Regény vagy ötletgyűjtemény? – Borbíró Aletta kritikája Bódi Péter Hexagon című kötetéről

Bódi Péter (portré: Nagy Elena)

Sokat gondolkozom azon, hogy a fantasztikus irodalom miért mostohagyerek az akadémiai közegben vagy a szépirodalmat fogyasztók körében, hiszen rengeteg nyelvileg és gondolatiságában is kiemelkedő történet született és születik benne. Persze tudom, hogy sokat javult a helyzet az elmúlt tíz évben. Időnként viszont a kezembe akad egy-egy kötet, ami mintha megmagyarázná, miért is érzékelhető (néhány szerző kivételével) még mindig némi szkepszis a sci-fi vagy a fantasy felé. Bódi Péter regénye, a Hexagon is remek példa arra, hogy miért nehéz felülírni a fantasztikus irodalommal kapcsolatos sztereotípiákat, és miért probléma, ha az ötlet kibontása és a világ bemutatása nem elég kiforrott az elbeszélésben.

A Hexagon egy közeli jövőben játszódó sci-fi, amelyben egy szemcseppként adagolt szer és a testbe épített eszközök segítségével az emberek sokféle digitális valóságba léphetnek be, vagyis merülhetnek. A történetet Malvin szemszögéből követhetjük, aki a merüléshez szükséges szer tiltott változatát szállító futárként dolgozik. A regény egyik alapötlete, hogy párhuzamot von a szer- és a digitálisaddikció között: a szemcsepp nélkül a digitálisok sem érik el a virtuális valóságokat, vagyis képtelenek merülni. Egyfajta eszképizmus, a saját keretek iránti vágy sarkallja a szereplőket a (digitális) tripek használatára. Talán már ennyiből is látszik, hogy a regény egy nem túl eredeti, sokat tárgyalt problémát állít a középpontba, a valóság és a szimuláció, a virtualitás közti határokat. Mindezt a fülszöveg is jelzi, így már a történet kezdetén felvetődik a kérdés, hogy vajon képes lesz-e Bódi hozzáadni valamit ehhez a cyberpunk műfaját is jellemző toposzhoz.

Egy rendkívül részletgazdag, átgondolt világ épül fel a lapokon. Bódi kikerüli a lehetséges logikai buktatókat, reflektál rájuk, és kétségkívül képes ebben a digitalizált világban izgalmasan újragondolni a művészet szerepét is. Például a digitális restaurátorok azzal foglalkoznak a regényben, hogy szimulációkban is elérhetővé tegyék a művészetet. Ez lehet akár egy historikus jelenet is, ahol egy-egy eseményt rekonstruálnak a leírások alapján.

Bódi Péter (a kép forrása a szerző Facebook-oldala)

A Hexagon terminuskészlete arra irányítja a figyelmet, hogy Bódi érzékeny a nyelvben rejlő figurativitásra és többletjelentésekre. A szimulációkba való belépés megnevezése (a „merülés” kifejezés) az ‘elmélyedni valamiben’ jelentést viszi át a virtuális valóságra, ezáltal pedig tükrözi a folyamatot jellemző erőteljes bevonódást. A regényben használt „trip” egyszerre utal a szimulációkban való barangolásokra, illetve a drogokhoz kapcsolódó nyelvhasználatra.

Bódi ügyesen játszik a (pop)kulturális elemekkel is, amelyek ismerősek lehetnek a hétköznapjainkból (a Netflix és Disney mint streamingplatformok), és még a regény szereplői is találkoztak velük fiatalként. Sőt, némely elem a saját gyerekkoromat idézi fel például a Nintendóval, a Super Mario játékkal vagy a LEGO kifejezés visszatérésével (amely a regénybeli Budapest egyik negyedének konténerházaira utal), hiszen a befogadóban is elindít valamiféle nosztalgiát. Egyúttal azt is jelzi, hogy a cselekmény a közeli jövőben játszódik, ahol még nem lett mindenki digitális, sok analóg személy is él, sőt maga a főszereplő is felnőttként lett képes a merülésre.

Viszont éppen ez a részletesség a szöveg buktatója. A regény Malvin szemszögéből íródott, de ha egy belső monológot olvasunk, ahol a szereplő éppen rögzíti, mi történik körülötte, nehezen érthető, miért is magyaráz meg minden apró dolgot ebben a világban. Hiszen mindez ebben a közegben természetes. Szerencsére olyan nagyratörő ambíciói nincsenek az elbeszélőnek, hogy a jövőnek író krónikás szerepét vegye magára, így viszont továbbra is kérdéses, hogy kinek és miért mesél ennyire részletesen.

Időnként úgy éreztem, hogy egy nyelvileg egészen jól formált világ- és cselekményvázlatot olvasok, ami ugyancsak az elbeszélői pozíció visszásságaiból adódik. Csak néhány példa: „Miró egy folyamatosan fejlődő algoritmusokkal dolgozó személyiségszoftver, egy asszisztens, aki a tárhelyemen tárolt adatokat és a bejövő információkat megszakítás nélkül elemzi, és a megfelelő időben meg is osztja velem az eredményeit. Most például tudja, mit fogok lépni, hiszen már számtalanszor estünk át ezen […]”. (8.) „Nem kell mindent kimondanom, elég lenne szubvokálisan, tehát hang nélkül, fejben artikulálni a szöveget.” (10.), „Manhattan egy OW-trip, azaz Open World szimuláció” (16.). Ez a túlmagyarázás néha szinte kisiskolássá válik: „Mint mindenkinek, nekem is többszintű az elérhetőségem, esetemben három: egy nyilvános, egy zárt körű és a Főnök számára egy külön csatornát is fenntartok; ő bármikor hívhat. Nyilvánosra akkor állítom magam, mikor magányos vagyok, esetleg unatkozom, ilyenkor bárki kezdeményezhet felém kommunikációt, akit korábban nem tiltottam vagy némítottam le, a zárt körű elérhetőség pedig természetesen azokat érinti, akiket a barátaimnak vagy a családtagjaimnak tartok.” (13.) Amellett, hogy a „Nyilvánosra…” kezdetű mondat redundáns, kifejezetten okoskodó hatást kelt. Az „azokat érinti” vagy a „családtagjaimnak tartok” szerkezetek elég problémásak nyelvileg is, utóbbi ráadásul azt sugallja, hogy a család választható, holott ebben a kérdésben a regény nem kínál felforgató szemléletet, klasszikus családfogalommal dolgozik. Hasonló pontokon a húzás jót tett volna a szövegnek, hogy szikárabbá és fókuszáltabbá váljon.

Bódi Péter, Hexagon, Bp., Napkút, 2026.

A tudálékosság az olyan leírások esetében a legzavaróbb, amikor nem csupán a világ működésének megértéséhez szükséges információk sorjáznak, hanem az elbeszélő széleskörű lexikai (olykor akadémiai?) tudásáról is tanúbizonyságot tesz: „Manhattan tehát nemcsak OW-trip, hanem heterotópia is: időn kívül álló kulturális és antropológiai gyűjtőhely, kutatási központ.” (17.) A hexagon kifejezés többször is visszatér a szövegben, és sokadik előfordulása után olvasható, hogy „A ring is szabályos hatszög, azaz egy hexagon.” (195.) Mintha az elbeszélő szellemi maszturbálását követnénk a narrátori szólamban, holott más szereplőkkel való interakciói során nem felsőbbrendű vagy tudálékos. Sőt, Malvin egy randi alkalmával reagál is arra, hogy a digitalizáció regénybeli fokán már nem a (bármikor lekérdezhető) tárgyi tudás bír karizmatikus erővel, hanem az összefüggések felfedezése. Vagyis ebben az esetben mintha a narráció nem is az elbeszélő karakteréhez tartozna, hanem csupán egy eszköz lenne, hogy az olvasó megismerhesse ezt a világot és azt a racionalizált, adatalapú szemléletet, amely a digitalizációval fokozott szerephez jut.

Malvin művészeti pályát elhagyó, futárnak álló figuraként remek szereplő lehetne arra, hogy őt követve az olvasó felfedezze a Hexagon világát. A művészeti múlt reflektálttá teszi, miként épülnek ki a tripek, hogyan játszik az alkotás a percepcióval és a hitelességgel, és mennyire kitett lehet az ember egy-egy művészi szimulációnak. A futármunka különös figurákat, és azáltal, hogy Malvin velük együtt merül, furcsa virtuális valóságokat mutat meg, ezáltal pedig feltárul a regény univerzumának mélysége. Malvin azonban inkább mediátor, utaztató figurává válik, akire rácsatlakozva az olvasó is kalandozhat.

Ahogy említettem, kiszámítható, hogy a történet a valóság és trip kettősségének olyan ütközése felé halad, ahol nehezen dönthető el, hogy Malvin éppen merül vagy a valóságban jár. Az is borítékolható volt, hogy a szöveg zárlata az Eredet című Nolan-filmhez közelít majd, vagyis kísérletet tesz a két szint elkülöníthetetlenségére az álom, a merülés és a drogtrip összejátszása által. Bódi alapvetően ügyesen mozgatja úgy a szálakat, hogy több olvasat is megvalósulhasson, a szöveg teljesíti ezt a vállalását azáltal, hogy (megjósolhatóan) elsülnek a falra akasztott puskák, de mégsem tud katarzist kiváltani a kiszámítható történetszövés és az elnyúló jelenetek miatt.

A Hexagonban a sablonos sztori ellenére is sok jó ötlet van, viszont a regény jelen formájában inkább ötletgyűjtemény, egy jól és részletesen felépített világ, amelyből éppen az hiányzik, ami enciklopédiából regénnyé tehetné: a dramaturgiailag jól formált, átgondolt elbeszélés és információáramoltatás.

(Bp., Napkút, 2026.)

Borbíró Aletta (1995, Gyula)

Kritikus, irodalomtörténész. Fő érdeklődési területe a populáris kultúra, de foglalkoztatja a kortárs líra, illetve az újhullámos magyar rap intermedialitása is.