Bogyó Noémi regényrészlete

Natasha Barova felvétele

Fél narancs

Hanna készülődik, hallom, matat a hálóban. Az erkélyajtó kitárva, a slagból, amivel a cserepes virágokat szokta locsolni, csepeg a víz. Tompán szólnak a vízcseppek a vörös terrakotta kövezeten. Ahogy az álomból eszmélek, belém hasít a felismerés: terhes vagyok. Egy férfitől, akit nem ismerek, akiről azt sem tudom, kicsoda. Lehet, hogy a név, amin bemutatkozott, a Viktor, nem is az igazi. A szenvedélyen, a rózsaszín őrületen, pár vérforraló, inspiratív, szexszel túlfűtött találkozáson és egy telefonszámon kívül semmi nem köt minket össze. Ez most egy csapásra megváltozott. Komoly, terhes kötelék lett köztünk. Karmikus, mondta Hanna. Őrület. Egy tök idegen emberrel.

Nem akarok gyereket. Sosem akartam. Mindig ódzkodtam a babáktól. Zajosak, követelődzőek, magatehetetlenek, kényesek, idegesítőek. Sosem tudtam mit kezdeni velük. Nem is volt lehetőségem élményeket, tapasztalatokat szerezni. A családban én voltam az egyetlen gyerek. Hogy illeszthetek be az életembe egy kisbabát? Most, amikor jött ez a bombasztikus lehetőség? Hogy fogok két pelenkázás között humoros, laza blogokat írni a szinglilétről? Sehogy. Hazaérve egyenesen bejelenthetem a főnökömnek, hogy baba-mama rovatot szeretnék vezetni. Ahhoz lesz ám elég inspiráció, tapasztalat is nemsokára! Kész kibaszás ez a kurva élet. Velem kellett ennek is megtörténnie, hogy három hét randizás után teherbe essek egy vadidegentől. Mit fog mondani Mr. Big, ha megtudja? Tuti, kiakad.

Mikor megláttam a két csíkot a terhességi teszten, én is azt hittem, elájulok. Mintha egy fémrúddal fejbekólintottak volna. Fekete körök kezdtek táncolni a szemem előtt, néhány másodpercre elsőtétült a világ. A mosdóba kapaszkodtam, s vártam, hogy elmúljon. A sötétség megszűnt, a táncoló körök is, de a kétségbeesettség, a düh és a harag megmaradtak. Hanna kopogtatott:

– Na, mi van? Keresztanyu leszek?

Legszívesebben elküldtem volna a picsába.

– Hanna, legalább ne idegesíts, basszus, két csík.

– Oooooo… hát ez gáz.

– Ez kurva nagy gáz.

– Lehet, hogy rossz a teszt, átszaladok a gyógyszertárba, veszek másikat.

– Legalább ötöt, légyszi, különböző gyártóktól.

Öt terhességi tesztet hozott, mind az ötöt kiraktam a kád szélére, és vártuk az eredményt. Közben a kék mozaikcsempefalat néztem. Mindegyik mozaiknak más volt az árnyalata, emiatt úgy tűnt, hullámzik a fal, mint a tenger, és csillognak a hullámok a fényben. Az idő szörnyen lassan cammogott, bezzeg, amikor be kell fejezni valami projektet, akkor nemcsak a percek, hanem az órák is repülnek. Fokozatosan jelent meg a kontrolcsík egymás után a kijelzőkön. Aztán rendre halvány, majd egyre határozottabb kontúrt hozott létre, mígnem erőteljes vörösben és markáns vonalban ordítottak rám a tesztek: terhes vagy.

– Megőrülök – csúszott ki a számon.

Eleredtek a könnyeim, a kétségbeesés hisztérikus zokogásba tört ki, a lábaimból kiment az erő, és összecsuklottak. Hanna erősen tartott a karjaiban, óvatosan leültetett a kád szélére. A műanyag rudacskák koppanva potyogtak a kádba.

– Nem akarom! Nem akarok gyereket! Menjen el! Tirhuljon a testemből! – hallottam a hangot, ami ordibált belőlem. – Tűnjön el ez a betolakodó, ez az idegen, ez a zabigyerek!

Nem tudom, meddig zokogtam. Hanna nem szólt egy kukkot sem, csak ölelt, erősen, mentőövként tartva meg a víz felett. Mégis fuldokoltam. Nem emlékszem, hogy jutottam a kanapéra.

Becsuktam a szemem. Vége az életemnek. Ennyi volt. Kisiklott egy kiadós dugással. Vajon azt a sorsot fogom élni, amit elrendeltek nekem? És ha igen, azt ki rendelte el? A sorsom, a karmám, az Isten? Szülök, pelenkázok, szarból kimosom, etetem, átvirrasztom az éjszakákat. Valami rohadt kis szerkesztőségben fogok baba-mama rovatot vezetni két pelenkázás közben, vagy blogot írni az anyaság örömeiről. Basszus, hogy történhetett ez meg velem? Arrivederci, dolce vita! Éppen most, amikor kezdtek kirajzolódni a színei, kezdtem érezni az illatát, amikor a titkos álmaim kezdtek valóra válni. Túl szép volt ez nekem, a kis vakarcs lúzernek. Bárcsak soha nem találkoztam volna Mr. Biggel. Kibaszott pech volt vele összefutni.

– Miért nem vigyázott jobban, basszus?

– Mert egy önző állat.

– Ki tudja, hány zabigyereke szaladgál a világon.

– Kibaszott kurafi. Simán felcsinált – kontrázott rá Alma.

– Én meg itt maradtam egyedül ebben a szarban.

– Te? Mi vagyunk szarban. Kibaszottul biztos, hogy nem fog kelleni neki a gyerek.

– Állj le, Alma, a katasztrofális sztorikkal, úgyis be vagyok pánikolva.

– Elvetetem – ugrott be a megoldás. Nem kell nekem ez. Elmegyek küretre. Simán elvetetem. Mr. Bignek nem is kell róla tudnia. Ott folytatom az életem, ahol abbahagytam.

– Milyen okos vagy te, Dalma – szólalt meg gúnyosan Alma. – Azt hiszed, ezt csak úgy engedem? Hogy megöld a gyerekünket?

Mi ez a többes szám? Milyen gyerekünket? Ez az én gyerekem, az én sorsom, az én életem. Nincs most erre energiám, kuss legyen – küldtem el Almát a búsba.

Hanna kedves arca mosolyog rám:

– Jobb egy kicsit? – kérdezi együttérzően.

– Sokkal. Megtaláltam a megoldást. Elvetetem – fémesen, keményen csendül a hangom.

Hanna meghökken, látom a szemein. Lehervad a mosolya a szájáról.

– Miért?

– Mert elbaszná az egész életemet. Ha megszülöm, sosem élhetek úgy, ahogy igazán szeretnék. Nem akarok gyereket, nem akarok szülni, szoptatni, pelenkázni, éjszakákat átvirrasztani, orvoshoz szaladgálni. Még játszani sem akarok vele. Nem akarok anya lenni. Nem tudok anya lenni, nincs bennem semmi anyai ösztön. Önző vagyok, magamnak való. Kibaszott picsa vagyok, aki nem tud áldozatot hozni, sem felőséget vállalni. Szar anya lennék. Kibaszás lenne ennek a gyereknek is, ha a világra hoznám, és én lennék az anyja. Szeretni sem tudnám. Egész életembe, ha ránéznék az jutna az eszembe, hogy elbaszta az életem. Utálnám, gyűlölném.

Hanna arcára furcsa kifejezés ült. Megrökönyödés, szomorúság, csalódottság?

– Csak a kétségbeesettség beszél belőled. Nagyszerű ember vagy, melegszívű, empatikus, segítőkész, önfeláldozó. Nagyszerű anya leszel.

Hangjában erő volt, olyan erő, mint az ölelésében. Tényleg a víz fölött tartotta a fejem, hogy bele ne fulladjak a kétségbeesésbe.

– Ezt nem tudhatod, Hanna.

– Azt is tudom, hogy meg fogod változtatni a döntésedet. Megtartod a babát, megszülöd, és nagyszerű, szeretetteljes, gondos anya leszel.

Hanna hite kőszikla. Amit mond, az egy végzetes jóslat. Érzem a súlyát. A vállamra telepedik. Ez a hang, ami mélyről jön, ami biztos, ami sziklaszilárd, ami úgy hangzik, mintha a mindenség döntése lenne. Ez a hang, ami Hanna szájából jön, olyan, mintha belőlem fakadna. Ez a hang lesz az, ami elbassza az életemet. El innen. El Hannától, a határozott hangtól, ami igazságot szolgáltat ennek a zabigyereknek a méhemben. Nem akarom hallani. Befogom a fülem, a falnak fordulok. Nem akarom hallani, hogy milyen kincs, mekkora ajándék. Milyen csodálatos érzés, amikor az újszülött a pici ujjait rákulcsolja az ujjadra. Milyen boldogító látni, ahogy napról napra cseperedik fel, amikor odabújik hozzád, átölel a puha pici párnás kezeivel, amikor rám mosolyog, gőgicsél, kimondja az első szót: mama. Nem akarom hallani, nem érdekel. Úgy belenyomom az ujjam a fülembe, hogy fáj. Süketüljek meg. Nem akarok hallani.

 

 

 

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.