Akrilmesék, amelyek hazavisznek – Papp Gréta interjúja Rofusz Kinga illusztrátorral

Rofusz Kinga munkája

 

Rofusz Kinga számtalan könyvet színesített rajzaival, de saját képeskönyvével is elvarázsolja az olvasót. Ha meglátunk egy csíkos pólós kisfiút, azt a bizonyos vörös árnyalatot, amelynek Rofusz ezer és ezer jelentését teremti meg, amikor szembenézünk a halszemű és -testű alakokkal, tudjuk, hogy az egyik legjelentősebb hazai illusztrátor munkájával találkozunk. Az akrilmesék alkotóját többek között illusztrátori szerepéről, bábszínházi kapcsolódásáról és az ihletről is kérdeztem.

 

Zóka Katalin szerint az illusztrációk „nem kész jelentést fogalmaznak meg, hanem kitágítják az értelmezési horizontot. Hatásuk hasonlítható a költői képek működésmódjához: a képi és a fogalmi sík párhuzamossága kizökkenti a befogadót a megszokott interpretációs keretből, beindítja a fantáziát, átalakítja az esztétikai érzelmeket.” Egyetértesz ezzel? Szerinted mi a feladata az illusztrátornak?

Mostanában felmerült az a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán illusztrációkra. Számomra ez egy kicsit értelmezhetetlen. Szerintem egy jól illusztrált könyv iszonyatosan sokat tud segíteni a nézőnek a befogadásban, illetve abban, hogy azt, amit olvas, a saját személyiségével, életével hogyan tudja még tágabban értelmezni. Ha olyan könyvet olvasunk, amiben nincsenek képek, az értelmezés akkor is nagyban függ attól, hogy ki olvassa, milyen élettörténettel vagy milyen családi háttérrel. Egy vizuális könyvnél szintén ugyanígy működik, sok plusz réteget hozzá tudunk adni az értelmezéshez. Meggyőződésem, hogy rengeteg olyan tartalom van, amit képekkel sokkal könnyebb – legalábbis nekem – elmesélni, megmutatni, vagy sokkal érzékenyebben, gazdagabban tudom megtenni, mint szavakkal. Én egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy az illusztrált könyv kimondottan nem jó a gyerekeknek – merthogy ilyen megállapítást is hallok mostanában –, ugyanis korlátozza a képzeletét. Nem tudom, honnan került ez a köztudatba, de sokszor szembejön. Az illusztrált könyv tényleg sokat hozzá tud adni az értelmezéshez, befogadáshoz, és a gyerekek iszonyatosan empatikusak, épp ezért fogékonyabbak és sokkal érzékenyebben, teljesebben tudják érzékelni a képeket. Sokszor megkaptam azt a kritikát, hogy a gyerekek nem értik a képeimet, nem nekik való, amivel én nem értek egyet, de nyilván nem vitatkozom, ez is egy álláspont, amit elfogadok.

 

Érdekes, hogy épp a mesekönyveket akarják megfosztani a képektől, miközben a gyerekeknek a kép az egyetlen kapaszkodó, hogy önállóan el tudjanak mesélni egy történetet.

Én is ezt gondolom, csak van, aki azzal érvel, hogy fontosabbak a gyerekek saját belső képei. Szerintem attól még, hogy illusztrált egy könyv, sok olyan megfogalmazás, intuíció, asszociáció is elő tud kerülni, amik segítenek a megértésben, és nem nyomják el a gyerekek saját képeit, sokkal inkább árnyalják azokat. Visszakanyarodva az eredeti kérdésedhez, szerintem egy illusztrátornak az a feladata, hogy szolgálja a szöveget a képekkel, illetve az, hogy a narratívát képekkel mesélje el, de nyugodtan tegye hozzá azt, ami esetleg nincs ott a szövegben. Ezzel az illusztrátor nem teszi tönkre a történetet, inkább egy plusz réteget ad hozzá.

 

 

Amikor először kézbe vettem az általad illusztrált köteteket (Finy Petra-Rofusz Kinga: Szívmadár, László Noémi: Feketeleves, Máté Angi: Kapitány és Narancshal, Schein Gábor: Irijám és Jonibe, Bátky András-Rofusz Kinga: A világ összes kincse stb.), feltűnt, hogy a szövegek nélkül is érthetők a történetek, hiszen a képek önmagukban is kerek egységet alkotnak. Az illusztrátor társszerzője a könyveknek?

Az, hogy szolgálja, nem biztos, hogy jó megfogalmazás volt az előbb részemről, mert az gondolom, hogy az illusztrált könyvnél fele-fele a buli. Ez a társszerzőség szerintem teljesen megállja a helyét. Talán úgy fogalmaznék, hogy egyfajta szövetség, cinkosság jön létre a szöveg és a kép között.

 

A társszerzőség függ az illusztráció mennyiségétől? Te például nagyon gazdagon bánsz rajzokkal, teljesen belakod a könyveket.

Nem gondolom, hogy összefügg a kettő, én szeretek sok képet tenni a könyvekbe. Ha van rá lehetőségem, és a kiadó ebben szabad kezet ad, akkor beleteszek, amit csak lehet. Nem nagyon fordult elő, hogy korlátoznom kellett volna a képek számát az oldalszám miatt. Persze olyan van, hogy egy könyvet eleve csak néhány illusztrációval képzel el a kiadó, de a társszerzőség itt is érvényes.

 

Nagyon egyedi stílusban alkotsz. Viszonylag kevés színnel dolgozol, de azok jellegzetes árnyalatúak és több rétegű jelentést társítasz hozzájuk. A pirosat és a zöldet különösen gyakran használod, de a világoskék, illetve a pöttyös és a csíkos minta is visszatérő a munkáidban. A karakterek letisztultak, egyszerűek, ugyanakkor egyfajta „hangulati hordozók”, arcukon összesűrűsödik az érzelem. Nem szélsőségesek, inkább esszenciálisak. Tudatosan vagy intuitíven alakultak ki ezek a mintázatok?

Azt hiszem, inkább ösztönös, mint tudatos az, ahogy én dolgozom. Már többször rajta kaptam magam, hogy amikor nagyon ki akartam találni valamit és tudatosan kialakítani, akkor az sokkal inkább érdektelen lett, elveszített valamit, ami az intuitív módon létrehozott alkotásokban nagyon erősen ott van.

 

Vannak hazai vagy külföldi példaképeid, akik inspirálnak?

Nagyon sok illusztrátort csodálok és követek, de azt gondolom, hogy nem konkrét dolgok inspirálnak, hanem maga a szemlélet. Hogy milyen bátran dolgoznak, milyen alkotói stílust vagy folyamatot mutatnak, vagy milyen egyszerűséggel fejeznek ki érzéseket, tehát a milyensége érdekel leginkább. Szívesen mondanék egy-két példát az itthoni illusztrátorok közül, de tulajdonképpen a teljes hazai szakmát felsorolhatnám. Hosszan tudnék arról beszélni, hogy kit és miért csodálok. Ebbe beletartozik az is, hogy egyre több olyan fiatal alkotó dolgozik, akik már a következő generációt képviselik, és nagyon felnézek rájuk. Külföldi alkotókat azért mondok nagyon szívesen, mert aki kimarad, az nem fogja számonkérni rajtam: Jon Klassen, Joanna Concejo, Beatrice Alemagna, Catarina Sobral, Laurent Moreau, Armando Fonseca, Hervé Tullet…. a teljes cikk terjedelmét be tudnám tölteni felsorolással.

 

 

Sokat halljuk mostanában, hogy nehéz a gyerekek figyelmét elnyerni. Ráadásul a felnőttekét is meg kell ragadni, hogy egyáltalán eljuthasson gyerekükhöz egy meséskönyv. Eddigi pályád során éreztél ilyen küzdelmet?

Arról csak sejtéseim vannak, hogy a gyerekeket milyen könyvek fogják meg igazán. Nyilván azt érzékelem, hogy a felgyorsult világban másodpercenként kell információval szolgálni a gyerekeknek, hogy fenntartsuk a figyelmüket. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy ebben a folyamatos „képi zajban” ki vannak éhezve a csendekre, az elmélyülés lehetőségére.  Azt gondolom, hogy nekünk illusztrátoroknak egy dolgunk van, hogy tisztán fogalmazzunk. Olyan grafikákat kell eléjük tenni, amik tényleg szólnak valamiről. Rengeteg olyan kép veszi őket körül, ami semmiről sem szól, vagy csak pillanatnyi felvillanás, amiben nem tudnak elmerülni. Hatásvadász tartalmak, amik elillannak.

Az évek alatt biztosan változott a stílusom, ahogy ez minden alkotónál valahogy így lehet, még akkor is, ha van egy sajátos, felismerhető vizuális világom. De azt hiszem, nagyjából úgy fogalmazok, mint 15 éve vagy annál is régebben.

 

A visszajelzések – legyen az pályatárstól, olvasótól jövő vagy egy díj – mennyire befolyásolják az alkotói folyamatot?

Ez nagyon kettős dolog, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, mert emberből vagyok, nyilván érdekel. Sokáig azt kaptam, hogy nyomasztó vagyok, nyomasztó képeket készítek és ez azért egy kicsit rosszulesett. Ezen akkor el is gondolkodtam, mert teljesen másképp éreztem. Később aztán finomítottak ezen a kritikán, most már melankolikusnak vagyok minősítve. Persze voltak, akik nagyon lelkesedtek. Azért azt érzem, hogy nem semleges a dolog. Vagy nagyon szeretik azt, amit csinálok, vagy nagyon nem, de igazából én nem tudok mást csinálni, mint ami jön. Amikor dolgozom, kizárom ezeket, nem tudok azzal foglalkozni, hogy ki mit szól.

 

Az illusztrációid nagy része akrillal készül. Miért szereted ezt a technikát?

Időnként van, hogy belerajzolok színes ceruzával vagy belekollázsolok a képbe, de azért a fő alkotóelem az akril. Régen olajjal festettem, de amikor megszülettek a gyerekeim, abbahagytam, mert a terpentin mérgező. Szerettem volna hasonló hatást elérni, és akkor kipróbáltam az akrilt, amitől eleinte nagyon ódzkodtam. Aztán rájöttem, hogy borzasztó kényelmes tud lenni, gyorsan szárad, finom felületeket is lehet vele festeni, akár lazúrosan vagy éppen nagyon sok rétegben, úgyhogy beleszerettem és azóta tulajdonképpen mindig akrillal dolgozom. Vonz engem egyébként mindenféle technika, például nagyon szeretnék rizográf technikával készült könyvet csinálni.

 

 

Mit lehet tudni a rizográf technikáról?

Ez egy japán találmány, technikailag körülbelül olyan, mint egy fénymásológép. Azt szokták mondani, hogy olyan, mint a fénymásoló és a szitanyomás szerelemgyereke. Eredetileg szórólapok nagy példányszámú sokszorosítására használt környezetbarát technika. Általában két-három színből dolgoztak, ezek nagyon rikító színek, pink rózsaszín, UV sárga, erős kék vagy zöld. Most már egész nagy színpaletta van, és a technika elavult, mint szóróanyag másolás, de a grafikusok fölfedezték maguknak, mert ezekkel a vibráló színekkel nagyon klassz posztereket, grafikákat, kiadványokat lehet létrehozni. A könyvkiadásba nehéz visszaadni ezt a vizuális hatást, mert ahhoz, hogy érzékelhető legyen, digitálisan át kellene alakítani, én ehhez meg nagyon nem értek. De szeretnék ezzel a technikával egyedi grafikai sorozatokat készíteni. És még szeretnék mindenféle fekete-fehér technikákkal kísérletezni, csak hát ehhez sok idő kellene.

 

Több interjúban említetted, hogy maximalista vagy. A (határi)idő mennyire a barátod? Általában mennyi időt kap az illusztrátor egy könyvre?

Az az igazság, hogy nagyon nagy szerencsém van a kiadókkal. Toleránsak a határidő szempontjából, ha azt mondom, szükségem van még egy vagy két hónapra, akkor megadják. Hazudnék, ha azt mondanám, mindig sikerül teljesítenem a határidőt. Megesett már olyan is, hogy amikor már majdnem készen voltam, rájöttem, hogy újra kell kezdenem az egészet. A kiadó támogató volt, azt mondta, csináljuk addig, amíg olyan nem lesz, amilyenre akarom. Nyilván ők is szeretik a minőséget, és tudják, hogy ha nekem nem jó, akkor nekik sem lesz az. Bár mindig nagyon toleránsak, azért igyekszem tartani a határidőt. És ahogy mondani szokták: inspirál a határidő. Ebben is van igazság, de én tényleg szeretem akkor abbahagyni, amikor azt érzem, hogy ebben a pillanatban jobbat nem tudok. Amikor már kiadom a kezemből, el tudom engedni. Olyan ez, mint amikor az embernek gyereke van, aki már önálló, és a saját útját kezdi járni. Szerencsére olyan érzésem még nem volt, hogy hú, ezt a könyvet nagyon elrontottam.

 

Több interjúban meséltél a munkafolyamatodról, ahol emlegeted az ihletet. Szerinted meg kell dolgozni érte, vagy ki kell várni, míg megérkezik?

Nekem meg kell dolgozni érte. Ha kapok egy szöveget, nagyon sokáig egy vonalat sem húzok, csak olvasok. Amíg meg nem születik bennem, addig csak olvasom újra és újra. A felszínről nem tudok elkezdeni rajzolni. Amíg el nem jutok a legmélyebb pontig a szövegben, addig kőkeményen megoldozok az ihletért. Utána viszont, amikor elakadok, azt érzem, hogy valami nem jó, unalmas, de nincs jobb ötletem, és ilyenkor várok. Ilyenkor hiába nyúzom, nem fog menni. Rátérek egy másik képre, és a legváratlanabb pillanatban, általában egy tök hétköznapi dolog közben eszembe jut valami, amivel be tudom fejezni a korábbi rajzot. Nem tudom, másnál hogy van, nálam nem jön könnyen.

 

 

Ha elakadsz, szoktál véleményt, visszajelzést kérni az addigi munkádról?

A kiadónak vagy a szerzőnek megmutatom időnként, és akkor beszélünk róla, de hála Istennek azért olyan nincs, hogy azt mondták, nagyon nem jó az irány. A szerzők nem nagyon szólnak bele az illusztrálásba, ha közös nagy diskurzus lenne, akkor az ember onnantól megpróbál megfelelni, és úgy aztán tényleg nagyon nehéz őszinte dolgot csinálni.

 

Az eddigi pályád során volt olyan projekt, ami túlmutatott azon, hogy ez a munkád, hivatásod? Gondolok itt arra, hogy valamilyen személyes ügy állt mögötte.

Az Otthon például teljes mértékben az. Amikor elkezdtem dolgozni ezen a könyvön, akkor itthon még nem nagyon volt silent book, de volt egy pár, amit külföldről szereztünk be, és a Vivandra Kiadó (Ágoston Alexandra) azt mondta, hogy csináljunk egy silent bookot. Gondoltam, de jó lenne alkotni egy ilyet. Innen jött az ötlet. Aztán nyitottam egy füzetet, ahová elkezdtem fölírogatni minden ötletet, és valahogy mindig a költözéshez tértem vissza. Épp akkor volt egy házeladós sztorink, a gyerekeim kicsik voltak, és bekúszott ez a történet. Hiába nem akartam, hogy személyes sztori legyen, vastagon benne van az életem. Azt hiszem, attól tudott igazán hiteles lenni, hogy a költözési folyamat teljes egészét átéltem kívül-belül.

 

A munkafolyamatban éreztél különbséget abban, hogy itt nem volt szöveg, ami megadhatta volna a fő irányt?

Persze, egészen másfajta narratíva, amikor nincs szöveg. Itt mindent képekkel kell elmesélned úgy, hogy ne legyen túl szájbarágós vagy dögunalom az egész. Nagyon figyelni kellett az egyensúlyra, megtalálni azt, amit megmutatunk és amit nem. Nekem ez amúgy is mániám, hogy amit nem mutatunk meg, az legalább annyira fontos, mint az, ami látszik. Nem is tudom, hány változata volt a könyvnek, mert mindig elkalandoztam valami mellékszálon. Amikor könyvmakettként láttam magam előtt, és végiglapoztuk, akkor pontosan látszott, hogy nem lesz jó, mert nagyon szerteágazó, elviszi a figyelmet. Rengetegszer összeraktam, szétszedtem, újra összeraktam, megint szétszedtem, és nem tudom, hányadik fordulóban egyszer csak lett egy nagyon tiszta, csupasz szál, ami valójában egy óriási közhely, egy mondatban elmondható a sztori, de innentől kezdett működni. Pontosan tudja mindenki, hogy miről van szó, egy csomó helyen mégis benne van az olvasó a saját életével, tapasztalataival.

 

 

Mi az, ami kapaszkodót adhat a képsorozatnál? Ha az illusztrált kötetnél a leírt történet, akkor a silent booknál milyen nyomvonalon haladsz?

Más, amikor szöveggel dolgozom, és más, ha csak a kép van. Líránál például nagy a szabadság. Ott nincs akció, nem elbeszélői a dolog. Azt szoktam mondani, hogy sokkal kevésbé számonkérhető egy illusztrátor, hiszen szabadok az asszociációk, nehezebben tetten érhető, hogy azt rajzolom-e le, ami a szövegben van. A regényeknél vagy prózai szövegeknél teljesen más, pont az ellentéte, és pont ez a jó benne. Az Otthonnál nekem sokat segített az, hogy az animációból jöttem, tehát a sztori felépítése, a forgatókönyv megírása, megrajzolása nem jelentett problémát. Nekem fontos volt a vezérvonal, fontos volt látni azt, hogy mi van az adott kép előtt és után. Komplexen kell nézni az egészet, hogy működjön. A hang, a vágás meg a ritmus egy külön sztori. Az illusztrált könyveknél nekem az a nehéz, hogy sokkal többet képzelek el, mint amit meg lehet mutatni. Jelenetsorokban gondolkodom, és ezt néha egy képbe kell besűrítenem. Ha innen nézzük, a tömörítés itt is egy nagyon fontos eszköz, akár csak az animációban.

 

Ha már említetted az animációt, az Otthon című könyvedhez készítettél is egyet. Ha összevetjük a könyvet az animációval, jól érzékelhető az a sűrítés, amiről beszélsz. Ezt a folyamatot nemcsak tökéletesen átlátod és használod, hanem tanárként át is adod az új generációnak.

Igen, a Corvin rajziskolában kezdtem, ott tanítottam 7 évig, és most a Budapesti Metropolitan Egyetemen a vizuális kommunikáció tanszéken illusztrátorokat, grafikusokat tanítok.

 

És melyik a könnyebb: az alkotás vagy a tanítás?

Mind a kettő másért nehéz, de mind a kettő csodálatos, és nagyon szeretem. A tanításban nagyon-nagyon jó, hogy fiatalokkal együtt gondolkodunk, tanárként reflektálunk arra, amit a hallgatók gondolnak. Nagyon lelkesítő látni, hogy mennyi tehetséges ember van, segíteni őket pedig maga a csoda számomra. Különleges élmény velük együtt megtalálni azt, amiben ők tovább tudnak menni. Nyitogatjuk a kiskapukat, miközben mesélek a saját tapasztalataimról is. Ez egy nagy szövetség, bízom bennük és ők is bíznak bennem. Nem tanár-diák viszonyról van szó, hanem egyenrangú együttműködésről.

 

Az illusztrátorok között talán nem túl gyakori, de az alkatodhoz teljesen passzol a bábszínházakban végzett tevékenységed is.

Látványtervezőként is dolgoztam, most épp nem dolgozom bábdarabon. Bartal Kiss Ritával dolgoztam a legtöbbet, de más csodás rendezőkkel is voltak közös projektjeim. Ez a feladat maga a csoda. Nem nevezném magam látványtervezőnek, nem ezt tanultam, de egy-egy ilyen feladatnál nagyon sokat lehet fejlődni, hiszen borzasztóan sokféle bábtechnika van. Szinte minden előadásban valami olyan speciális dolog kerül elő, amivel én még nem találkoztam, ezért nagyon sok a rácsodálkozás. Az első látványtervezésem úgy indult, hogy szép illusztrációkat csináltam, és abból a műhely bábokat vagy díszletet készített. Hihetetlen élmény megtapasztalni, amikor egy sík rajzból 3D-s figura lesz. Lelke lesz a karaktereknek, még pucéran is. Nagyon élvezetes az is, amikor részt vehetek a gyártási folyamatban. Én magam festem a díszletet, ez olyan, mintha illusztrálnék, csak egy sokkal nagyobb felületre. Ez egy csapatmunka, és teljesen más, mint amit én otthon csinálok.

 

A jövőre nézve tervezel újabb saját könyvet? Vásárokon nemcsak a könyveiddel lehet találkozni, hanem könyvjelzőket, kisebb-nagyobb képeket is lehet venni tőled. Gondolkodtál esetleg azon, hogy kilépsz a hagyományos könyvformából és nemcsak a képekkel, hanem a formákkal is kísérletezel?

Egy művészkönyvet szívesen csinálnék, ami akár egy olyan leporelló vagy egy kiállítási könyv, ami egyedi megvalósítású, viszont éppen ezért nehezebben sokszorosítható. De hát ehhez is rengeteg idő kellene.

 

 

Papp Gréta (1997, Nyíregyháza)

Debrecenben élő költő, pedagógus. Verseket ír és interjúkat készít, amelyeket többek között az Új Forrás, a Kortárs Online, a Bárka és a Csillagszálló közöl. A 2022-es KULTer stART díj nyertese. Első verseskötete, a Lepecsételt szobák, 2023-ban jelent meg a Cser Kiadó gondozásában.