Géczi János verse

Alagi Mihály felvétele

BRISZÉISZ BÚCSÚJA

Már Hádész árnya vetült Akhilleusz érc-sátorára, s hallgatag
éjbe merült a hajók tábora, csillag aludt a magasban.
Fáklya lobogta be csak durva falat, s Briszéisz a lángnál
állt meztelenül, haja omlott, mint gyászfátyol a vállán.
Péleidész, ma utolszor ölellek, holnap a Moirák
elvágják fonalad, tudom én, s engem Agamemnón
elragad újra, királyi parancs visz ágyába megintlen.
Így hát jöjj, szerelmem, legyen éjünk hosszú, akár Styx
útja, legyen vad, mint Szkamandrosz, ha vértől árad.

Szólt, s Akhilleusz, a gyorslábú, felnézett a homályból,
páncélját levetette, nehéz érc csörrent le a földre.
Szép testén sebhely ragyogott, mint csillag az égen,
minden seb egy harc, egy halál, egy megnyert dicsőség.
Ám most nem harcos vala ő, csak férfi, ki asszonyt
lát, s tudja, hogy elveszti, miként tengert a hajós, ha
vihar tépi vitorláját, s örvény nyeli el a gályát.
Briszéisz, te szép foglyom, te királylány, te egyetlen
vigaszom, mióta atyád városát feldúltam a karddal,
jer, hadd ízleljem meg utolszor ajkadnak a mézét,
hadd temessem arcom két melled völgyibe, melyek
fehérebbek, mint Léda hattyú-tolla, s kemények,
mint pajzs, mit az isten kovácsolt nékem a tűzben.

Szólt, s karját kitárta, s az asszony beléje zuhant, mint
hullám szirtre csapódik, ha Zeusz küldi a szélvészt.
Csókjuk hosszú volt, friss, könnytől ízes, keserű, mert
tudták: Eósz ujja ha rózsállik majd a hegyekben,
vége daluknak, s jő Agamemnón hírnöke érted.
Ágyra vetette magát Akhilleusz, húzta magára
Briszéiszt, combja feszült, mint íj, hogyha megajzzák.
Nézd, istennő-sarj vagyok én, Thetisz szült a habokból,
mégis halandó testem remeg érted, te halandó,
s jobban égek, mint Trója fog égni, ha elmegyek innen.

Sima bőrén végigfutott a hős durva tenyere,
válltól csípőig, s megremegett Briszéisz a kéjtől.
Ó, Akhilleusz, te vad, te kegyetlen, te gyönyörű,
dúlj fel most engem, mint várost szoktál a csatában,
törd be kapum, foglald el a testem, légy úr ma felettem,
mert holnaptól másé leszek én, gyűlölt hadi zsákmány.
Sírva nevetett, s combját széttárta a hősnek alatta,
Vénusz ligete tárult nedvesen, hívón, s a sötétben
Árész dárdája meredt már, keményen, az égnek.

Lassan hatolt be, mint hajó fut fövényre a parton,
s Briszéisz felsikoltott, de nem kíntól, hanem kéjtől,
mert teste emlékezett minden régi ölelésre,
s tudta, hogy ez most más: ez búcsú, ez halál-tánc.
Mozdult Akhilleusz, ütemesen, mint evezősök
lapátja a tengeren, ha viszi őket a harcba,
s Briszéisz vele mozgott, csípője hullámzott, mint
búzatábla, ha Nótusz szele fújja a rónán.
Körme a férfi hátába mélyedt, vért fakasztott,
mint ahogy Akhilleusz szokott vért ontani Trója
mezején, s a hős felhördült, de nem fájdalomtól,
hanem mert érezte: ez az asszony jegyezte meg őt most,
nem lándzsa, nem kard, hanem asszony szerelme s a körme.

Gyorslábú vagyok én, de most lassan járok a kéjben,
hadd tartson az éj, hadd csaljuk meg Khronosz urat,
hadd higgye, megállt az idő, s nem jő soha hajnal,
súgta Akhilleusz, s csókkal tapasztotta be száját,
nyelvük birkózott, mint két kígyó a homokban.
Briszéisz felnyögött, s lábát kulcsolta a hősnek
derekára, mélyebbre vonva őt, méhéig, hol élet
fogantatik, bár tudta: mag nem marad itt meg e nászból,
mert Moirák másként szőtték fonalát a jövőnek.

Izzadtak mindketten, mint héphaisztoszi kovácsok,
olajjal kent testük fénylett fáklya tüzében,
s árnyékuk a sátor falán óriásira nőtten
birkózott, egyesült, isten-párnak látszott, akár
Zeusz és Héra az Ída hegyén, ha villámok közt hálnak.
Mondd ki nevem, hörögte Akhilleusz, mondd ki, ha elmész,
hogy halljam még Hádész házában is, árnyak között,
s Briszéisz lihegve kiáltott: Akhilleusz, Akhilleusz,
te egyetlen, te gyilkosom, te szerelmem, te végzetem!

S gyorsult a ritmus, mint harci szekér, ha rohan, ha
Xanthosz lovai tépik a gyeplőt, s por kavarog, úgy
csattant test a testen, s nyögésük betöltötte az éjszakát,
őrök fordultak meg a sátor előtt, s szégyenkezve
néztek másfelé, mert tudták: félisten szeret ott bent.
Majd megfeszült Akhilleusz, mint íj, húrja szakadtig,
s Briszéisz vele remegett, sikolya éles lett, mint
bronzkard, s elhaló, mint hattyú dala Léda tavánál.
Megrázkódott mindkettő, s együtt érték el a csúcsot,
hol Erósz lakik, s hol egy percre megszűnik a háború,
megszűnik a gyász, s csak két test létezik, egybeforrva.

És mikor Akhilleusz Briszéisz combja között már istenként
dúlt, s ágyéka feszült, mint megvont íj, húrja szakadtig,
s Briszéisz nyögött alatta, halvány nyaka ívbe hajolt, mint
hattyúé, ha halál éri Léda taván, hirtelen akkor,
éppen midőn teste már rázkódott, s magja kitörni
készült, mint harcos ha kitör kapun át az égő várból,
akkor látta meg őt: Patrokloszt, ott állt a homályban,
véres páncélban, Hektór dárdája ütötte seb még
mellén tátongott, s néma szeméből szemrehányás
szállt, mint őszi köd Szkamandrosz felől a hajókra.
Ó, barátom, hörögte a hős, csípője megállt egy
szívdobbanásnyi időre, s kéj és gyász egybevegyült, mert
teste Briszéisz ölét árasztotta el, ám a lelke
már Patroklosz árnyát ölelte, hideg volt az, hidegebb, mint
Sztüx vize, s mégis égetett, jobban mint Vénusz tüzes ágya.
Briszéisz nem értette, miért könnyez a hős, hisz
teste még vonaglott, de Akhilleusz már nem őt látta,
hanem Menoitiadészt, kinek hamvai várnak a parton.
Így lett nászuk egyszersmind gyásztor, s magja kihullván,
nem életet nemzett, hanem bosszút, s Trója vesztét,
mert Patroklosz árnya súgta fülébe a csúcson:
Menj, s ölj értem, mert csak vér mossa le vérem.
S Akhilleusz felkelt, s Briszéisz ott maradt ágyán,
egyedül, sós könnyel, sós maggal combjai közt, míg
kint a hajnal Hektór halálát festette a égre.

Aztán csend lett. Csak a mécses serceg, s kint a tenger
mormol, mint örök tanú. Akhilleusz lihegett, s fejét
Briszéisz mellére hajtotta, hallgatta a szívét,
mely dobolt még, vadul, mint hadidob, ha rohamra verik.
Ha meghalok, jöjj utánam, suttogta a hős, s a rétin,
hol aszfodélosz nyílik, ölelj meg újra, ne mást, csak
engem, mert te voltál nékem béke a harcban.
Sírva simogatta Briszéisz a hős holló-haját, s szólt:
Elmegyek, mert vinnem kell, de szívem itt marad érc
mellkasodban, s ha lándzsa üt át, véremmel foly ki.

Hajnal hasadt már, Eósz rózsaujjai festették az eget,
s kürt harsant: Agamemnón hírnökei jöttek a szépért.
Felkelt Briszéisz, ruháját vette magára, s nem nézett
vissza, mert tudta: ha visszanéz, kővé válik, miként
Nióbé, s Akhilleusz sem szólt, csak markolta a kardot,
s szemében könny csillant, mit Trója sem látott soha még.
Elvitték az asszonyt, s a sátor üres lett, csak az ágyon
gyűrött lepedő őrizte testük szagát, melegét,
s egy barna hajszál Akhilleusz párnáján: utolsó emlék.
A hős felkelt, vértjét csatolta, s ment ölni a harcba,
mert nem maradt már néki más, csak a bosszú s a dicső halál.

Géczi János (1954, Monostorpályi)

Író, költő, szerkesztő, képzőművész