Máté Erik prózája

Marko Slavkovic felvétele

Bárkapcsolat

 

A visszautasítás a játék része. Tudom, nem először csinálom. Az izgalom a tetőfokára hág minden egyes üzenetváltással. Kettőt rezeg a telefon, és elönt az adrenalin. Percekig nem merem megnézni. Ülök az erkélyen, és hallgatom a sugárúti autók vérkeringését. Elő kellene vennem a kockás füzetet, számológépet meg a régi matektudásomat. Ha a háza elé állítok egy rámpát, és a megfelelő sebességre gyorsítok, akkor tökéletesen kikerülöm a betonalapot, és a szobájában landolok a cangámmal. Eh, legyintek magam elé. Sosem érek fel az ő magasságáig. Végül feloldom a telefont, a maximumra állított fényerő megvilágítja a profilom. Körbenézek, de sehol nem látom a kulcsaimat. Pánikolok, amikor valaki megáll az erkély előtt. A földszinti lakás az utcán járókelők fejével van egyszintben.

– Szevasz, Zsege! Ezer közül is megismerném ezt a kecskeszakállat és nemes üstököt, édes öregem. – Minden rendben?

Gyarmatlakó Domonkos barátom hangját a közös zenélések alkalmával jegyeztem meg. Pánsípon kísérem az ő léggitárjátékát és énekét.

– Persze… Öhm, hát nem is tudom… Most látom, hogy írtál. Van kedved feljönni?

Intek Domonkosnak, hogy üljünk le a konyhában. Padlótól a nyakszirtig hidegburkolat vesz körbe minket.

– Kérsz bort?

– Nézd, megtaláltam az ébresztőórádat a fűben. Itt a ház előtt. 

– Szóval tényleg kidobáltam dolgokat…

– Tetszik, hogy itt mindig olyan a hangulat, mintha bachanália előtt vagy után lennénk.

Csilingelő orgánuma és ékes beszéde mellett az fogott meg Domonkosban, hogy mindketten ugyanúgy kopaszodunk, noha legalább tizenöt év van köztünk.

– Még én sem tudom, hogy pontosan mire készülök. 

Iszunk, és csendben nézünk magunk elé.

– Hogy érted ezt?

– Nincsenek meg a kulcsaim. Néhány napja nem eszek semmit. Mekegek össze-vissza mint egy rozzant bak.

–Szerencsére hoztam kaját.

– Köszönöm, az jól fog jönni.

– Meg főleg az üzenetek miatt gondoltam, hogy benézek. 

Megáll a kezemben a száraz fehér. 

– Mit írtam?

– Csak a szokásosat. Nincs értelme tovább semminek, be kellene fejezni ezt az életet. De volt benne valami új is.

– Bocsánat. Ne haragudj, kicsit megvisel egy visszautasítás. Most a lakásból sem tudok kimenni, mert lehet, hogy kidobtam minden kulcsomat az ablakon.

Felhajtom a bort, és csendben bólogatunk magunk elé. Megvakarom a szakállamat. A kezemben marad egy hosszú, barna hajszál.

– Lehet nem kellene elmondanom a tervemet…

– Már elmondtad. Miért akarsz belehajtani egy nő házába?

Szégyenlősen nézek magam elé. Pirulok a bortól és a saját szavaimtól.

– Szóval azt nem csak gondoltam. Akkor már tudsz mindent.

– De mégis, mi volt ez az egész? Szívesen meghallgatlak, ha akarsz róla beszélni.

– Tudod, a frusztráció kiszámíthatatlan utakra visz.

A gyümölcsöstálban fonnyadó szőlőfürtöt nézem. Apró muslicák repkednek körülötte.

– Ha megtalálom a kulcsaimat, és szétkenődök egy ház oldalán, szőlőtőkeként szeretnék újjáéledni. Hogy valaki ilyen jó bort csináljon belőlem.

Meditációm közben Domonkosra pillantgatok. Bólogat és igenel, de kérdően is néz.

– Szóval az a lényeg, hogy a Violában ittam egyedül. Azon gondolkodtam, hogy az exemmel újra fel kelleni venni a kapcsolatot. Próbáltam kibogozni a fejben összekuszálódott szálakat, majd bejött egy közös ismerősünk. Látásból ismertem. Bemutatkozott, de nagyon tele volt a fejem. Valami csébetűs neve van. – A monológ közben ráncolom a homlokom, és vakarom a hegyesedő kopasz fejem, majd folytatom:

– Feledékeny vagyok… Talán Csenge, vagy Csiperke. Ő is zenél. Körtemuzsikán, szóval a közös alap megvolt. – Teszem hozzá félmosollyal a kecskeszakállam mögül.

– Csengőre gondolsz?

– Igen! Csengő. Huh, micsoda nő!

– Túl kicsi ez a város, hogy a zenészek ne ismerjék egymást.

Felpattanok a fémkeretes konyhai székből, belebújok a papucsomba, összehúzom magamon a köntöst, és az ablak körül sántikálok. Ránézek a telefonra. Semmi üzenet. Írni kezdek. Domonkos észreveszi a képernyő visszatükröződését az üvegen. Bort tölt a műanyag poharakba.

– És aztán mi történt?

Nem válaszolok, mert Csengőt keresem a közösségi oldalakon, de semmit nem találok. Megint kezdenek felgyorsulni a gondolataim. Belegabalyodok a pókhálóba. Ledobom a telefont a viaszos vászonterítőre.

– Most nagyon jó lenne pötyögtetni egyet.

Domonkos felcsillan az örömtől. Szavak nélkül is megértjük egymást.

– Nálad van a hangszered?

Szélesre húzott szájjal mosolyog és bólogat.

– Te is tudod öregem, hogy mindig nálam van.

Szépen fickándozik a kezemben a pánsíp, amíg Domonkos felhangszerel. Könnyen adja magát nekem ez a kis csecsebecse. Még sosem hagyott cserben. Mindig elfelejtem, de mindig nagy öröm újra felfedezni, hogy kifújhatom magamból az összegubancolódott szálakat. Hosszú évtizedek alatt megtanultam kezesen bánni vele. A nők jönnek-mennek, de a pánsíp bármikor kézre áll, hogy kedves búfelejtőm legyen.

Domonkos profi léggitáros. Ajkaival és nyelvével a született tehetségekre jellemző átéléssel képzi meg bármilyen hangszer dallamát. Multitalentum, de a léggitár mellett döntött, és el is mesélte, miért. Nem tetszett neki az óvodai farsangon a játékgitár recsegős hangja, ezért kikapta a kis komája kezéből, és maga kezdett el szólózni rajta. A szódásüveg lencséjű óvónők nagy megrökönyödésére…

Nyugodt ajakmunkája fokozatosan vesznek egzaltált tónust. Leszegi a fejét, kidudorodik egy ér a homlokán, és már őrült módjára pengeti a kiáramló levegőt. A lecsengő akkordoknál távolabb emelem a pánsípot, mire Domonkos hangosan kurjongatva becsapja a nyitva felejtett mikró ajtaját. A konyhapulton hagyott mosatlan edényeimet lesöpri a mosogatóba, megkoronázva közös performanszunkat.

– Bocsi öregem – mondja lihegve, miközben hátra veti a haját –, kurva jót dzsemmeltünk.

Legyintek.

– Amúgy is el kell őket mosogatni. Még rajtuk van Csengő illata.

Domonkos elkerekedett szemekkel néz rám.

– Vagyis itt volt nálad. Én csak a dinsztelt káposztát éreztem a lábasból.

– Még azt is megkérdeztem, hogy milyen parfümöt használ.

– Igen? Na és mivel illatosítja hamvas bőrét az okarina nagyasszonya?

– Halvány őszi rózsa kivonattal. Felejthetetlen…

– Az jó, de te is jól elkaptad a fonalat a közepén – próbál terelni Domonkos.

– Köszi, te is rendben voltál. Igyekeztem felkapaszkodni a játékodra. Bárcsak másban is ilyen jól menne a játék…

Leszegem a fejem, és a pánsíppal próbálom karámba terelni a szúrós gondolataimat. Nem megy.

– Szóval Csengővel a pánsíp és a körtemuzsika lehetséges keresztezéséről beszéltünk, és pik-pak megszületett egy lehetséges formáció gondolata. Ittunk még néhány kört. Ő kacsázott, én Mátyást ittam. Pont nála volt a teljes felszerelése, mert valami barátnőjének próbálta lepasszolni. Erre belém botlik, és pár óra beszélgetés után újra van értelme zenélni. Ezt ő mondta így.

– És aztán mi történt?

– Óriási kaland. Egy egész éjszakán át…

Domonkos kajánul vigyorog rám.

– Jó volt?

– Nem az volt, amire gondolsz. Vettünk az éjjel-nappaliban bort, beszélgettünk, és hajnalig meg sem álltunk… Az összes kottáját kipróbáltuk, elejétől a végéig, többször… Hajnali hatra már remegett az ajkam és a pánsípom a dallamok orgiájától. És ekkor támadt egy fantasztikus ötlete. Gyorsan kiettem a piros fazékból a maradék káposztás tésztát, kitöröltem, és felállítottam több másik edénnyel őket erre az asztalra. Leült oda, ahol most te vagy, kiengedte a haját, és dobolni kezdett a pánsíp ütemére. A látvány, a hangzás, az éjszaka váratlansága valami éteri magasságokba emelte a konyha rezgését.

Lassan megint magukba húznak az átzenélt éjszaka képei.

– Szerettem volna megtudni az esélyeimet egy lehetséges folytatásra. Megfogtam a hamvas kezét. Győzködni próbáltam, de kiszabadult a bőrkeményedéses kezem szorításából. Aztán…

Végignézek magamon. Nem tudom, hogyan folytassam.

– Mi történt?

– Azt mondta, ez nem folytatódhat köztünk. Most nem akar komolyan zenélni… És hogy én olyan vagyok, akinek muszáj megmondani. Ez csak játék. Játék a levegőben.

– Szerintem ne vedd ennyire a szívedre. Keresi a hangját, és azt, hogy hol tudja a legjobban megszólaltatni. És ne írj neki semmit. Felesleges. Ha ő ezt eldöntötte, akkor nem fogja meggondolni magát.

– Pedig már egy nagyszínpadot éreztem a dologban.

Kavicsok pattannak a konyhaablakon.

– Ez Ervin lesz. Írtam neki, ha tud, segítsen.

Domonkos feláll, kinyitja az ablakot. Egyetemről ismerik egymást. Már-már zavarbaejtő módon tudják egymást fényezni.

– Lemeztektonikai mélységű tiszteletem a tirpák hercegnek – mondja Domonkos.

Nem állok fel. Így is hallom, hogy Ervin nem találja a kulcsaimat az utcán. Végül feljön ő is.

– Na, mi a helyzet? – kérdi Ervin.

Nem szólalok meg. Domonkos nagy vonalakban beavatja a történésekbe. Ervin a meghitt zenélés hallatára elpirul.

– Vele én is zajongtam a múltkor, de azóta nem beszélünk.

– És hogy viseled a visszautasítást?

– Sehogy. Már annak is örülök, ha valaki csak rám néz, nemhogy még beszél is hozzám.

Megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül… Megvakarom az üstököm. Talán jobb is lesz néhány napig itthon pihenni, aztán meg keríteni egy lakatost. Mindenkinek töltök egy pohárral.

– Köszönöm, hogy eljöttetek. Azt hiszem, most már megleszek.

Kis idő múlva a fiúk elkezdenek mosogatni. Domonkos adogatja a tányérokat, Ervin pedig elmossa. Beállok törölgetni. Örülök, hogy megszabadulnak az edények az illatától. A monoton folyamat közben elmosolyodok, szinte nevetek is a forró víz, a mosogatószer és a fertőtlenítő szúrós párájában. Elhatározom, hogy futárral hozatok magamnak néhány napig kaját, és semmivel nem foglalkozom.

Domonkos kezébe vesz egy piros lábast, ami hangosan megrezzen. Hárman hajolunk a csörgő lábas fölé. Fém karikán csúszkálnak benne a kulcsaim. Aggódó tekintettel néznek fel rám. Elönt a forróság a gondolattól.

Amikor elmennek, becsukom utánuk az ajtót. Sokáig szemezek a konyhában nyitva felejtett ablakkal. A sugárút vérkeringése elnyomja a fűben zörrenő csomó hangját.

 

 

 

Máté Erik (1999, Nyíregyháza)  

Író. Az Iván Kublahanov olvasókör alapító tagja. Debrecenben tanul filozófiát és esztétikát.