Bödők Gergely – Vakirka. Keszeli Ferenc (1947–2026) emlékére

Keszeli Ferenc (kép forrása: Görföl Jenő/Szlovákiai Magyar Adatbank)

Feri az utolsó években már láthatóan rosszul látott, ezért nagy betűkkel írt egy füzetbe, szálkás, egymásba bukó, föl-le kóválygó betűkkel, amelyekből rajta kívül aligha olvasott volna ki bárki bármit. „Vakirkának” nevezte. Ha ott voltam, előtúrta a verandán, közelebb húzta magához, hunyorgott fölötte, és kibetűzte nekem, mit írt; versek voltak, rövidek, ferdék, váratlanok, gyakran csak töredezett kezdemények, mintha valaki a nyelv széléről nézne vissza erre a világra. „Pozsonyhoz közel van Fraknó, / előző életemben jártam ott, / elkéstem, most is el kellett volna menni, / megnézni, mi változott” – így jegyeztem föl, lehet, hogy valamelyik szó nem pontosan ott állt, ahol most leírom, de Ferinél egyébként sem lehetett mindig eldönteni, hol ér véget a vers, és hol kezdődik az, amit csak úgy odavet. Nagyjából ugyanabból az anyagból volt ugyanis mindkettő: emlékezetből, indulatból, nyelvből, szürreális és groteszk képekből, valami különös metafizikai huzatból, amely nála állandóan megmozdította a valóság függönyeit. „Szaltó üvegben fában köbén és vasban / szájszélben szemölcsben ott a puskadörrenés / s a puskadörrenésben pofonban pettyes kartonban / porcelánban ott a szerelem / gyere / zuhanjunk lentről fölfelé.” Ilyeneket tudott: belefért egy szemölcsbe a puskadörrenés, porcelánba a szerelem, a Dunából kiállhatott egy kéz, és mire az ember megkérdezte volna, fuldoklik-e valaki vagy csak integet, már rég nem ugyanabban a világban járt. A Dunánál Pozsonyban című versében régi kövek maradnak jó kövön, jó kövek vesznek el, mert „valami mindig közbejön”, a vízből pedig egy olyan ember integet, „aki már nem itt lakik”, végül pedig, bár partra szállhatna, elsodorják a látomások. Olcsó volna most a halála felől újraírni ezeket a verseket, de mégsem tudom másként hallani őket. Feri egész költészetében ott volt az eltűnés, az elmozdult idő, a város, amely egyszerre valódi és már emlék, a test egyszerre nevetségesen és végzetesen, és az a gyanú, hogy amit valóságnak nevezünk, az csak az egyik lehetséges olvasata annak a kusza kézírásnak, amelybe beleszülettünk.

Leginkább mégis nyáron látom magam előtt, a verandájukon, nagy melegben, Feri felsőtestén semmi, vagy egy valószínűtlenül elegáns húzentrógli, szelíden döngicsélnek a legyek, egyik végigszívott cigaretta után jön a másik, Ica terít, kedvessége körülleng, majd ennivalót hoz, utána kávét, tesz-vesz körülöttünk azzal a türelemmel szolgálva Ferit, amelyet közel hatvan év házasság sem magyaráz meg egészen. Ferit ugyanis nem lehetett egyszerűen elviselni; hozzá külön ember kellett, és Ica az volt. Ha nem vittem neki virágot, csak bonbont, Feri már az ajtóban közölte, hogy jobb családoknál annak, aki virág nélkül érkezik a háziasszonyhoz, nem terítenek, aztán azért terítettek, kávéztunk és előkerült a bor is, ő előbb nem akart inni, némi unszolásra aztán ivott, én nem, mert mindig vezettem. Ha vittem az erdélyi kopóimat, nagyon örült, szerette, amikor odamentek hozzá; rájuk tette a kezét, sokszor egyszerűen csak a kézfejét nyugtatta valamelyikük fején, azok pedig ott maradtak mellette, egyik az asztal alatt, másik a tornác kövén, Füge, a saját kutyájuk meg az öregség hűvös közönyével tudomásul vette, hogy idegen kutyák szállták meg a kertet. Egyszer hosszasan magyaráztam neki, miért fontos nekem az erdélyi kopó ügye, miért kell megmutatni, megőrizni, beszélni róla, ő pedig egy idő után elintézte az egész nevetséges küldetéstudatot azzal, hogy a legtöbb, amit tehetek értük, az, hogy szeretem őket, minden nap. Nem volt teljesen igaza, ahogy sok mindenben nem volt igaza, de a tévedései is izgalmasak voltak, mert sosem kölcsönkapott véleményekkel tévedett: mindig úgy éreztem, a maga eszével fogott mellé, saját indulataival, önnön aránytévesztésével, és az ember olykor még fél órával később, hazafelé vezetve is vele vitatkozott. Megváltottuk a világot ezeken a délutánokon, bár Feri már jó ideje nem hitt abban, hogy a világot különösebben érdemes volna. „Gergő, az emberek eszméletlenül jellemtelenek. Már kiakadni sem lehet rajtuk” – mondta egyszer, aztán kis csönd után: „Sosem voltam jellemtelen. Ez megnyugtat. Túlozni néha szoktam.” Az aljasság ugyanis nem egyszerűen bosszantotta, hanem bántotta; a pénzért odatett mondat, a műveletlenség magabiztossága, a fontoskodás, a közízlés ficamai, emberi tartások aprópénzre (vagy olykor nem is oly’ aprókra?) váltása szinte testi sértésként érte. Mindig úgy éreztem, talán azért haragudott ennyire az emberekre, mert egykor reménytelenül sokat várt tőlük.

Keszeli Ferenc egy egész nemzedék indulatait hordozta magában, annak a felvidéki magyar értelmiségi világnak a dühét, sérüléseit, gőgjeit, reményeit és reménytelenségeit, amely végigélt egy istenverte évszázadot, határmódosításokat, kisebbségi létet, 1968-at, normalizációt, cenzúrát, rendszerváltást, majd azt a lassú és talán még keserűbb felismerést is, hogy a szabadság önmagában nem teszi sem okosabbá, sem tisztességesebbé az embert, és a szabad nyilvánosságban is lehet rettenetesen ostobán beszélni. Fiatalon újságíró lett, évtizedeket töltött a sajtóban, szociográfiai riportokban írta és rögzítette a szlovákiai magyar világot, művészeket, helyeket, embereket dokumentált, majd tizennyolc évig az MTI szlovákiai tudósítója volt, vagyis egész életében azt figyelte, amiből utóbb történelem lesz. Ezért is gyűlölte olyan szenvedélyesen azt is, amivé szerinte az újságírás lett: „Már nincs hír. Csak vélemény van. A hírben nincs alany, csak szereplője van”, mondta, majd szépen, szinte tankönyvszerűen elsorolta, hogy pedig csak arra kellene választ adni, ki, hol, mikor és mit csinált; nem kell elé bomba, mögé sziréna, fölé pedig három felkiáltójel. A Facebookot rettenetes csapdának tartotta, a tömeg gyanús volt neki, sőt az egyes ember is – és talán saját maga a leginkább („Ha a fiam nem lett volna itt, ma nem is szóltam volna. Nem szeretem a magamfajtát.”). Ha valakit gazembernek gondolt, nem mondta róla, hogy „problematikus személyiség”: elvinné a gyertyát a koporsódtól; a másik levenné rólad a gatyádat, ha tehetné; megint mások „szájukban a faszöggel talpalják a maguk egzisztenciáját”. Ő így beszélt. Sok bölénnyel összeveszett, aztán ezek a régi bölények távol éltek egymástól, és évtizedeken át hűségesebben ragaszkodtak a sértődéseikhez, mint egymáshoz. Politika, hiúság, rossz mondatok, személyes sérelmek forgácsoltak szét egy olyan szűk értelmiségi közeget, amelynek pedig minden különálló emberét jobban kellett volna becsülnie, mert kevés volt belőlük. Ez talán a kisebbségi társadalmak egyik legkeserűbb fényűzése: kevés emberből gazdálkodunk, mégis bámulatos könnyedséggel vesztegetjük el egymást. Mire pedig kiderül, milyen piszlicsáré volt sok régi sérelem, már nincs kinek elmondani. Feri ebben sem volt ártatlan, sok embert elmart, mások is őt, de az egész nemzedék történetében látok valami tragikomikusan felvidékit: együtt hordani ugyanazt a száz évet, ugyanannak a nyelvnek a szorongását, ugyanazokat a történelmi görcsöket, aztán külön szobákban meghalni, kezünkben a magunk igazával.

És közben zseniális költő volt. Ezt nem irodalomtörténeti ítéletként írom, hanem olvasóként, aki sok-sok versét szerette, és akinek jó pár Keszeli-sor évtizedek óta ott motoszkál a fejében. Nem azért tartottam annak, mert mindig egyenletesen nagyot írt – ugyan melyik költő teszi –, hanem mert volt valami, amit nem lehet mesterségbeli tudással pótolni: saját látása volt. Nem „stílusa”, mert stílust ügyes ember is csinál magának, hanem látása; az a ritka adottság, hogy ugyanarra nézünk, mégsem ugyanazt látjuk, és amikor ő kimondja, amit látott, utána egy pillanatra nekünk is elmozdul a világ. A verseiben szerettem azt a félelmetes sűrítést, ahogy néhány sorba bele tudott préselni nevetségest és tragikust, testit és metafizikait, gyermeki nyelvi örömöt és valami nagyon öreg szomorúságot, s főleg azt, hogy soha nem lehetett előre tudni, merre fordul a következő mondat. Nem verset „csinált”, hanem saját gravitációt teremtett körülötte. Némelyik szövege csálé volt, másik szándékosan nyers, volt, amelyik szinte csak felvillant, aztán véget ért, de a legjobbjaiban ott volt az a ritka, irigylésre méltó tulajdonság, amelyet sem műveltséggel, sem technikával, sem szorgalommal nem lehet előállítani: ha letakarta volna valaki a nevét, néhány sor után akkor is tudni lehetett volna, hogy ezt Keszeli írta. Ma, amikor annyi ügyesen megírt szöveg mögött nem lehet megmondani, ki lakik, nekem ez egyre nagyobb teljesítménynek tűnik.

Feri különös, különc, egyre különcebb alakja lett a felvidéki magyar irodalomnak, aztán az utolsó évekre (évtizedekre?) szinte kivonult belőle, vagy talán az irodalom vonult ki mellőle; nem tudom, melyik történt előbb. Sziporkázó költő volt, nagyon jó prózaíró, remek újságíró, gyermekverseinek nyelvi játékosságát, groteszkjét és szabadságát majd pontosan elhelyezik az avatottak, ahogy azt is, mit jelent az Ostromlétra, a Szóhancúr, a Kajla Fülöp, vagy az, hogy a falucsúfoló gyermekversekben egy olyan korban tartotta életben a magyar helységneveket, amikor azokat a közterekről inkább eltüntették. Nekem most nem irodalomtörténetet kell írnom róla, csak azt tudom, hogy sok-sok versét szerettem, szerettem hallgatni tőle őket, mert nagyon szépen szavalt; Nadányi A testőrét különösen, de a saját verseit is úgy mondta, mintha közben újra eldöntené, hol legyen bennük a hangsúly. Beszélgetés közben néha fölemelte a mutatóujját, és akkor hallgatni kellett, szinte vigyázban állva (ülve) mert jött egy vers, egy emlék, egy ítélet, valami, amit ő fontosabbnak tartott annál, amit mi addig mondtunk. „Dolgozol, Feri?” – kérdeztem egyszer. „Igen is, meg nem is dolgozok.” Aztán hozzátette: „Nem hazudok, Gergő, inkább csak túlzok.” Talán a költészet definíciója is lehetne. „Nincs haza, csak a nyelv van. A nyelv a lényeg” – mondta máskor; a hazát ennél cifrábban is el tudta intézni, ha lendületben volt, de a nyelvet soha. A nyelv volt talán az utolsó hely, ahol még hitt rendben, formában és becsületben, abban, hogy egy szó vagy a helyén van, vagy nincs, és hogy egy kicsi, megtépett, lassan töpörödő felvidéki magyar közösség végül leginkább addig létezik, amíg a neveinek, emlékeinek, mondatainak van még gazdája. Akinek ismertem, nem szerette az ünnepi nemzetmentést, a közhelyes magyarkodást hamar kinevette volna, de minden magyar gyereknek örült, az enyéim is mindig érdekelték, kérdezett róluk, Lukács nevéből rögtön verset csinált: „Lukács lukat ácsol.” Hetek óta terveztem, hogy újra felhívom, részben azért is, mert el akartam újságolni neki, hogy megszületett Bori. Tudom, hogy örült volna neki. Talán mondott volna róla valami feriset, egy fél mondatot, amin előbb nevetek, aztán fölírom. Ezt a mondatot sem fogom már hallani. A halál tele van olyan mondatokkal, amelyeknek nem volt idejük megszületni.

Ritkán telefonáltunk, most rettenetesen fáj, hogy túlontúl ritkán, de akkor hosszan, és az ilyen hívásokban tíz perc múlva már egyikünk sem tudta, miért kereste a másikat. A telefonban is volt verandája: Feri elindult a világ korholásából egy régi pozsonyi ember felé, onnan egy vershez, egy szerkesztőségi emlékhez, valamelyik régi sértődéshez, innen ugrott egy helyszínhez, aztán hallottam azt a jellegzetes, néha el-elhaló, majd váratlanul új erőre kapó hangját, a légzését, a hosszabb csöndjeit, és vártam, mert tudtam, hogy még nincs vége a mondatnak. Most döbbenek rá, milyen keveset kérdeztem. Jobban kellett volna ismernem őt, faggatnom a régi Pozsonyról, amely neki nem várostörténet volt, hanem élet; emberekről, akiket én már csak névről ismerek (persze őszintébben: leginkább onnan se), neki meg arcuk, hangjuk, modoruk, hibájuk volt, arról, kik ültek egy asztalnál, kik nem ültek le soha, ki mit mondott 1968-ban, hogyan nézett ki belülről a normalizáció, mitől reméltek annyit 1989-ben, és mikor kezdtek csalódni benne. Szinte mindenkit ismert, apámnak is nagyon jó barátja volt, apám tizenhat éve nincs már, még ő mutatott be minket neki, koraszülött, csúnya, vörös kisfiúk voltunk (Feri szerint: „gyönyörűen csúnya gyerekek”), Feri pedig őrzött róla sok-sok olyan emlékeket, amelyek bennem nem lehettek meg; egyszer egy nagy, bibliai esőről beszélt, kései telefonhívásokról, emelkedett régi dolgokról, kettejük kapcsolatára pedig azt mondta: „Visszaestünk egymásba.” Vannak mondatok, amelyek előtt az embernek illene levennie a kalapját. Talán az ember nem is egyszer veszti el a halottait: először akkor, amikor meghalnak, aztán újra meg újra, valahányszor elmegy valaki, aki még emlékezett rájuk. Úgy érzem, Feri halálával valami apámból is megint elveszett, el valami egy régi Pozsonyból, a felvidéki magyar irodalom belső szobáiból, olyan emberekből és viszonyokból, amelyekhez nekem még ő volt az egyik utolsó élő kulcs. A múlt vékony rétegenként hal meg, és talán a kisebbségi lét egyik legmélyebb szorongása éppen ez: nemcsak fogyunk, hanem minden egyes halállal rövidebb lesz az emlékezetünk is.

Tavaly nyáron is egy egész félnapot töltöttem náluk, és az év egyik legjobb napja lett belőle. Beszélgettünk, verseket mondtunk, Feri szavalt, aztán hallgattunk, aztán Cseh Tamást hallgattunk, a Fehér babákat, a Kitörést, Mezey Máriától a Hol vannak a katonákat ő pedig egyszer csak egészen felélénkült: „Te ezeket még ismered? Istenem. Hallod, Ica?!” Nevetett közben, és talán éppen ezért lett olyan szomorú a mondat. A magány nem mindig az, hogy nincs körülötted senki; talán van annál rosszabb, amikor vannak körülötted emberek, csak egyre kevesebben értik a neveket. Az én fiaim még kevesebbet fognak érteni abból a világból, amely Ferinek személyes emlékezet volt, Bori talán még annyit sem, ha nem mondjuk tovább. Ami neki élet volt, nekem történet, ami nekem történet, a gyerekeimnek talán név, ami nekik név, az ő gyerekeiknek már szinte semmi. Így fogy el egy közösség valójában: nem egy nagy történelmi pillanatban, hanem amikor ugyanazok a nevek egyre kevesebb fejben nyitnak ajtót valamire. Talán ezért fáj most az is, milyen könnyen tudjuk elengedni a saját embereinket. Feri élete végén szinte remete volt, részben mert a világ megfeledkezett róla, részben mert ő küldte el a fenébe az egész világot; az ember hajlamos csak akkor fölfedezni valakinek a súlyát, amikor már nem kell viselnie a nehéz természetét. Életében túl kemény, túl sértődött, politikailag rossz helyre sodródott, kellemetlen, kezelhetetlen; halála után hirtelen fontos életmű, közös örökség és pótolhatatlan veszteség. Valami rettenetesen hűtlen módon bánunk a szellemi embereinkkel: előbb hagyjuk őket kihűlni a saját sértődéseikben és a mieinkben, aztán az üres szék köré koszorút teszünk. A megbecsülés pedig valószínűleg nem a koszorú volna, hanem az, hogy még életében átmegyünk hozzá, leülünk, kérdezünk, meghallgatjuk akkor is, amikor nincs igaza.

Feri azt kérte tőlem, hogy ha meghal, temessem el én, én mondjam fölötte a beszédet. Meg is esketett. Sajnos nem szóltak, nem hívtak. Nem neheztelek érte; bizonyára így akarták, és talán jobb is így, mert az ember egy koporsó mellett úgyis másképp beszél, mint amikor magára marad azzal, aki elment. Én most ezt a beszédet mondom el neki, késve, úgy, ahogy minden fontos dolgunkkal késünk egy kicsit – én legalábbis mindig. Az utolsó években a halálról ő maga is ferisen beszélt: orvoshoz nem szívesen megy, mondta, majd hatvan euróért kijön a halottkém, ha előre megfizeti; amikor azt kérdeztem, mikor látogathatom meg, csak annyit felelt: „Ne sokáig halogasd. Én rákos vagyok.” Tizeniksz műtét az elmúlt években, és az ember hallja ezt, érti is, csak valami gyermeki ostobasággal mégsem hiszi el eléggé, mert azt képzeli, a fontos emberek megvárják, amíg ráér. Majd lesz még veranda, majd fölhívom, majd elmondom Borit, majd megkérdezem Pozsonyt, majd megtudom, mivel bővült a Vakirka. Feri A Dunánál Pozsonyban című versében azt írta: „Régi kövek maradtak jó kövön / és kövekről jó kövek vesztek el. / Mert valami mindig közbejön.” Most már tudom, mi minden tud közbejönni: munka, fáradtság, út, egy másik nap, egy másik hét, az a sok jelentéktelen dolog, amelyből végül az élet visszafordíthatatlan távolságai fölépülnek. Ma, mikor megtudtam, hogy meghalt, épp egy hete halott volt. Tegnap el is temették. Őrzök tőle néhány vadászati könyvet, egy gyerekkori és több felnőtt dedikációt – „Görbe ága van a fának, ne menjetek katonának!” –, sok följegyzett mondatot, történeteket apámról, és egyre erősebben látom magam előtt azt a verandát, Icát, Fügét, a cigarettafüstöt, a kávét, a kézfejét a kopóim fején, a fölemelt mutatóujját, meg a Vakirkát.

Milyen furcsa, hogy ő, aki már alig látott, sokszor metszőbben látott nálunk; persze tévedett is, néha nagyon, de még a tévedéseiben is nézett, és nem félt belebámulni abba, ami csúnya, nevetséges, hazug vagy reménytelen. Most már nekünk kell hunyorogva kiolvasni belőle, amit lehet. Talán minden nekrológ vakirka: az ember egymás mellé rak néhány verssort, egy nyári délutánt, egy hangot, egy régi várost, egy halott apát, egy újszülött kislányt, egy elmaradt telefonhívást, és reméli, hogy valahogy kijön belőlük az arc. Csak már nincs, aki fölemelje az ujját, és kijavítson.

Feri, mivel bővült a Vakirka?

Hallod, Feri?

Feri?!

2026. augusztus 20.