Balajthy Boglárka novellája

Liam Moody felvétele

Absztinenciaszabály

A történtek után nem sokkal bejelentkeztem egy pszichológushoz. Várólistára kerültem. Felkészületlenül ért, hogy a pszichológusoknál is van ilyesmi, hiszen a várólistákról mindig a csípőprotézisek és sérvműtétek jutottak eszembe. Mártával hónapokkal később ismerkedtem meg, és habár már fél éve járok hozzá, még most is minden egyes alkalommal, amikor belépek a liftbe, és meglátom magam a keskeny tükörben, arra gondolok, hogy ki ez a nő, és miért beszélek neki magamról. Mindig a bejárati ajtóban vár, épphogy csak találkozik a tekintetünk. Kedvelem őt, mégis nehéz megnyílnom neki. Azt hiszem, zavar, hogy semmit sem tudok róla. Mielőtt bejelentkeztem volna hozzá, rákerestem, de privátra állította az oldalát. Egyedül a profilfotóját tudtam megnézni, öt éve frissítette utoljára. Kék és zöld csempékből kirakott fal előtt áll, a háta mögött hatalmas aranyszínű kígyó tekeredik, a kígyónak sárkányfeje és karmai vannak, lángnyelvek ölelik körül. A kép egy múzeumban készülhetett, vagy talán valahol Ázsiában. Esténként néha ránézek az oldalára. Mindig ugyanaz fogad.

A történtek után nem mentem vissza dolgozni, lassan egy éve itthon töltöm a napjaimat. Az elmúlt tíz évben elegendő pénzt tettem félre, szinte soha nem költöttem magamra, hogyha még két évig nem dolgozom, akkor is elboldogulok. Biciklizni járok a környékbeli erdőkbe, kondibérletet is vettem, súlyzós edzéseket csinálok, és egy év alatt többet takarítottam a lakásban, mint az elmúlt tízben összesen.

A konyhaasztalnál ülök, előttem a laptopom. Beszereztem egy kameraállványt és egy mikrofont. A jegyzetfüzetem a kistányéron érintetlenül hagyott banánkenyér-szelet mellett fekszik. Az udvarban lévő platánok olyan magasak, hogy csak vedlő törzsüket látom. A szomszéd ház belső kertjében a kisfiú megint botokat és köveket dobál át a mi udvarunkra. Rákattintok a felöltés gombra. Egy hónapja csináltam egy új Instagram-profilt, simpli_cité a felhasználónevem, főzős videókat fogok feltölteni. Márta adta az ötletet. Egyszer megkérdezte, hogy van-e Instagram-fiókom, ahová képeket meg videókat töltök fel az ételekről. Kamaszlányai annyira unták már a főztjét, hogy elkezdtek ilyen videókat küldeni neki, azóta ezekből főz. Még nincs egyetlen követőm sem, most posztolom ki az első videómat. Francia rakott krumplit csinálok, ehető virágokkal tálalom. Az arcom nem látszik, a kezemre fókuszál a kamera. Jó lenne, ha Márta is bekövetne, de ezt tiltja a szakmai etika. Absztinenciaszabály, ahogyan az első ülésünkkor mondta.

*

Privát séf voltam. A klienseim azért fizettek, hogy a saját otthonukban főzzek nekik. A környezetemnek általában annyi fogalma volt a munkámról, hogy biztosan mindennap kaviárt, fehér szarvasgombát vagy wagyu steaket kell az asztalra varázsolnom. Igazság szerint olyan emberekhez jártam, akiknek nem volt idejük bevásárolni és főzni, de fontos volt számukra, hogy minőségi ételeket egyenek. Közvetítőcégen keresztül dolgoztam, nem volt befolyásom arra, hogy kik szerződnek velem. A klientúrám nagyrészt itt élő külföldiekből állt, expatokból, sportolókból, vállalkozókból, üzletemberekből és techgurukból. Nem igazán emlékszem arra, milyen volt az a több tucat lakás és ház, ahol megfordultam, és arra sem, hogy milyenek voltak az ügyfeleim, hogyan éltek vagy mit csináltak, amíg én főztem. Mártának azt mondtam, hogy amint beléptem valakinek az otthonába, mintha egy súlyos bura zuhant volna rám. A burán kívüli világból szinte semmit nem érzékeltem. Kizárólag olyasmire fókuszáltam, hogy a cukorborsót épp csak annyi ideig pároljam, hogy a borsóhüvely elveszítse feszességét, mégis rugalmas maradjon. És hogy aztán tökéletes rendet és tisztaságot hagyjak magam után.

Néha az volt a benyomásom, hogy igazából nem is a főzés miatt alkalmaztak, hanem azért, hogy ne maguknak kelljen kitalálniuk nap mint nap, mi kerüljön az asztalra. Kristina annyiban különbözött a többi ügyfelemtől, hogy ő az ételeket illetően már az első naptól kezdve teljes szabadságot adott. A többiek eleinte ragaszkodtak hozzá, hogy ők mondják meg, mit főzzek, aztán elkezdték egyre gyakrabban rám hagyni a döntést, míg végül eljutottunk oda, hogy az egyeztetés feleslegessé vált. Egyszer Márta azt kérdezte, gondoltam-e valaha úgy a munkámra, mint ami hatalommal ruház fel. Azzal folytatta, úgy érzi, a főzés nálam a kontrollgyakorlásról szól. Talán ez az egyetlen területe az életemnek, amit ellenőrzés alatt tudok tartani.

Kristina a férjével, Péterrel, és Akimmal, a kisfiukkal egy régi budai villa tágas földszinti lakásában élt. Szeptember elején kezdtem náluk. Délutánonként jártam hozzájuk, heti háromszor-négyszer. Kristinát az első hónapban szinte nem is láttam, csak néha futottunk össze, általában akkor érkezett meg, amikor én már indulóban voltam. Ilyenkor mindig váltottunk pár szót, kötelességemnek éreztem megkérdezni, hogy elégedett-e a munkámmal, és szeretne-e valamiben változást. Akim és Péter általában négy körül értek haza. Péter elővette a laptopját, majd az egyik karosszékbe heveredve folytatta a munkát, pénzügyi területen dolgozott, talán befektető volt, már nem tudom. Akimnak mindig készítettem uzsonnát, chia pudingot, zabkekszet vagy gofrit gyümölcsszósszal, sóskaramellel. Sötétbarna, állig érő haja, kissé párnás testéhez képest meglepően formás arca volt. Akim begyűjtötte a nassolnivalókat, és egy laptopról fülhallgatóval mesét nézett. Mint egy burkából kifordult, érett gesztenye, amelyik távol gurult a fájától, és az összes többi lehullott gesztenyétől, olyan volt a nappali hatalmas szürke kanapéján. Voltak napok, amikor Péter egész délután otthon volt. Időnként felkapott valami rágcsálnivalót a kamrából, majd visszavonult a dolgozószobájába. Néha megjelent a nappaliban, odalépett a sakktáblás asztalkához, felvett egy márványfigurát, és maga elé meredve forgatta.

Egy október eleji pénteken Akimnak és Péternek tejszínes-vargányás tagliatellét csináltam, Kristinának pedig árpasalátát. A sütőben már ott volt a hétvégi desszert, tarte tatin körtéből, egy réteg karamellel az alján. Könnyű faládában hoztam el a piacról a gombákat, a pulton sorakozott a többi hozzávaló, friss dió, egy csokor kakukkfű, fokhagyma, méz és ételtároló dobozban a két nappal azelőttről megmaradt sütőtök. A vargányák között volt tömzsi, vörösesbarna kalapos és nyúlánk, zsemleszínű is. Lenyűgöző a gombák fényérzékenysége. Ha egy kicsit árnyékosabb helyen nőnek, alacsonyabbak lesznek, a színük pedig sötétebb azokétól, amelyek sok fényt kapnak. Megkerestem a legnagyobb vágódeszkát, és felszeleteltem a gombákat. Mintha apró szellemfigurákat fektettem volna a fára. Serpenyőben olajat melegítettem, épp csak addig pirítottam őket, amíg kirajzolódott barnával a kontúrvonaluk, majd a másik oldalukkal is így tettem. Kakukkfű ágacskákat morzsoltam a serpenyő felett, amikor váratlanul erős fény töltötte be a helyiséget. Összerezzentem. Valaki hazaért és felkapcsolta a nagylámpát. Félrehúztam a serpenyőt a tűzhelyről, kivettem a fülhallgatómat. Kristina szabadkozni kezdett, nem akart megijeszteni, még SMS-t is küldött, de ezek szerint nem láttam. Valami mást akartam mondani, de végül a fényről beszéltem, hogy miért nem szoktam használni a nagylámpát. Nem bírom az erős fényeket. Visszatértem a tagliatelléhez és az árpasalátához. Kristina az egyik karosszékbe fészkelődött, ölében a laptopjával. A vinaigrette következett. Egy kis üvegkancsóba olívaolajat, majd almaecetet öntöttem, aztán mézet csurgattam bele. Egy narancs héját lereszeltem, épp csak annyira, hogy a gyümölcs kifakuljon és ne érjem el a kesernyés fehér részt. Félbevágtam, és kézfejemet a kancsó felé tartva, készülve az esetlegesen kihulló magokra, mindkét felet belefacsartam a vinaigrette-be. Beleszórtam a narancshéjat, és megsóztam. A méztől, a narancshéjtól és a rostoktól egészen sűrű, aranyszínű folyadék lett a végeredmény, amit ezernyi apró, fénylő olívacsepp pettyezett.

Egyik alkalommal Márta megkérdezte, hogy szeretek-e enni. Örömömet lelem az ételekben, vagy csak az elkészítés folyamata fontos számomra. Biztos voltam benne, hogy tudta, mit fogok válaszolni. Ő nem az a pszichológus, folytatta, aki házifeladatot ad a klienseinek, de most az egyszer kivételt tesz. Időnként készítsek magamnak valami olyasmit, amit a klienseimnek főztem. Úgy fogalmazott, hívjam meg magam egy finom vacsorára. Egy teljes menüsorra. Igyak hozzá esetleg egy pohár bort. Le is fényképezhetem neki a fogásokat, ha akarom.

Összeállítottam a salátát, megcsináltam a tejszínes tésztát, utána pedig nekiálltam rendet rakni. Amit lehetett, bepakoltam a mosogatógépbe, a késeket, serpenyőket és a nagy deszkát elmosogattam. A csap alatt sorakozó kíméletes tisztítószerek egyikével befújtam a pultot, letöröltem, kidobtam a mosogatómedence falára tapadt ételmaradványokat, bepermeteztem és átsikáltam a medencét, aztán alaposan leöblítettem. Szedelőzködni kezdtem. Kristina lecsukta a laptopját, a pulthoz ment, és egyesével szemügyre vette a lefedett ételeket. Ha tudnám, Péter mennyire unja már a satnya kuszkuszsalátáit, Akimról meg ne is beszéljünk. Amióta főzök nekik, mondta, határozottan kevesebbet veszekednek Péterrel. Valami összerándult bennem. Napok óta meg akarta kérdezni, folytatta, hogy nincs-e kedvem meginni vele egy teát. Akcentus nélkül, könnyedén beszélt angolul, lehetetlen volt megállapítani, honnan származik. Esetleg most, Akim és Péter úszni mentek, később érnek haza a szokásosnál. Persze, csak ha ráérek. Ráértem, gyakorlatilag bármelyik este ráértem volna. Akkor csinál egy teát, bár legszívesebben rávetné magát az árpasalátára, de ezt nem teheti meg a többiekkel. Az érkezésem előtt megfogadták, hogy a jövőben többször fognak közösen enni. Elővett egy hőálló kancsót, felrakta a tűzhelyre, és amikor a víz felforrt, egy fémdobozkából szárított csipkebogyót szórt bele. Aztán két kerámiapohárkát tett az asztalra. Ivócsészék, Grúziában vették Péterrel. Meggyújtotta az asztalon lévő két gyertyát. Amióta náluk dolgoztam, először foglaltam helyet az ovális asztalnál.

Kristina arca csontos volt, szemei alatt halvány karikák, rövid, sötétbarna frufrus hajában néhány ősz hajtincs. Piros rúzst viselt. Pasztellzöld kertésznadrág és ragyogó fehér pamutpóló volt rajta. Határozottan nőies kisugárzással bírt, pedig nem öltözködött különösebben nőiesen. Idővel feltűnt, hogy gyakran hord túlméretezett zakókat, néha férfiöltönyöket, meg kezeslábasokat. A kezeslábasairól a régi munkásruhák jutottak eszembe, gyárak és műhelyek dolgozói hordhattak hasonló darabokat. Később rájöttem, Kristina valójában divatosan és nőiesen öltözködik, csak nekem voltak erről a stílusról elavult elképzeléseim.

Kristina arról faggatott, mennyire vagyok elégedett a konyha felszereltségével. Soha nem alkalmazott még séfet, úgyhogy mondjam meg nyugodtan, ha szükségem van valamire. Azt válaszoltam, egy salátacentrifuga jól jönne. Nem tudtam mást kitalálni. Soha nem használtam salátacentrifugát. A következő hétfőn egy rozsdamentes acélból készült, formatervezői jegyekkel bíró darab várt a pulton. Többször nem kérdezősködött az igényeimről, de gyakran jelentek meg a pulton csúcsszuper kések és hámozók, környezetbarát, bambuszból készült zöldségtisztító kefék, nekem címzett kedves kis üzenetek társaságában. Márta szerint lehetséges, hogy Kristinának bűntudata volt, amiért nem ő gondoskodik a családja étkeztetéséről, ezért vásárolt a számomra ennyi mindent. Ha már nem ő főzött, legalább tökéletes körülményeket akart biztosítani a konyhájában.

Kristina azzal folytatta, már egy ideje meg akarja tőlem kérdezni, csak hát őrültek háza van körülötte, hogy lett belőlem privát séf. Egyik korábbi ügyfelem sem tette fel ezt a kérdést. Az egyetem alatt egy család bejárónője voltam. A férj főzött a gyerekekre, a nő utált a konyhában lenni. Egyszer a férfi elutazott egy hónapra, és a nő annyira nem boldogult, hogy inkább átvettem tőle a főzést, aztán éveken át maradt ez a felállás. Nem jelentett gondot egy négytagú család, mivel tizenöt éves korom óta én főztem otthon, de ezt már nem árultam el. Az egyetemet végül nem fejeztem be, helyette elvégeztem egy szakács- és cukrászképzést. Étteremben is dolgoztál, kérdezte. Több helyen kipróbáltam magam, de a vendéglátás nem az én világom, nem bírtam a pörgést. A kancsó alján a mélyvörös bogyók megduzzadtak és kifakultak. A forróvíz kikezdte a csipkehúst, finom réteg képződött a leváló foszlányokból a bogyók felett.

Az az igazság, hogy nagyon szenvedtem az éttermi munkáimtól, és ez a kollégáknak is feltűnt. Akkoriban pánikrohamokkal küszködtem. Az egyik újonnan nyílt helyen a csapat mindent megtett, hogy az étterem minél előkelőbb helyre jusson a város gasztronómia ranglétráján. A főnök, egy negyvenes éveiben járó, külföldről visszatért fickó megpróbált a maga módján segíteni. Többször leültetett beszélgetni, azt mondta, az a baj, hogy félek az emberektől, tehát a kollégáimtól is. Látja rajtam, hogy összerezzenek, amikor valaki egy kicsit hangosabban szól hozzám, vagy ingerültebben kér valamit. Ilyenkor lefagyok, összezavarodok, márpedig ebben a szakmában bírni kell a strapát, nem szabad kiesni a ritmusból csak azért, mert valaki nem úgy bánik velem, mint egy hímestojással. Azt tanácsolta, hogy menjek ki a világba, gyűjtsek tapasztalatokat, ismerkedjek, barátkozzak össze idegenekkel, járjak be más országokat, kerüljek új helyzetekbe. Bármikor visszavesz. Nem utaztam el sehová, hanem kitaláltam, hogy privát séf leszek. Néhányszor még megkeresett, hogy nem akarok-e visszatérni a csapatába, de mivel többször is nemet mondtam, idővel felhagyott a próbálkozásokkal.

Márta szerint egyébként bizonyos dolgokban hasonlít a munkánk. Privát séfként ugyanúgy rá kell hangolódni a kliensekre, mint pszichológusként. Alaposan fel kell térképezni az emberek ételekhez kapcsolódó vágyait és elvárásait, akárcsak neki a kliensek terápiához fűződő elvárásait. Úgy képzeli, egy privát séf akkor jó a munkájában, ha képes megtalálni az egyensúlyt az ügyfél számára új és ismerős ételek között.

Kristina telefonja megrezzent, rápillantott. Megkérdeztem, ő mivel foglalkozik. Eszeveszett tempóban pötyögni kezdett, néhány másodperc után visszarakta azt asztalra a telefont, majd azt felelte, van egy vállalkozása, és a gránitszürke konyhakő egyik kisebb szőnyegére mutatott. Kézi szövésű szőnyegeket árul, Londonban és az ötödik kerületben is van boltja. A szőnyegek az Atlasz-hegységből érkeznek, nők készítik őket. Színes kárpitok hevertek a konyhával egybenyitott nappaliban, még a falakon is. Mintha gyerekrajzok díszítették volna őket, aránytalan állatok és ferde, dülöngélő rombuszok. Egyébként Oroszországban nőtt fel, húszévesen költözött Londonba, ott tanult és találkozott Péterrel. Néhány éve élnek Budapesten, Akim miatt hagyták ott a londoni nyüzsgést. Azzal folytatta, hogy szerinte a főzés is alkotómunka, valószínűleg ezért sincs érzéke hozzá, ugyanis nem túl jó a kézügyessége. Közgazdász volt, elég hamar kiégett, és mivel nem tud szép dolgokat készíteni, ezért inkább az eladásukkal foglalkozik. Kristina trükkje egyszerű volt, folyamatosan kérdezősködött, leginkább az éttermi múltam érdekelte és a korábbi ügyfeleim. Magamat is megleptem, milyen sokat beszélek, és mennyi minden eszembe jut. Még be sem fejeztem, Kristina tekintetében már ott volt a következő kérdés. Csak másnap fogtam gyanút. Miért kérdezősködött ennyit? Végül is idegen vagyok, aki hetente több órát tölt az otthonában, érthető, hogy meg akar ismerni.

Kristina kérdéseinek sodró hatása addig tartott, amíg a többiek haza nem értek. Amint beléptek az ajtón, hirtelen megkönnyebbülés fogott el, hogy végre elindulhatok. Vezetés közben, hazafelé meghatározhatatlan, mégis kellemes érzés fészkelte magát belém. Egyszerre voltam kimerült és izgatott. Kristina szavain gondolkodtam, azon, hogy a főzés is alkotás. Azaz nem gondolkodtam, hanem egész úton ez a két szó járt a fejemben, főzés és alkotás. Otthon ledobtam a cuccaimat, kutakodni kezdtem a konyhai fiókokban. Két hosszúkás, fehér gyertyát kerestem, amit áramszünet esetére vettem évekkel ezelőtt. Nem voltak gyertyatartóim, azt csináltam hát, amit gyerekkorunkban, befőttesüvegek fedőjére viaszt cseppentettem, és beleállítottam a gyertyákat. A dohányzóasztalra tettem őket. Rákerestem a neten Kristina szőnyegboltjára. A szőnyegek egy kisebb vagyonba kerültek. Jó néhány női magazin készített már vele interjút, sőt többször is felkerült „Az év női vállalkozója” listára. Olyan képek szerepeltek a cikkekben, amelyeken Kristina a szövőnők között látható Marokkó valamelyik kis hegyi községében. Ő is kendőt visel, mint a sötét bőrű szövőnők, de az ő arca beesett, sőt kifejezetten sápadtnak hat, talán a télen-nyáron felvitt fényvédő miatt. A padlóra néztem, a nappalimban lévő szőnyeget az egyik bútorbolt végkiárusításán vettem néhány éve, szürke és citromsárga háromszögek váltakoznak rajta. A spotlámpa színtelen fényében a szokásostól is élettelenebbnek hatott. Még aznap este összegöngyöltem, és beraktam a kamrába.

Múlt héten tettem vissza a helyére.

Kristina gyakran volt otthon késő délutánonként, amíg én főztem. Legtöbbször Akim is a nappaliban ült, mesét nézett a tabletjén, Kristina pedig a MacBookján dolgozott. Amíg nálunk voltam, egyszer sem fordult elő, hogy mindhárman otthon tartózkodtak volna. A teázást követő héten az egyik nap Kristina odahívott maga mellé, a nagy ovális asztalhoz. Elmesélte, hogy készítettek vele egy interjút egy női magazinba, és nem tudja eldönteni, melyik fotója kerüljön a cikkbe, percek óta vacillál. Péternek is elküldhetné, de ő általában praktikus szempontok alapján dönt, és utólag mindig megbánja, hogy hallgatott rá. Intuitív döntésre van szüksége, viszont mára elhasználta minden intuícióját. Megkérdezte, melyiket javaslom. Azt választottam, amelyiken egy hosszú, testhezálló narancsvörös ruhában ül bohókás pózban egy krémszínű fotelben, a lábai a karfáról lelógnak, a padlón szőnyegek, ő pedig a kamerába néz. Később egy hétvégi bevásárlás során a Lidl újságos részénél megláttam a magazint, és megvettem. Azt reméltem, hátha engem is megemlít.

Kristinának később szokásává vált másban is kikérni a véleményemet. Beavatott az asszisztensei ügyes-bajos dolgaiba, mesélt a marokkói szövőnők kapcsán felmerülő problémákról, megmutatta az újonnan érkező szőnyegek fotóit. Voltak olyan napok is, amikor Kristina két órán keresztül fel sem állt az asztaltól, és egyetlen szót se szólt hozzám. Fókuszált és komoly volt. Eleinte természetesnek vettem, de idővel félni kezdtem, hogy talán én is hozzájárultam valamivel a hallgatásához.

*

Néha, amikor nem voltak otthon a fiúk, miután végeztem a főzéssel, és eltakarítottam magam után, teáztunk és beszélgettünk. Simán nyithatnék lakáséttermet, mondogatta Kristina, vagy valami kis kulináris műhelyt, ahol átadhatnám a tudásomat a kovászos kenyér, vízi kefir és kombucha készítésről. Szinte bármilyen gasztronómiai vállalkozáshoz megvannak a kvalitásaim. Ha váltani akarok, segít megírni az üzleti tervet. Össze tud kötni olyanokkal, akik segíthetnének. Ez a téma szinte minden teázáson feljött. Végül mindig eljutott oda, hogyha váltok, akkor mégis ki fog rájuk főzni. Nem akarja maga alatt vágni a fát, zárta le ilyenkor a témát, úgyhogy abba is hagyja a helyettem való álmodozást, mert nem hiszi, hogy találna valakit, aki ennyire tudja, mire van szüksége neki és a családjának. Mindkét megjegyzés jól esett, az is, hogy nem akar megválni tőlem, és az is, hogy mennyi mindenre tart képesnek. Kristina nem csak rólam volt jó véleménnyel. Szuperlatívuszokban beszélt az asszisztenseiről, a marokkói szövőnőkről és a Londonban élő barátairól, Akim iskolatársainak a szüleiről, Akim úszóedzőjéről és a saját jógaoktatójáról is. Márta szerint Kristinának szüksége volt rá, hogy felnagyítsa a körülötte lévő emberek tulajdonságait. Nem biztos, hogy mindenki annyira zseniális volt, mint ahogyan ő lefestette, de talán ez kellett ahhoz, hogy biztonságosan tudjon kapcsolódni hozzájuk.

Egyik délután arra érkeztem, hogy nincs otthon senki. Kipakoltam a kosaramból a hozzávalókat, két kisebb spagettitököt, Kristina egyik kedvenc zöldségét, házitejszínt és házitúrót a piacról. Sült túrógombócot akartam csinálni desszertnek. Bekapcsoltam a sütőt, majd elindultam a hálószoba mellett lévő fürdőszobába. A fürdő helyett végül a hálószoba ajtajának rézkilincsét nyomtam le. Nem szellőztettek, áporodott levegő fogadott. Az ágy bevetetlen volt, egy ruhainason vasalatlan ingek, az éjjeliszekrényen egy bögre és használt papírzsebkendő-galacsinok. Egyszer hallottam, amikor Kristina a takarítónővel telefonál, és tört magyarsággal elmondja, hogy a hálószobát nem kell kitakarítania. A fésülködőasztalhoz léptem. Egy iPad, sminkkészlet, papírok és névjegykártyák, jegyzetfüzetek. Az asztal előtt egy szék, piros-fehér csíkos frottír köntös lógott róla. Beleszagoltam, édeskés, émelyítő hajbalzsam illata volt. Az asztalfiókban ékszerek és fehérkupakos gyógyszeres fiolák. A beépített szekrényhez léptem. Kinyitottam az egyik ajtót, kihúztam a legfelső tárolókosarat, benne alsónadrágok. Kinyitottam egy másik ajtót, az egyik tárolókosárban bézs, barna, púder- és téglaszínű melltartók, kihúztam még egy kosarat, ugyanolyan színű, hozzávaló bugyik. Kivettem egy bugyit, puha, elasztikus anyag, sehol egy varrás, ezt nevezik lézervágottnak. Még nem viseltem ilyesmit. Visszatettem a helyére. Az akasztós részen fehér, kék és zöld ingek, zakók és blézerek tömkelege. Becsuktam a szekrényt. Az ágyhoz mentem, nem volt nehéz kitalálni, ki melyik oldalon alszik. Kinyitottam a Péter oldalán lévő éjjeliszekrényt. Egy orrspray, füldugók és egy mustársárga fémládikó. A ládikóban ezüst csomagolású óvszerek, kivettem egyet, hidegnek és fémesnek érződött, végigvezettem az ujjaimat a kidomborodó, kemény körvonalon, aztán megnyomtam középen: puha volt, és a csomagoláson keresztül is éreztem a síkosságát. Belecsúsztattam a farmerem hátsó zsebébe. Átmentem a másik oldalra, és a hátamra feküdtem, az alsó lábszáram és a lábfejem az ágy végében felgyűrődött paplanon hevert. Csak egy percet szerettem volna így eltölteni. Húsz perc múlva arra ébredtem, hogy zavaros álmom volt, és hevesen vert a szívem. Kibotorkáltam, ittam egy pohár vizet, aztán főztem egy fekete teát, majd nekiláttam a spagettitöknek.

Ha az ötödik kerületben volt dolgom, ami gyakran előfordult, az úticélomtól távolabb tettem le az autóm, hogy gyalogolnom kelljen. Séta közben figyeltem a kávézók, éttermek teraszát, hátha ott ül. Néha elhaladtam a boltja mellett is, szőnyegek függtek a hatalmas kirakatban, de ahogy odaértem, felgyorsítottam a lépteimet, és anélkül suhantam el a bolt előtt, hogy bepillantottam volna. Eszembe jutott, hogyha csinálok egy Instagram-oldalt álnéven, akkor bekövethetem a vállalkozását.

Márta, erre pontosan emlékszem, a tizenkettedik ülésünkön megkérdezte, vonzalomnak nevezném-e, amit Kristina iránt éreztem. A korábbi kapcsolataimról is kérdezett. A húszas éveim elején még voltak fiúim, kicsit zűrös volt mindegyik, nem igazán éreztem jól magam velük, úgyhogy szép lassan kikoptak a férfiak az életemből. Márta szerint Kristina lehetett az első személy, aki nyilvánvalóvá tette, hogy magamba húzódva töltöm az életem.

Egy májusi estén megcsörrent a telefonom. Épp az utcánk végében található ázsiai boltból sétáltam haza, kezemben zacskós levessel. A bolt melletti olasz kávézó még nyitva volt, kávéscsészék helyett narancssárga koktélok álltak az asztalokon. Kristina hívott, Londonból. Bajban van, segítséget szeretne kérni tőlem. Egy fiatal, elég jó nevű divattervező az ő boltjukban fogja bemutatni a legújabb ruhakollekcióját, amit a berber szövőnők és szőnyegeik ihlettek. Az estet jótékonysági eseményként szervezik meg, egy hátrányos helyzetű lányok oktatását támogató alapítványnak gyűjtenek. Fontos emberek lesznek ott, valószínűleg a polgármester felesége is eljön majd, az a pakisztáni nő. Viszont a séf, aki az állófogadást készítette volna, előző nap visszalépett. Londonban lehetetlenség öt nap alatt új séfet találni, mindenki foglalt, tegnap óta egy tucatnál próbálkozott, de senki sem ér rá. Nem tudnék kiutazni és elkészíteni az állófogadáshoz az ételeket? Sosem hallottam még ilyennek Kristinát, egyszerre volt mélyen kétségbeesett és végletekig reménykedő, mint egy földrengés romok alá szorult túlélője. Nemet mondtam, pedig szerettem volna segíteni neki. Aztán újból és újból nemet mondtam, Kristina nem értette, miért. Az ételek elkészítésén kívül semmi mással nem kell foglalkoznom, egy szót sem kell szólnom az este alatt. A narancsszínbe váltó eget figyeltem. Nem mertem neki bevallani, hogy miért nem tudok kiutazni. Az az igazság, hogy soha nem ültem repülőn. Egy erdélyi buszos kirándulást leszámítva középiskolás koromban, még életemben nem jártam külföldön. Félek a repüléstől. Este még érkezett egy üzenet Kristinától, ha mégis meggondolnám magam, ez és ez lenne a teendő, az utazást, szállást ő intézi. Vacsora után újra kimentem, egy órán át köröztem a közeli parkban. Leültem egy padra, ahol találtam valamit. Egy játékfigurát, zsemleszínű kiskutya, rózsaszín pilótaszemüvegben és mellényben, a hátizsákjából pedig két kis szárny állt ki. A nyakörvére a SKYE név volt írva. Hazavittem. Oktatóvideókat néztem éjszakába nyúlóan arról, mi a teendő a repülőtéren, a biztonsági ellenőrzésen és a beszálláskor.

Másnap reggel felhívtam Kristinát, hogy mégis vállalom a feladatot. A reakciójától melegen zsibbadt a mellkasom, mintha felgyulladt volna bennem egy izzó. A következő napok telefonálgatással, tervezéssel és szorongással teltek. Abban biztos voltam, hogy meg tudom valósítani Kristina vágyait. Remek, de egyszerű ötletei voltak, miniatűr vegán töltött káposzta, citrusos sárgaborsókrém kovászos kenyérrel, apró rakottkrumpli-tornyocskák aszalt paradicsommal.

Az eseményt vasárnap estére szervezték, Kristina egy péntek délutáni járatra vett nekem jegyet. Délelőtt nem tudtam magammal mit kezdeni, már tízkor indulásra készen álltam. Felnyitottam a laptopomat, de képtelen voltam végignézni még egy újabb oktatóvideót a repülésről. Lementem az utca végén lévő ázsiai üzletbe, vettem egy üveg bort és egy üdítőt. Otthon mindkettőből töltöttem egy pohárral. Taxival mentem ki a reptérre. A sofőr a terminál bejárata előtt kilökte a bőröndömet a csomagtartóból, és továbbhajtott. Percekig álltam a bejárat előtt a bőrönd fogantyúját szorongatva. Azt éreztem, hogy ez nem én vagyok. A valódi énem most talán a parkban köröz, és arra gondol, milyen jó lenne Kristina mellett dolgozni, de nem állhat itt a reptéren.

Otthon megittam a maradék bort. Bementem a fürdőszobába, kinyitottam a csap alatti szekrényt. Az évek óta érintetlen orvosi maszkok és használt gumikesztyűk alól kikotortam egy kis fiolát. Altató, még akkor írta fel a háziorvosom, amikor az étteremben dolgoztam. Régen lejárt a szavatossága. Bevettem három szemet, kikapcsoltam a telefonomat, és úgy, ahogy voltam, ruhástól befeküdtem az ágyamba. Az egész pénteket átaludtam, szombaton is csak kisebb megszakításokkal tértem magamhoz. Vasárnap reggel bekapcsoltam a telefonomat. Nem fogadott hívások és üzenetek sokasága Kristinától. Olvasás nélkül töröltem az összeset.

Az e-mail-fiókom piszkozatok mappája tele van Kristinának fogalmazott levelekkel. Egy ideig minden nap írtam neki. Most már csak néhány hetente.

Balajthy Boglárka (Miskolc, 1996)