úgy és addig basszam,
úgy mond,
szájba, amíg ő el nem megy tőle
valami megmagyarázhatatlan traumatikus élvezet okán,
de a spermától mélyen undorodván,
kéri, szóljak előtte,
hogy védelmezni tudja tőle
a benne élő kislányt.
De megkönnyebbültem, egy hónapig semmi
bölcsészkedés, semmi túlgondolás, semmi
fárasztó munkanapok utáni terápiás ülés,
hogy egy hónapig sem páciens,
sem orvos nem leszek,
hanem csak én,
hogy magam lehetek egy kicsikét.
Akkortájt, az akkori csajomtól teljesen függetlenül
zaklatottan jártam munka után a kocsmákat,
minél többet ittam, annál erősebb férfinak
éreztem magamat, ivás közben azt motyogtam
magam elé, megbaszlak vagy lefejellek,
körülöttem néztek nagyokat,
de nem mertek szólni,
én se mertem volna.
Magasról leszartam az értelmiségi,
záróra utáni diskurzusokat a kulturális szcéna
és az akkori politika abuzív kapcsolatáról,
vagy hogy egyébként pont nem azok ülnek
a kassza mögött, akiket amúgy én is szívesebben
látnék, hanem mások,
sokat ittam,
akkor is,
abban az egy hónapban, mert tort ült bennem
egy újabb elhagyatottság érzése,
ezt közönségesen úgy fogalmazhatnám meg,
ki se lógott a seggemből a fejem.
Pedig az az az év lehetett,
négy-öt éve,
amikor a FIDESZ a negyedik
kétharmadot kapta meg, amikor udvarló
e-mailekkel bombáztam az egyik volt
tanáromat, hátha Bécsbe kimenti
a legjobb barátomat, amikor folytatódni
látszott a világban a terror, a háború és a járványok
aranykora, akkor,
egy este, hazafelé tartva a buszon
felhívtam az utca egy leányát,
Viberen hamar ment is,
megegyeztünk az árban,
rendezett lakás, az alkalomnak megfelel,
ahogy ígérte, harisnyában fogadott
a nyolcadikon, körös-körül üres rácsok
mögötti még üresebb lakások,
nálam egy fejjel alacsonyabb,
dundi kis cigány lány volt,
incselkedett egy sort,
nem értettem, nem elcsábulni jöttem,
megértette, és megformálta ajka kerítésén át a
legszebb bókot, amit valaha is kaptam,
fain csávónak tűnsz, de előre add oda,
és én odaadtam, levetkőztem hangtalan,
hogy szeretnéd, a félórába sok minden belefér,
mondta, csak semmi romantika, kis Carmen,
szopjál le, közben meg hadd
szopogassam a lábujjadat,
azt mondta, oké,
és úgy mosolygott, ahogy az angyalok szoktak
vagy az egyszerű kurvák,
akik néha, némi örömöt lopnak a munkájukba.
Nem mentem el.
Volt még annyi pénzem,
hogy a szemközti kebaboshoz betérjek,
ahol akkor még, négy-öt éve
volt bárány is nyárson, ahol a kóla
féláron, ahol a krumpli eleve steak,
a szósz pedig valami különleges volt,
a teraszon ültem, és arra
gondoltam jól belakva,
ha ezt egyszer megírom,
nem tudom majd úgy megírni,
ahogy azt akarnám.
Nagy Balázs Péter (1994, Budapest)
Költő, kritikus. 2016 óta publikál.