Nagy-Laczkó Balázs prózája
Alagi Mihály felvétele
Gránát
A fuga halála – jó cím lehetne a bejegyzéshez, amit belsőépítész barátom ihletett, és amivel reményeim szerint rá is tukmálhatom magam egy szerződés erejéig a Szép Házakra.
Weöres Sándor, Clive Barker, fürdőszoba – az asszociációs gépezet beindul és megkezdi zsongító működését: ha a hőkupola velünk marad, az tulajdonképpen inkább már hűkupola, ugye?
Az apa-viccek a bemelegítés szerves részei, ahogy a csapongás is. Lázadás a világ ellen, ami tele van üvöltő egyenesekkel.
Lázadozgatás.
A látszat ellenére ez a szöveg egy gránátalmafa felnövéstörténete, amely a József Attila úton szavazott minden ellenére az életre.
– A fuga halott – húzta végig barátom mutatóujját csempéink között. – Kisebb köz, jobb mester. Trendi fürdőszobában a csempék tökéletesen illeszkednek.
Nyolc éve nem találkoztunk. Azelőtt nyaranta együtt hasogattuk a tüzelőnek valót az apja udvarán, miközben az öreg az árnyas teraszon sörözött. A szokásos menetrend: előbb az idő kezd enyhülni, majd AC/DC mennydörög elő a magnóból, végül ez a hatalmas emberóriás lassan alászállva közénk elém tárja puha lapáttenyerét:
– Nézd – szuszogja verejtékező homlokkal –, ezért kell tanulni! Három diploma, egyetlen bőrkeményedés sincs!
Tizenhat vagyok. Apám tenyerébe levakarhatatlan fekete barázdákat mart a mosogatás, az örök kávéfőzés. Hároméves vagyok, apám gilisztaereit tologatom a kézfején. Harminc vagyok, fiam köldökzsinórja apámra emlékeztet. Harmincöt, és barátom már nem a fugák haláláról mesél, hanem arról, hogy az apja, akivel évek óta nem áll szóba, kőművessegéd a Balaton mellett.
A vonaton ülök, amikor ismét eszembe jut a gránátalma, ahogy a járdaközben, hála a fölötte berregő légkondi kondenzvízének, meglelte azt a bizonyos niche-t, amiről az ökológusok beszélnek. A helyet, amit barátom semmiféleképpen sem töltene ki fugával, de amitől trendi volna megszabadulni.
A vonat ablakát ugyanaz a gitt tartja a helyén, amely köré a Pál utcai fiúk egyletet szerveztek. A fuga rokona, akárcsak a mezsgye, a sínek mellől frissen kiirtott bokros szalag, amiből semmi se jut trendi, kiégett szántóink közé. Gyermekként arról álmodoztam, hogy majd áthatolhatatlan, tövises sövényt ültetek otthonom köré. Bent, ahol senki se lát, rózsásan nyílnak a virágok a magnóliák ágain. Úgy képzeltem, mire felnövök, kialszik ez az aszfaltot és betont hányó vulkán, a végtelen erdőkben vadakat lesünk, és az egyik ösvényen összetalálkozok a lánnyal, akivel együtt hempergünk a tisztáson…
Erről szól a Korbács, Clive Barker Fúgája: az isten adta szellem végzete, hogy elpusztítson mindent, amiért érdemes küzdeni. Szereti a sivatagot, mert tiszta – és gyűlöli az Édent, ami szabálytalan, rendezetlen –, egyszóval: élet. Tizenhat vagyok, és nem attól horror ez a könyv, hogy félholtak falják fel a lelkeket lapjain, hanem mert megmutatja a gonoszság vonzó, karizmatikus, vidám vasárnapos arcát, aminek mégiscsak kapzsiság a neve.
Tizenhat éves vagyok akkor is, amikor a Mikulás-ünnepségen az osztályfőnököm engem húz, és megkapom tőle a Weörös Sándor-féle felét a teljességnek. Abban az évben együtt utazunk Don Quijote sivatagába a La Mancha-vidékre. Naranccsal dobálozunk, és egy lengyel cserediákban felfedezem a lány vonásait, akivel mind gyakrabban gabalyodunk egymásba álmaim tisztásán. Szállásadóm egy, az egyházi iskola kórusában lelkesen dalolászó meleg srác. Az első, aki rávesz, hogy ne csak kólát igyak, tapasztaljam meg a csók ízét, pirszinges nyelvű barátnőjével, akivel majd együtt csodáljuk az utolsó estén Halle Berry melleit a Muere otro día-ban. Mindebből semmi se lett volna, ha nem fedezem fel lelkesen kedvenc Clive Barker-öm a könyvespolcán, ahonnan gyors és magától értetődő út vezetett ahhoz, hogy megosszuk egymással legféltettebb titkainkat is.
José anyjától egy pólót kaptam emlékbe, az alábbi felirattal:
bárhogy irtsd a természetet, mindig visszatér!
Mindig visszatér – és ebből már aligha lesz lakáskultúra-cikk. Arra gondolok, hogy az a kis gránátalmafa magja, talán a közeli dönerestől származik, hogy egy másik valóságban történetet írnék arról, hogy kezdetben észre se vették; hogy a falak rossz szigetelésének hála az első egy-két fagyosabb telet is túlélte, amit aztán már nem is követett újabb zimankó; hogy mikor a földszinti ablak elé ért, az ott lakó Gizi néni rávezette ágait a rácsokra, gondosan metszegetni kezdte.
Pompás piros virágokat hozott, de termést sosem. Csodálta a környék.
Miután azonban Gizi néni szocotthonba került, elkezdett kiszáradni. A száraz ágak már korántsem hatottak olyan lelkesítően a járókelőkre és a városüzemeltetésre sem: kivágták.
Ám nem sejtették, mennyi élet is lakozik egy gránátalmában. A következő tavasz szokatlanul esős volt, és az emeletekre újabb és újabb klímákat szereltek. Újra kihajtott tövéről, sűrűn hozva lágy lándzsás ágait – mind jobban zavarta a közlekedőket. Pár lelkes, szerény anarchista hajlamokkal megáldott hallgatóm úgy döntött, hogy egy éjszaka kiássák és kiköltöztetik a Mecsekbe, mielőtt a városvezetés ismét lecsapna.
A hegyek között szokatlanul jól érezte magát, és csakhamar kiderült, hogy valójában nem is amolyan közönséges gránátalma, hanem a jól ismert, ehető fajtának egy termést sosem hozó, dúsvirágú díszkerti változata, ami kizárólag gyökérsarjakkal terjed, és ami nem mellesleg elég invazívnak bizonyult ahhoz, hogy csakhamar kiszorítsa az összes többi, őshonosnak elkönyvelt bokrot és cserjét, teljesen járhatatlanná téve a vadászösvényeket az erdőgazdaság nem kis megrökönyödésére.
De ez már egy másik történet.
Nagy-Laczkó Balázs (1989, Gyula)
Kisprózái az Élet és Irodalomban, a Tiszatáj Online-on, valamint a Kötőszavak (Cuvinte de legătură) című kétnyelvű antológiában jelentek meg. Rendszeresen publikál tudományos ismeretterjesztő írásokat a Csabai Mérleg hasábjain és a Napi Táptudás nevű blogon.