N. Tóth Anikó részlete az Óvár titka című készülő múzeumi mesekönyvből

Fotó: N. Tóth Anikó

A harangtoronyban

 

– Akkor nézzünk szét a toronyban – javasolja Kara.

– Hát nem bánom – egyezik bele kissé bizonytalanul Olivér. – Csigalépcső vezet fel, ugye?

– Igen, mint minden valamirevaló toronyba – nevet fel Kara. –De ha nem bánod, én most egy másik utat választok. Tudod, a szűk térben nem tudom kiterjeszteni a szárnyaim. És sajnos szökdécselni sem tudok a lépcsőfokokon. Fenn találkozunk!

Meg sem várva, hogy Olivér bármit is nyilatkozzon, eltűnik a függőfolyosó irányába.

Felvehetett volna a hátára – gondolja Olivér, de aztán erőt vesz magán, s nekilódul az ódon csigalépcsőnek. Hogy bele ne szédüljön, számolja a fokokat. Épp a harmincharmadikhoz ér, amikor…

– Szia – üdvözli egy csilingelő hangocska.

– Sz-szia-a – mondja meglepetten Olivér, és erősen hunyorog a félhomályban.

– Ha nem köszönök, talán rám is lépsz – mondja szemrehányóan a csilingelő hangocska, akinek a gazdája épp a harmincharmadik lépcsőfokon csücsül.

– Bo-bocsánat – dadogja Olivér.

– Megbocsátok, nem kell dadognod – enyhül meg a hangocska.

– Kö-kösssz – mondja Olivér, majd gyorsan megköszörüi a torkát, hogy kicsit palástolja a zavarát.

– Mi járatban erre? – faggatja kedvesen a csilingelő hangocska. –Nem tűnsz turistának…

– Hm… izé…

– Ha titok, el ne mondd! – kuncog a hangocska. – De fogadjunk, hogy keresel valamit!

– Hát… hm… izé…

– Ami azt illeti, elég szegényes a szókincsed – állapítja meg kissé csalódottan. –Vagy nem is? Csak picit sokáig tart, míg megoldódik a nyelved? Zavarba hoztalak netán? – kacsint rá huncutul.

Olivér csak pislog és toporog, fogalma sincs, mitévő legyen ebben a fura helyzetben.

– A toronyba tartok – nyögi ki nagy sokára. – Bocs, mennem is kell, már várnak – teszi hozzá, hogy mihamarább megszabadulhasson az útjában csücsülő pirinyó lénytől. Vagy lánytól.

– Sajnos egy lélek sincs a toronyban, most jövök onnan – csilingeli a hangocska.

– Az nem lehet – mondja Olivér.

– Szóval nem hiszel nekem? – csattan fel fenyegető csilingeléssel a hangocska.

– Ez nem hit kérdése. Biztos vagyok benne, hogy már odaért… – erősködik Olivér.

– Kicsoda? És hogyan? Hiszen ezen a lépcsőn csak mi ketten jártunk az utóbbi fél órában.

– Hát nem is a lépcsőn ment… – állítja Olivér.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy az égből pottyant a toronyba az a valaki, aki vár rád?

– Ha nem is pottyant, az égből hussant, az egy biztos! – vágja ki magát Olivér.

– Most szórakozol velem? – kérdi haragos csilingeléssel a hangocska.

– Dehogyis! – tiltakozik Olivér. – Hiszen egy madárról van szó.

– Ne viccelj, egy madárral van találkozód?

– Igen. Méghozzá egy nem akármilyen madárral – mondja sejtelmesen Olivér.

– Szerintem csak le akarsz rázni, azért találtad ki ezt a madármesét – jelenti ki sértődötten a csilingelő hangocska. – Határozottan az a benyomásom, hogy nem szívesen múlatod velem az időt.

– Bocs, dolgom van, te meg itt feltartasz – lódul meg a lépcsőn Olivér.

– Hohó! Ácsi, még utóbb lesodorsz! Mi több: eltaposol! – kiált rémülten a hangocska, melyből egyszeriben eltűnik a csilingelés.

– Kérlek, izé… – torpan meg Olivér.

– Ha esetleg a nevemen szólítanál, Szibella vagyok – mondja a hangocska. – És ha keresel valamit, szívesen segítek.

– Köszönöm, Sziii-sziii… – dadogja zavarában és kicsit bosszúságában is Olivér.

– Szibella. Nem szeretem, ha becéznek – javítja ki Szibella. – Szóval elfogadod a segítségem?

– Az lenne a legnagyobb segítség, ha végre elállnál az utamból – dünnyögi Olivér.

– Nem bánnád meg – folytatja sokat sejtetően Szibella, mintha nem hallotta volna Olivér dünnyögését. –Tudod, van egy mécsesem…

– Köszi, nincs szükségem ilyen középkori világítóeszközre, van nálam teló, azon zseblámpa… – legyint Olivér.

– Na, de az én mécsesem nem közönséges mécses… – kecsegteti rejtelmes csilingeléssel a hangjában Szibella. – Ez olyat is megmutat, amit másképp meg nem látnál… Mérget vehetsz rá, hogy a telód egészen biztosan nem tud ilyet!

Olivér meghányja-veti magában a hallottakat, s bár kicsit kételkedik abban, amit Szibella állít, mégis arra jut, hátha tényleg hasznát veheti még ennek az új ismeretségnek.

– Na jó, nem bánom – mondja ki az elhatározását.

– És miben segíthetek? – kérdezi szolgálatkész csilingeléssel Szibella.

– Hát keresek valamit…

– Ugye? Megmondtam az előbb! – kurjant fel büszkén Szibella. – Pontosan mit is?

– Hát azt még egészen pontosan nem tudom – árulja el Olivér.

– Na, ez elég vicces – kacag fel Szibella, ami nem is esik jól Olivérnek.

– Egyáltalán nem vicces. Előbb egy kódot kell megtalálnom. Aztán alighanem meg is kell fejtenem.

– Hű, ez izgi! – örvendezik Szibella. –Miféle kódot?

– Egyelőre nem tudom…

– Vagy csak nem akarod elárulni?

– Ne kíváncsiskodj már annyit – torkolja le Olivér. – Inkább induljunk. Kara már biztosan türelmetlen!

– Á, szóval Karával van titkos találkozód a toronyban – állapítja meg Szibella.

– Igen. Ismered? – kérdi óvatosan Olivér.

– Persze, mindannyian ismerjük egymást, akik ebben a várban lakunk.

– Szóval te is óvárlakó vagy? – kérdezi Olivér.

– Hát nem is jöttment turista! – kacag fel Szibella. – A nyugati saroktoronyban lakunk a nővéreimmel – árulja el.

– Hányan vagytok? – érdeklődik Olivér.

– Hárman – csilingeli elérzékenyült büszkeséggel Szibella.

– Induljunk, s közben elmeséled őket, jó?

– Jó – rebegi Szibella, s fellibben a következő lépcsőfokra.

Olivér fellélegzik, hogy végre elindulnak.

– Szóval hárman vagyunk. A legidősebbikünk neve Szerafina – mondja Szibella, s tovább libben.

– Szép név – állapítja meg Olivér.

– Azt jelenti: tündöklő! S a nővérem bizony tüneményes személyiség! És nagy kalandor! Hajnalban útrakel,  de legtöbbször még éjfélkor sincs otthon, sose tudom, merre jár. Ami elég baj, mert néha segítségre van szükségem.

Olivér figyelmesen hallgatja, hátha akkor gyorsabban felérnek.

– Annál is inkább, mert van egy kopogófája.

– Hogy micsodája? – kérdez vissza mégis Olivér.

– Hát kopogófája!

– Az meg mire való?

– Hát az olyasmi, amivel elő tudja hívni a permonyikot.

– Hogy kicsodát? – kapja fel a fejét Olivér.

– Hát a permonyikot. Te nem tudod, ki az? – kérdi elhűlve Szibella.

– Sosem hallottam róla – mondja Olivér.

– Hát olyan manóféle, a bányában lakik.

– Szóval nem óvárlakó.

– Szerencsére nem – sóhajt Szibella.

– Miért szerencsére? – csodálkozik Olivér.

– Hát mert elég kiszámíthatatlan a viselkedése – magyarázza Szibella. –Van, amikor végtelenül segítőkész, s van, hogy csupa gonoszságot művel.

– Például? – kérdi kíváncsian Olivér.

– Például a Paradajz helyére tolja a Tanádot és a Tanád helyére pedig a Paradajzot.

– Mi az a Paradajz? – kérdi Olivér.

– Hát egy hegy, ami itt magasodik az Óvár fölött.

– És a Tanád?

– Az meg egy másik hegy a Paradajzzal szemben. Szinte teljesen egyforma magasak.

– És miért baj az, ha kicseréli őket? – tudakolózik Olivér.

– Hát mert felborul a rend – vágja rá Szibella. – De tud rosszabbat is a permonyik…

– Tényleg?

– Igen. Például ráomlasztja a bányászokra a bányát…  – mondja szörnyülködve Szibella.

– Még szerencse, hogy nem a bányában vagyunk – teszi hozzá Olivér.

– Na, azért itt is hozhat ránk bajt – mondja Szibella. – Úgyhogy én inkább félek tőle. Jobb félni, mint  megijedni.

– Az igaz.

– Szerafina kicsit meggondolatlan, és nagyon bízik a permonyikban. Azt hiszi, ha bajban idehívja, a permonyik majd a mi oldalunkon áll. Pedig erre nincs semmi garancia.

– Értem – mondja Olivér.

– A másik nővérem Sziringa – meséli tovább a családját Szibella. – Ő pedig pont Szerafina ellentéte: legszívesebben otthon tartózkodik, a pihepuha párnák között üldögél és szélhárfázik. És van egy ezüst kalapácsa.

– Hát azt ugyan mire használja?

– Bármire – jelenti ki határozottan Szibella. – Pédául ha rákoppint az asztalra, ott terem a legkedvesebb étele. Ha rákoppint a padlóra, szebbnél szebb cipellők teremnek ott, kedvére válogathat közülük. Ha rákoppint az ablakpárkányra, a környék minden pillangója odasereglik, hogy gyönyörködhessen a pompás mintáikban.

– És te milyen vagy? – kérdezi Olivér.

– Na, csakhogy érdeklődést tanúsítasz irántam! – örül meg Szibella. – Hát szeretek a toronyszobánkban tartózkodni és bámulni kifelé az ablakon, főleg a felhőket, de néha a háztetőket is, ahogy hancúrozik a kémények között a fény, de amikor elunom, akkor nagyon szeretek csavarogni is. Sajnos Szerafina nem visz magával a kalandos útjaira, azt mondja, kicsi vagyok. Hát persze, hogy kicsi vagyok, de azt ő is nagyon jól tudja, hogy ettől nagyobbra sose növök meg, pedig már kétszáz éves vagyok.

– Kétszáz éves? – kerekedik el a szeme Olivérnek. – Nem látszik rajtad!

– Köszi – nevet fel Szibella. – Sziringán se látszik, pedig ő már ötszáz éves. Nem beszélve Szerafináról, aki egyidős ezzel a várral…

– Azta! – kiált fel Olivér, bár elég nehezen hisz a fülének. –Vagyis?

– 800 – mondja ünnepélyesen Szibella. –Na és te? Hány éves vagy? – pillant hátra.

– Tizenegy – mondja szinte pironkodva Olivér.

– Ó! – csapja össze a tenyerét Szibella. – Hát te tényleg nagyon fiatal vagy!! Ja, és elárulhatnád végre a neved is!

– Olivér – mutatkozik be Olivér.

– Ó! Mi a manó? Egy manó! Na, rögtön sejtettem, mit sejtettem, tudtam, hogy nem vagy közönséges turista! – vágja rá Szibella.

Olivér elvörösödik. Már megint előkerült ez a manó-téma…

– Na és mikor költöztél be az Óvárba? – faggatja Szibella.

– Nem költöztem be – mondja Olivér. – Csak átmenetileg vagyok itt. Üzenetet kaptam.

– Karától? – kérdi Szibela.

– Nem, a telómon jött, fogalmam sincs, kitől.

– S te idegen üzeneteknek csak úgy, semmiből semmi, engedelmeskedsz? Nem tartasz attól, hogy kelepce?

Olivér ezen elgondolkodik.

– Hm… ez eddig eszembe sem jutott.

– Na, még szerencse, hogy találkoztál velem. Majd én vigyázok rád – ígéri Szibella.

– Hát akkor már ketten vagytok Karával – nevet fel Olivér, s arra gondol, egy ragadozó barátsága talán megnyugtatóbb és biztonságosabb, mint egy pirinyó lényé. Vagyis lányé.

Ahogy ezt végigmondják, felérnek a harangokhoz. Olivér kissé meg is könnyebbül, bár a csigalépcsős szédülést – pont a Szibellával való beszélgetésnek köszönhetően – megúszta. Csak az utolsó lépcsősor, pontosabban létrafokok okoztak némi lábremegést, főleg akkor, amikor véletlenül lepillantott köztük.

Olivér szétnéz a félhomályban. A hatalmas gerendákon három harang körvonalait látja meg.

– Ejha! – kiált fel a középső láttán. Még sosem látott ilyen közelről harangot, nem még ekkorát!

– Mit gondolsz, mekkora lehet a súlya? – kérdezi Szibella.

– Fogalmam sincs – vágja rá Olivér.

– Tippelj: A) 420 kg B) 4200 kg C) 4,5 tonna – sorolja Szibella.

– Legyen mondjuk a B! – vágja rá Olivér.

– Helyes választás! – mondja elismerően Szibella. – Képzeld, nevük is van! – avatja be a harangok rejtélyes világába Olivért.

– Ejha! Elárulod? – érdeklődik a fiú.

Ekkor azonban szárnysuhogást hallanak.

 

Kedves Olvasó! Ha kíváncsi vagy az Óvár harangjaira, a QR-kód segítségével többet is megtudhatsz róluk!

(QR-kód: A Nagyharangot Szent Donátról nevezték el. Szlovákia 5. legnagyobb harangja, súlya kb. 4200 kg. Átmérője 1835 mm. Hangolása  megközelítőleg Ais/Hes. Ján Krištof Biesntock harangöntő mester öntötte 1732-ben. A Középső harang Alexandriai Szent Katalinról kapta a nevét. Súlya kb. 774 kg. Átmérője 1090 mm. Hangolása megközelítőleg fis/ges. Pavol Bohuš selmecbányai harangöntő mester műve 1761-ből. A Lélekharang neve Szűz Mária. Súlya kb. 239 kg. Átmérője 737 mm. Hangolása megközelítőleg cisz/desz. A harangöntőről és az öntés időpontjáról nincsenek feljegyzések. A három harang hangja meghallgatható ezen a linken: https://www.youtube.com/watch?v=hfsFJYvwVww)

– Csakhogy itt vagy! – paskolja meg a szárnyával Olivér vállát Kara.

– Én is itt vagyok! – csilingeli Szibella.

– Remek – vijjogja Kara.

Olivér azonnal megállapítja, hogy Szibella megjelenése nem okoz kitörő örömet Karának. De nincs ideje firtatni, mert Kara új hírekkel jön.

– Baj van! Eltűnt a Nagyharang nyelve!

– Micsoda??? Az meg hogy lehet?! – szörnyülködik Szibella.

– Egyszerűen nincs a helyén, hisz láthatod! – int a szárnyával a nagyharang felé.

– Ennek a fele sem tréfa! – rikkant Szibella.

– Jól mondod – vijjog Kara.

– Nézzünk körül, hátha csak kipottyant – próbálkozik Olivér.

Szibella és Kara úgy néznek rá, mintha teljesen elment volna az esze.

– Egy nagyharang nyelve csak úgy nem pottyan ki… – csilingeli kioktatóan Szibella.

– Akkor hát mi történhetett? – ráncolja a homlokát Olivér.

– Hát ezt mi is nagyon szeretnénk tudni – csóválja a fejét Szibella.

– Kara, nézz körül, hátha mégis itt van valahol – ajánlja Olivér.

Kara felröppen a harangokat tartó gerendára, és végigpásztázza a helyiséget a padlótól a sarkokon át a mennyezetig. Csak úgy villog a borostyánsárga szeme.

– Na? – sürgeti Olivér és Szibella egyszerre.

– Sajnos semmi. Csak évszázados pókhálók – állapítja meg csüggedten Kara.

– Meg kell keresnünk – jelenti ki határozottan Szibella.

– Majd pont te fogod megtalálni – csipkelődik Kara.

– Miért ne? – felesel Szibella. –Igaz, nekem nincs olyan jó szemem, mint neked, de van egy jó kis mécsesem, hátha megmutatja. Sietnünk kell!

– Ugyan miért? – kérdezi Olvér.

– Tudod, ma van a nyári napéjegyenlőség. A harangnak pontban éjfélkor meg kell szólalnia – mondja sejtelmesen Szibella.

Erre Kara is bólint.

 

N. Tóth Anikó (1967, Zselíz)

Író, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem), szerkesztő (Irodalmi Szemle).