Tóth Erzsébet Fanni prózája
Alagi Mihály felvétele
BENEŠ ÁRNYÉKÁBAN
Minden nap négy óra húsz perckor kezdődik az egész. Az éjszaka csendjébe belehasít a rádió. Ilyenkor mondják az időjárást: „mára szeles, de napos idő várható. A levegő hőmérséklete jelenleg tíz fok.” Bozsenka ilyenkor már rég nem alszik. Idejét nem tudja, mikor volt szüksége utoljára ébresztőre. Hajnali kettő körül kinyílik a szeme, akkortól nézi a redőnyön beszűrődő utcafényt a falon, és hallgatja a szomszéd szobából a fel-felhorkanó új szomszédot. Az ajtajára azt írták, Alzsbeta. Mindig ezt teszik. Tele van a folyosó Katarínákkal, Helenákkal. Nevetséges! Senkit nem hívnak így. De soha nem reklamáltak senkinek. Az ápolók őt is Bozsenkának nevezik, amióta beköltözött az otthonba. Milyen nevetséges név ez is… az Otthon. Az! A tyúkoknak nagyobb lyuka volt a hátsó udvaron, mint most itt neki. Befér az ágy, egy kis szekrény, hűtő meg a tévé. Ja, meg a kis asztal a székkel… hogy ha elesik az ember, akkor csak az asztal alá lehessen, mert másra nincs hely. Ez is a teljes nyugdíját elviszi. A gyógyszerekre a fiának kell minden hónapban adnia… A fiának, aki…
Gombóc lesz a torkában. Ujjaival olyan erősen belemarkol a lepedő redőibe, hogy azok teljesen elfehérednek. Lassan telik az idő.
Meghallgatja, hogy a főváros felé tartó úton ma is dugó várható, az útfelújítás idején mindenki hamarabb induljon a munkahelyére. Közben oldalra fordul az ágyban, vár néhány percet, ahogy az orvos mondta, majd kidugja a lábát a paplan alól, óvatosan lelógatva a szőnyegre. Kezeivel felnyomja magát ülő helyzetbe, aztán megint vár. Elszürkül ilyenkor minden, nyomás lesz a fejében, ebből is tudja, hogy nem szabad azonnal felkelni, mert megint elesik. Mint a múlt télen… Nem is érti, hogy történt, csak arra emlékszik, hogy az a kövér, szlovák nővér ott rángatta az ágya és asztala közötti szűk helyen, hogy térjen észhez, meg hívjon-e mentőt, és szóljon-e a fiának…
Lábával megkeresi az ágy mellett hagyott puha papucsait, belecsúsztatja a talpait, előrehajol, megtámaszkodik az asztalban, és lassan feláll. Forgóiban ilyenkor éles fájdalmat érez, kell egy kis idő, mire el tud lépni innen. Odacsoszog az ajtóhoz, elfordítja a zárban a kulcsot, és kimegy az aprócska előszobába. Csak amikor már behúzta maga mögött a wc ajtaját, akkor nyúl a kapcsolóhoz, hogy legyen valami kis fény. Nem akar zavarni senkit. Vánszorog az idő reggelente. Ül a székén a kis asztalnál, és várja, hogy hét óra ötven perc legyen. Előre-hátra billeg, morzsolja a kezeit. Utálja ezt a tehetetlenséget! Nyolckor lehet lemenni a nővérhez a gyógyszerekért, onnan meg az étterembe a kifliért és a vajért.
Hamarabb nem adják ki egyiket se. Csend van a folyosón. Unottan bámulja a csukott ajtót. Menne, csinálná, bármit, akármit. Nem szokott ő ilyen lusta és haszontalan lenni. Nem ehhez volt szokva. Az évek során egyre több apró jel utalt arra, hogy neki ez lesz a sorsa… de a felismerés, hogy mennie kell a saját házából, csak akkor jött, amikor a fia elé tette a papírokat, hogy a jövő héten költözik. Ki a saját házából! Be ebbe a tyúkólba! A sok szerencsétlen öregasszony közé… Egyik jobban sántít, mint a másik. De ő nem ilyen! Ő megeszi a reggelit, és már megy is ki a ház elé söpörni a falevelet. „Szeles, de napos idő várható”, mondta a rádió, abban lehet már gereblyézni, takarítani, mindent elrendezni. Ha már nem lehet a sajátban, legalább itt ne mondják rá, hogy tehetetlen. Hallotta a múltkor is a nővéreket, ahogy a hátuk mögött kibeszélték a betegeket. Róla aztán ne mondjon senki ilyet! Azt már gyerekkorában is utálta! Be se ment sötétedésig soha, nehogy szájára vegye a szomszédság, hogy milyen lusta. Amikor apja meghalt, meghagyta, hogy jó legyen, ne legyen terhére az anyjának. Segítsen, ahol tud. Késői gyerek volt. Testvérei már mind nagy lányok és legények voltak, ott a deportába, a cseheknél, ahova vitték őket, amikor ő megszületett. Anyja nagyon szégyenlette: hosszú kabátban járt egész nyáron, hogy ne látszódjon a hasa, aztán mikor kitudódott, hogy terhes, mindenki mondta, hogy minek lesz ide ez a gyerek. „Lány meg legény van a háznál, aztán gyereksírás hallatszik ki a szo bából!” – vágták anyjuk fejéhez a testvérei is. „Micsoda szégyen!” – susogták a falusiak is, amikor hazaszöktek, és már eggyel többen voltak. „Meg hogy ki tudja, kié az a jánka…” „Hát nem a ganéjdombon szedtelek össze!” – sírta el bánatát neki az anyja már az utolsó heteiben.
Legkisebbnek lenni azt jelentette, hálásnak kell lenni az életért. Még a levegőért is, amit az ember beszív! Mindent megtenni a testvéreknek, és utolsó pillanatig kiszolgálni mindenkit, hogy öreg napjaikban ne legyen gondjuk. „Ancsi, Ancsika, Ancsa!” – mást se lehetett náluk hallani. Aztán mikor férjhez ment, és megszületett a fia, azt babusgatta éjjel-nappal. Az ura is azt szerette, ha szépen otthon van a helyén, ha nem szaladgál el. „Még elkurvulna a városban…” Hallott ő is asszonyokról, akik a gyárban mást találtak. Az istenért se akarta volna! Csak törődni az urával, gondoskodni a gyerekről, kiszolgálni az embereket! Amikor eléjük tette este a főtt ételt, úgy érezte – talán akkor –, felnéznek rá. Egyre inkább hatalmasodott el rajta a magány. Nem mondta senkinek, de azt is megérez te, a gyerekkel valami nincs rendben. Először elvált, aztán azok a furcsa alakok, akikkel hajnalig ivott… Akkortájt kezdtek jönni azok a levelek, amiket a postás csak saját kézbe adhatott át. Az a szaros egzekútor, tépte szét olvasatlanul. Nem tudta ő, mit jelent, neki ilyenekkel soha nem volt dolga. Ők saját erőből építkeztek, mindig éppen annyit, amire futotta…
Elgémberedtek az ujjai. Csak most vette észre, mennyire szorította az asztal szélét. Hisz már alig van bennük vér… Mozognia kellene, kimenni a levegőre. Hasznosnak lenni. Kapálni, takarítani, pénzt keresni. Nem okolhatja a fiát, hogy idehozta, elvégre neki is laknia kell valahol. „Akinek elveszik a saját házát, az csak nem mehet az utcára…” Az övékét is elvették akkor, amikor ő még meg sem született. Elvették, mert kellett a komiszárnak, akit a háború után a faluba tettek abajgatni a népet. Valami Ribany, úgy mondták. Nekik ezért kellett menni a csehekhez. Ott meg a németekét vették el, és nekik, mármint a szüleinek abba kellett belemenni. Egy szoba volt csak ott is annyiuknak, ahogy most neki. Nemhogy hálás lenne, ő egyedül van csak benne! A deportába a szoba egyik sarkába volt a sparhelt, körülötte aludtak a sztrózsákokon. Reggel el kellett rakni, hogy lépni lehessen abban a kis lyukban – így mesélték. Ő nem emlékszik rá. Oda született bele, a semmibe. Ott lett Bozsena, mert a csehek nem akarták beírni, hogy Anna… És hát… ugyanoda is tért vissza… Azt mondták mindig, hogy anyja nem akart bábasszonyt hívni, mert „ez már úgyis a hatodik, ha nem marad meg, nem fog hiányozni senkinek…” Talán jobb lett volna még akkor meghalni, szakad fel belőle a sóhaj. Lassan elengedi az asztal peremét. Először az egyik, aztán a másik lábára helyezi a súlyt. Kiegyenesedik. Elkékült ujjai engedelmeskednek: nyúlnak a bot után, amivel a földszintre megy a nagy skatulya gyógyszerért.
„Jó reggelt, Bozsenka!” – az előszobában csatlakozik hozzá az új szomszédasszonya. Gondosan bezárják ajtóikat, lelifteznek a földszintre, és ma is unottan várják ki a sort az Irenák meg a Margiták között.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2026/6-os lapszámában
Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető a következő e-mail-címen: madachegyesulet@gmail.com.
Megvásárolható az alábbi boltokban: Molnár-Könyv (Dunaszerdahely, Vámbéry Ármin tér 55/14.; Galánta, Fő utca 918/2; Vágsellye, Alsó utca 524/1.), Diderot (Komárom, Lúdpiac tér 4810.), Írók Boltja (Budapest, Andrássy út 45.).
Az Irodalmi Szemle mind nyomtatott, mind interneten elérhető pdf-változatban olvasható, illetve megrendelhető.
Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható a júniusi szám nyomtatott és pdf-változata is.
Tóth Erzsébet Fanni (Perbete)
Prózaíró, publicista, traumakutató.