Kovács Kincső prózái

Andy Travin Johnson felvétele

 

Tiramisu

 

Mártogatom a kávéba a babapiskótákat. A recept 2-3 másodpercet ír, hogy a meleg löttyben tartsuk a savoiardikat. De ez kamu. A tészta egy pillanat alatt átázna és szétmállana. Nem, épp csak bele kell mártani.

Egyszer a húgommal már kipróbáltam ezt a receptet. Milyen furcsa azt mondani, amikor valaki egy szöveg alapján cselekszik, hogy kipróbálja a szöveget. Ezzel az erővel a szöveg is kipróbál minket, hogy hogyan tapogatjuk le, működtetjük, viszonyulunk hozzá. A recept, az elkészítési mód és az elkészítő alakítja egymást. A szöveget javítom a füzetemben, amikor hibát találok. Több kávét kell főzni, ami több cukrot is jelent. A recept hiányosságait egészítem ki, amikor rájövök, hogy nincs habverőm.

A húgom elsőre nem tudta szétválasztani a tojásokat, véletlenül összekeveredett a két rész, újra kellett kezdeni az egészet. Összeöntöttem, felvertem a tojást és csináltam egy rántottát. Türelmes voltam, nem dorgáltam meg, pedig vendégségbe készültünk és fogytán volt a tojás. Habveréshez Zanussi robotgépet használtunk. Megmutattam, hogyan kell a keverőket a gépbe helyezni, milyen szögben kell tartani a tálat és hogyan kell váltani a fokozatokat, mintha ebben rejlene a háziasszonnyá válás esszenciája. Mikromenedzseltem, mint minden rendes parentifikált első gyerek. Ettől büszke voltam magamra, biztos jó szülő leszek. Azóta elromlott a gép, én pedig nem készítettem fel arra a húgomat, mit tegyen, ha nincs gépi habverője.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amit csak össze kell dobni, az egyszerű. Vannak dolgok, amik úgy tűnnek, könnyen adják magukat, aztán mégis sokat küzd velük az ember. A tiramisut sem szabad alábecsülni.

A piskótaszeletek eltérő mértékben áznak át, ahogy hűl a kávé. A képzeletbeli olasz férjem elismerően bólint, hiszen második alkalommal nem rontottam el a savoiardik állagát. A túlzott precizitásom akadályoz abban, hogy boldog legyek, mondaná. De az az igazság, hogy boldog vagyok. Akkor szeretem hagyni, hogy magától történjen az élet, amikor azt gondolom, hogy megtettem, amit akartam. Legközelebb azért nem fogom ilyen merev rendtartással és rutinnal csinálni a tiramisut, nehogy azt higgye, hogy boldogtalan a felesége.

Befejezem a mártogatást, elkezdem rétegezni a jénaiban a habot a piskótával. Megszórom holland kakaóval a legfelső krémréteget. Próbálok annyit hinteni, hogy ellepje, de vigyázok, mert a túl sok kakaó könnyen keserűvé és fullasztóvá teszi az egészet.

Folpackot teszek a jénaira, berakom a hűtőbe. A langyos kávét, amiben apró piskótadarabok úszkálnak, átöntöm egy bögrébe az ételes dobozból, aztán tejport teszek hozzá. Kávéval a kezemben leülök a kanapéra és megszagolom a dohányzóasztalon lévő rózsákat. Engedem, hogy maguktól alakuljanak a dolgok.

 

A legszűkebb utca

 

A só felszínen tartott, átengedtem magam a hullámzásnak. Vajon látnám az apró kavicsok mintázatait, ha leúsznék a mélybe? Félek a nyomástól, összeroppantja a koponyát, szűkülnek a belső szervek, dagadnak az erek. Már szinte kétségbeesek, amikor két merev kéz megragad a derekamnál, és levegőhöz jutok. Figyeltem, hogy ne azt mondjam, ne csikolj, hanem azt, hogy ne csikizz, mert így szereti. Kiemel, ő nem olyan, mint azok a fiúk, akik szórakozásból lenyomják a lányokat a víz alá. Mintha én is fontos lennék neki a játék mellett, mintha oka lenne annak, hogy ez a kéz tart.

A búvárszemüveg megnyomta az arcát. Szárítkozás közben a GPS-t nézegeti, hogy melyik úton jutunk el legkönnyebben Európa legszűkebb utcájához. Mögöttünk egy anyuka naptejjel keni a fiait. A nagyobbikhoz beszél, ennyit hallok: Elég nagy fiú vagy, bébi? Kuncogok.

Ennék valamit, mondom.

Tudtam, hogy ez lesz. Olyan hangsúllyal mondja, mint aki betervezte a programba. Ránézek, ráncolom a homlokom, szerinte ilyenkor hasonlítok anyámra. Azt mondja, már a várban kijelentette, hogy most kellene enni, mert utána csak vacsorázni fogunk. Akkor először a centrumba megyünk.

Felülök mögé a motorra. Két dolog közül megszegem az egyiket, amire a szüleim neveltek: „Fiam, nehogy felülj nekem semmilyen fiú mögé a motorra, mert szörnyethalsz!” A bukósisak alatt még vizes a hajam, be fog fülledni a fejbőröm. Suhanunk az ulica, kvadrat, otok feliratok és a krákogó hangzású településnevek mellett. Nem érzem veszélyben magam. Pedig biztos többel megyünk lakott területen kívül, mint kellene.

Előre megyek parkolóhelyet fogni, amíg körözöl, szállok le a motorról, leveszem a sisakot. Sókiválások a belsejében.

Egy olyan éttermet választunk, aminek a terasza nem a tengerre néz. Reggelinél sokat tanultunk a sirályok vadászösztöneiből, lecsaptak a fonott kosarakba tett kenyérszeletekre. Szinte senki nincs itt rajtunk kívül. Egy óvodáskori rajzomról mesélek neki, amin kagylókban kis emberkék laknak. Figyel rám, de nem úgy, mint akit érdekel, a telefonját nézegeti, bámészkodik. Úgy érzem magam, mint egy medúza, aki addig a pillanatig volt érdekes, amíg kiemelték a vízből, és onnantól fonnyadt nejlonzacskóként él tovább. Hiába ragadott magával, megint lebegek, és arra gondolok, hogy a filmekben nem így történnek a dolgok.

Te nem kérsz semmit, kérdezem.

Csak desszertet.

Válassz nekem valamit, adom kezébe a menüt. Forgatja a szemét, de közben mosolyog.

Mit?

Lepj meg.

Belemered az étlapba. Csak horvát és német változat van, képek alapján tájékozódik, nem beszél ezeken a nyelveken. Kicsit mintha izgulna. Pedig gondolhatná, hogy most nem engem tapogatunk le, hanem őt, most őt emeljük ki a vízből, hogy tud-e nekem jól választani, és ami lényegesebb, hogy felvállalja-e, ha nem.

Vongola jó lesz?

Bólintok.

A pincér felveszi a rendelésünket.

És amúgy mióta foglalkozol ásványkereskedéssel? Keresem a beszédtémákat.

Vagy négy éve. Szeretem, lehet vele menni ide-oda.

Várom a limonádét.

És nem fogod megunni, hogy egész életedben ezt csinálod?

Hát, na, valakinek a drágakövekkel is kell foglalkoznia.

Rám kacsint.

Egy ideig nem szólunk semmit. Abban a csöndben ülünk, amilyen a víz alatt is szokott lenni, a zúgásban.

A pincér leteszi elé a sztracsatellás fagyikelyhet. Maga elé veszi, de még nem kezd bele.

Ne mozdulj!

Éreztem a látóteremben valamilyen repülő lényt, most pedig apró csiklandozó érzés lep meg a nyakamon. Hirtelen elönt a forróság.

A nyakamhoz nyúl, megfogja az állatot, elém mutatja.

Japán cserebogár. Nem csíp, de kártevő a kis rohadék. Jó bátor vagy, hogy nem kezdtél el hadonászni meg rohangálni.

Veszek egy nagy levegőt. Belerakja egy szalvétába a bogarat, összenyomja és elsétál vele a szemetesig.

Szereted a bogarakat? Kérdezem tőle, olyan pontosan tudta a nevét ennek is.

Kölyökkoromban gyűjtöttem őket, még nagyítós üvegcsém is volt hozzájuk.

Akkor értékelem, hogy nem villogtál a latin nevével egy ilyen amatőrnek.

Összemosolygunk. Megkóstolja a fagyit. Gesztikulálja, hogy kérek-e belőle, megrázom a fejem. Elkezdem enni a vongolákat. Rájuk facsarom a citromgerezdet, villát használok, külön válogatom a héjakat.

Most én jövök. Szoktál gondolni rám, mikor egyedül vagy, kérdezi.

Bámulom magam előtt a kagylót, a sárgás lét. Csillog a fehér tányéron, ahogy folyik rajta. A rajzomról az emberkék menekülnek a héjházakból, amiket szétrombolok.

Eszedbe szoktam jutni, kérdezi megint, véletlenül a második nevemet teszi hozzá, azt, amelyiket kifejezetten nem szeretek.

Rákacsintok, hogy viszonozzam a korábbi gesztust. Érzem rajta, hogy nem frusztrálja a csend. Összekulcsolja a kezét az enyémmel. Zavar, kérdezi, megrázom a fejem. Nem törődik azzal, hogy a kagyló miatt ragadok, mindenhez engedélyt kér, de csak miután megteszi. A hüvelykujjával megsimítja, aztán magához emeli. Megfigyeli a gyűrűim, holdkő hatású díszítések vannak benne, de valójában egyszerű C&A-s bizsu. Ezt biztosan látja, egyenként leveszi őket. Finoman, épphogy csak odaérinti a kézfejemet az ajkához. Savanyú a parfümöd, mondja, miután megszagolja a csuklóm. Szerintem csak a citrom-olívaolaj keveréket érzi.

A kőlabirintusban keressük azt a sarkot, ahol jelzőlámpa van. Minden harmadik ablakban utcamacskák henyélnek. A romos házak oldalába szentélyek vájva, az apró szuvenírboltokból árad a tömjénillat. Kamaszok a zeneboxnál, A keresztapa dallama.

 

 

Európa legszűkebb utcáján nem lakik senki. A házak a másik oldalra néznek. Tényleg csak azért van, hogy el lehessen mondani, létezik. Kiálljuk a sort, nem nagyon szólunk egymáshoz. Megfogja a kezem, tudom, zavarják a gyűrűk, tudattalanul fejti le őket, csúsznak. Átkelés közben vezet, megyek utána. Hát ez lenne a legszűkebb utca, mintha várná tőlem, hogy beavatódjak egy történetbe, ami nem én vagyok, de lehet, hogy ezen a helyen mégis, kitinpáncél rétegek, hártyás szárnyak, összetett szemek és néhány túlárazott, csiszolt ásvány lehetek. Préselem át a testem a szűk falakon.

Valóban ritkán gondolok rá. Alig mozgatnak meg az aventurin zöld szemei. Még csak nem is kékek, azok riasztanak. Kinevetett, mikor mondtam, hogy félek Alain Delontól. Milyen hálátlan, mikor valaki jól bánik veled, mégsem találsz egy fikarcnyi érdekes dolgot sem benne. De már megtanultam, hogy amit nem befolyásolhatunk, annak az élére kell állni. Mielőtt átérnénk a másik oldalra, elengedem a kezet.

 

 

Kovács Kincső Csenge (2002, Debrecen)

A Debreceni Egyetem magyar-földrajz tanárszakán tanul. Szövegeit az Alföld, a KULTer.hu és a Szkholion közölte.