Szabó Márton prózája

Kerosin felvétele

2100

Megint úgy fekszem a vízen, mint valami beszakadt kanapén. Megigazítom a testemet, aztán levegő, tempó, levegő, tempó, fal, és újra az egész.

Előbb endorfin, majd évszámok öntik el a fejemet. Szigetváron vagyok, és 1550-nél fordulva eszembe jut, ahogy Zrínyiék néhány utcával arrébb kirohantak, azaz csak fognak. Még nem tudom, hogyan hatnak a születőben lévő cselekményre a történelmi tények, de biztos befolyásolják majd. Különben mi haszna a történelemnek?

A tizenhetedik század mindig lepergett rólam, bármilyen súlyos is volt. Talán mert a jövőbe mutató dolgok érdekeltek a panaszkodás és a szenvedés helyett. Valamiért külföldről is a trónviszályok jutnak csak eszembe. Nem sodródom, haladok tovább, és tudom, hogy lesz még jobb.

Kiürül a fejem, végre nem keresek értelmet, csak úszom. Átlag szintidő, gépeké a sík, már nem hűt a víz, gőzhajóm hasít, made in Great Britain.

A szívem hazatérést diktál, vissza az országba, de haza még nem értem, csak vágyom. Egy-két hosszra fellelkesít a megújuló nyelv és az árvízi hajós, ám közvetlenül a fal előtt megkísért a „talpra, magyar”.

Nem szállok ki, csak egy kicsit sodródom és vívódom, hogy sprinteljek-e még egyet utolsó erőből vagy fáradt biztonsági játékot játsszak. Inkább nyugton maradok, a „megfogyva bár” után pontot teszek.

1900-nál már bármikor bármi megfájdulhat, nem hiszek a boldog békeidőkben. A szemüvegem műanyag pióca, de talán nem szippantja ki a szememet, homályosan látok benne, emelem, csak emelem a csapásszámot, mégis lassulok. Fogy az oxigén, a vákuum helyén káosz. Megnyugtat, hogy a sávomat nem szűkítik a harmadára, erre a kisujjammal telibe verem a műanyag kötelet. Az ujjam nem vérzi el magát csupán a történelmi hitelesség kedvéért, csak fáj.

1950-nél fáradtan fordulok, hetvenötnél megszokom a fáradtságot. Fejben már ebédelek. A tegnapi krumplileves megvár, sőt még ma megeszem a holnapi adag bolognait is, meg rá egy kürtőskalácsot. A bécsi cukrászda azért túlzás, mindössze a gyorsról váltok majd mellre a levezetőn, jól van az úgy. Kezd elegem lenni a falból, de nem bontok ki egy téglát sem, csak a gyermek vagyok a Nevermind borítóján, igaz, pénz nélkül.

Úgy tanítják, a levezetéskor nem szabad bekavarni egy másik úszásnemmel, de az emberiség vívmányait sem a rutin szülte. Idegen, kívülről nézve talán kínos a mozgás az első métereken, de a hossz közepén már nagyon kényelmes, pedig eszembe jutnak korunk ígéretei a kellően távoli kerek évszámokra tett klímacélokról. Úgy sejtem, az endorfin helyett inkább a vádligörcs jön, és elmegyünk a falig már 2050 előtt, ezt mondja a történelem, ez sejlik fel az évszámok buborékos homályából.

Simán elérek a falig, így az utolsó hosszon a Föld hatalmasainak bemondásaira gondolhatok. A marsi telkeken élő százötven éves emberekre, akiknek egyetlen elfoglaltsága, hogy kiszervezik minden tevékenységüket. Kétlem, hogy boldogok, mert a kiszervezést végsősoron nem szervezhetik ki. Sajnálom, hogy ezek a milliárdosok nem sci-fi regényekből gazdagodtak meg. Ettől még egyre hosszabbakat és egyre kéjesebben nyújtózom a víz alatt, aztán 2100-nál utoljára megpaskolom a falat. Nincs kedvem elképzelni ezt az évet, csak élvezem, hogy élek. Kiszállnék, de a vádligörcs se le, se fel nem enged a létrán. Fogom a korlátot és fájdalmasan összemosolygok az úszómesterrel.

Ez az ember, akárcsak én, a munkájáért kap havi fixet, semmi alapjövedelem, nem úgy a bezzegországokban, amelyeket nem rágott meg ennyire a történelem. Egy kisvárosi tanuszoda mesterének rengeteg ideje van gondolkodni, de aligha a történelmi ciklusok, a javak elosztása és az AI foglalkoztatják. Talán igaza is van, és méltán gondolhatja, hogy az AI nem fog a medencébe ugrani a fuldokolókért. Előbb ront ki Zrínyi a várból.

Nyújtok a lépcsőn, mert a testemmel nem tehetek mást, ahogy a történelmet sem úszhatom meg. Még egy pillanatra átadom magam a víznek. Se görcs, se endorfin, se évszámok. Kiszállok, hogy újra érezzem a súlyomat.

Szabó Márton (1992, Kaposvár)

Író. 2024-ben kezdett rendszeresen írni. Több mint tíz éve Budapesten él. 9-től 5-ig közgazdász, kreatív írói feladatokkal. Általában élvezi, amit csinál, beleértve az írást is. Portréját Sóstai Ádám/Blue Night Photography készítette.