Kovács Eleonóra meséje

Andy Travin Johnson felvétele

Nyírfavíz

Több fecskefióka tanult repülni a lombkoronámtól elrugaszkodva, mint amennyi ágat növesztettem. Tavaszról tavaszra visszatérnek új fiókáikkal, hírt hoznak az erdőn túlról, és tovalibbennek. Így tájékozódom az emberek világáról.

Nem akarok az emberekről beszélni. Testvéreimet fűrésszel támadták, gyökereiket a talajból kiforgatták, törzsüket feldarabolták, leveleiket pedig összetaposták, és fűrészporral együtt otthagyták a sárban. Néha egy-egy szellő elhozza a folyón túl terjeszkedő gyár füstjét. Egy fecske azt mondta a múltkor, hogy a víz az elmúlás szagát hordozza, mióta azt a két kéményt odaemelték. Nem bízom az emberekben. Mégis rezzenéstelenül tűröm, ahogy két alak megáll a közelemben.

A mellettem álló égerfa alatt egy gyermekről suttognak, akinek a karjába tűt szúrtak, azon keresztül táplálják, nem nyitja ki a szemét, mély álmot alszik. Abban reménykednek, hogy a nyírvíz talán erőt ad neki, hogy a gyermek akkor majd újra csevegni és labdázni kezd.

A nő akkora, mint egy háromhónapos meggyfa. Vékony termetű, mohazöld kabátot visel. A haját apró fonatokba szorította, piros pánttal kötötte össze. A férfi egy kicsit magasabb, kopasz, ő zuzmószürke dzsekit és hátizsákot visel.

A nő kinyújtja a kezét, mint én az ágaimat. Ő a férfi kezét keresi, talán, hogy erőt kérjen tőle, én pedig azért nyújtózkodom, hogy a leveleim több napfényt kapjanak. A férfi átöleli a nőt, aki bólint, letöröl valamit az arcáról, majd kihúzza magát. Aztán idelépnek hozzám. A férfi leveszi a hátára erősített erszényt, egy üvegcsét és egy kézifűrészt pakol az avarra.
– Biztos vagy benne? – kérdezi a nő.
– Igen. Ez biztosan egy nyírfa, és a nyírfalé gyógyít – válaszol a férfi.

A fűrész a kérgembe hasít.

A testvéreimre gondolok: évgyűrűik gyarapodását örökre megállították az emberek. Hívom a szellőt, a szelet, az orkánt, a hurrikánt. Csönd van, nem mozdul a levegő, a leveleim és a szomszédaim levelei megdermednek, félve várják, mi fog történni velem.

Elsőként egy lanyha fuvallat érkezik, a legfiatalabb ágacskám rezdül, zizegnek a leveleim, bíztatják a szelet, erősödjön, hallom, hogy a többi falevél is susog már, közeledik a szélroham, itt van.

Tudom, az erdő szélén élő tölgyek sietnek a segítségemre: rázzák a leveleiket és az ágaikat. Csatlakoznak hozzájuk a gesztenyefák is, erőteljesebb lesz a morajlás. A legfelső levelek érzik meg először az orkán erejét. Rezegnek, átadják az üzenetet az ágaknak, az ágak a törzsemnek, a törzsem a gyökereimnek, és ekkor elfogadom az orkán ajándékát. Előbb a legvékonyabb, aztán a közepes, végül a legvastagabb ágaimat is megmozgatom a szél segítségével, az égerfa zizegve bíztat, összeszedem az erőt, amit az orkántól kaptam, és legalsó ágaimat a földig hajtom. A nő felsikolt:
– Itt a vihar!

A férfinak feltűnik a rémült hang. Elgondolkodik.

– Még messze van – mondja, és fűrészel tovább.

Erősödik a szél, az ágaim hintáznak, a leveleim susognak, zizegnek, a tölgyek és a gesztenyefák újult erővel rázzák az ágaikat: zúgolódunk. Nem lesz elég. Érzem, a fűrész mindjárt eléri a kéreg utolsó rétegét. Segítséget kérek az erdőtől, a felhők felé nyújtom a leveleimet, a föld mélyére a gyökereimet. Szomszédom, az égerfa hajladozik, legvékonyabb ágait a földig hajtja, majd megmerevedik, várja az újabb szélrohamot. Egyik ága kettétörik.

A nő felkiált. A gyepen fekszik, lába az égerfaág alatt. A férfi szemét lehunyva fűrészel, a nő szipog, kihúzná a lábát az ága alól. Nem mozdul.
– Hogy megy? – kérdezi a nő elvékonyodott hangon.
– Mindjárt meglesz – a férfi kinyitja a szemét, hogy a nőre nézzen, és meglátja az ág alá szorult lábat.

Eldobja a fűrészt, a nőhöz lép. A vállára teszi a kezét.
– Fáj?
– Te is tudod. Azért jöttünk, mert fáj.
– Most rólad beszélek.
– Nem érzek semmit.
– Megemelem az ágat, ki tudod húzni a lábad?
– Megpróbálom.

Az égerfa egyik fiatal ágát hasította ketté a szélvihar, ezért könnyű felemelni. A nő a társára támaszkodva feláll.

A férfi elpakolja a fűrészt és az üresen maradt üvegcsét. Elindulnak a város felé, szélzúgás kíséri őket.

Napokkal később egy fecske röppen az ágamra, és elmondja, hogy ásóval gyülekeznek a folyó túloldalán.

Gyökereimet a föld mélyére küldöm, hogy nedvességet keressenek, mert a legfelső leveleim megpörkölődtek a napsütésben. Elfáradok az erőlködéstől, ágaim mozdulatlanok, szellő sem jön, nem hintáznak.

Aztán visszatér a fecske.

– A kistestvéreid üdvözletüket küldik – mondja a fecske.
– Már nincsenek testvéreim.
– Dehogynem, a folyó túloldalán, nemrég költöztették őket ide az emberek – válaszolja a madár, majd elröppen egy rovart kergetve.

Nem hallottam róluk semmit. Segítségül hívom a szellőt, hátha táncolt a kistestvéreim leveleivel.
– Igen, apró termetű rokonaid növekednek a folyó mellett, még csemeték, kicsik, kevés ággal és levéllel, az emberek hozták őket.

Hallgatok. A napfény lassan kúszik az avaron, elbúcsúzik, besötétedik, majd visszatér. Vele együtt az emberpár is feltűnik az ösvényen.
– Szerinted sikerül?
– Már ültettünk néhány facsemetét, most már biztosan megcsapolhatjuk a nyírfát.

Az ember már megint a kézifűrész pengéjét vizslatja.

A gyökereim elérik a mélységben lapuló vízeret. A leveleim várakozóan surrognak. A legvékonyabb ágaim remegnek. Az évgyűrűim megdermednek. A kérgem alatt valami gyűlik, sokasodik.

Hívom a szelet, ágaim hintáznak. Gyökereim a mélyben újabb vízeret találnak. Szél kerekedik.

Három pár lábnyom vezet a fűben a folyó felé.

Kovács Eleonóra (1989, Szalóka)

Egyetemi tanulmányait az Ungvári Nemzeti Egyetemen végezte. Első kötete 2020-ban jelent meg az Intermix Kiadó gondozásában Érzékelés (könyvismertető, filmnapló, jegyzet) címmel. A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagja. Előbb a KVIT műhelymunkái, később az Akadálymentesített Jelenlét online műhely eszmecseréi inspirálták szövegalkotását. Jelenleg az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási–Tudományos Intézetének munkatársa. Érdeklődési köre az első világháború, valamint az oktatási folyamat jellegzetességei háború idején.