Rácz Boglárka regényrészlete
Alagi Mihály felvétele
Fölfeslik valami a kéken át
A halál Stuttgartban is ilyen. A sustorgás abbamarad, és akkor végre én látszódom, ahogyan egymás után lenyelem a gyógyszereket. Összefüggéstelenek a gondolataim, hiába telt már el négy, öt, vagy hat nap. A legtöbb napot alvással töltöm, hogy aztán éjszaka mozdulatlanul hallgassam a mellettem fekvő sípoló lélegzetvételét. Várni kell, mondja a nővér, aki bejön, várni kell, hogy jobb legyen. Dehát eddig is erre vártam, harmincvalahány évig. A sípolón lélegző meghal, helyettem hal meg. Hatvanas férfi a kezén májfoltokkal. Lelóg a keze a kórházi ágyról. Lesz majd helyette más, mindig van. Az egyik nap felülök, fáj valahol, szédülök. A nővér kinyitja az ablakot, aztán fontoskodva csattog a papucsban. Ennyi történik. A fájdalom kisugárzik, a kórházi hálóingemen átüt a verejték. Be kéne csukni az ablakot. A másiknak, akit a sípoló helyett hoznak, vörös arca és alkoholszaga van. Apánk volt ilyen, ha lehunyom a szemem feltolul egy emlék, apám a közért falának támaszkodik, és azt mondja Grétának, hogy anyád egy rohadt kurva, azért iszok folyton. Gréta nem tudja, mi az, hogy kurva. Csak áll és bámul, ebben a feltoluló emlékben. Arra sem vagyok képes, hogy a szájába adjam a megfelelő szavakat, hogy képes legyen visszavágni az apánknak. Apánk legalább mostanra halott, csak Gréta és én élünk, meg Gusztáv, anyám, meg Elíz. A nővér hoz egy kávét az automatából, mosolyog. Nincs kávéíze, de azért elkortyolom. Valamit tessék mozogni. Annak, aki életben maradt, ülnie, innia, járnia kell. Visszamosolygok a nővérre. Valószínűtlenül fiatal. Majdnem derékig ér a haja. Ha lenne hozzá erőm, megkérdezném, hogy hívják. Becsukja az ablakot. Elalszom újra, aztán éjszaka felébredek. Míg ébren vagyok, elhatározom, hogy reggel megkérdezem a nővért, ki talált meg azon az estén.
Péter ül az ágyam szélén. Fészkelődik, látom, hogy szeretne valami odaillőt mondani, de nem tudja mi lehet odaillő annak, aki véletlenül életben maradt egy öngyilkosság után. Meg kéne könnyítenem a dolgát. Felülök, most nem fáj semmim, csak nehézkesnek érzem magam. Kérsz valamit, Karolina?, kérdezi végül. Ezek szerint fel kell készülnöm majd Gréta látogatására is. Esetleg anyáméra, vagy Boriéra. Nem kérek semmit, de annak örülök, hogy itt vagy. Megszorítja a kezem. Nincs abban semmi ijesztő, hogy majdnem meghaltam. Még megváltozhat minden, mondja Péter. Elfordítja a fejét, kifelé néz, nézi a fákat, ahogy hajladoznak a szélben. Gesztenyefák, felismerem a levelükről. Tegnap még nem volt ekkora a szél. Ha nagyon akarnám, már fel is tudnék állni. Nem tudom, mi történt velem, azonkívül, hogy átestem egy gyomormosáson. Mi változhatna, ugyan, kérdezem. Péter még mindig a fákat nézi, aztán hirtelen feláll. Egy hetet vettem ki, nem messze innen. Jövök majd holnap is.
Rácz Boglárka (1986, Losonc)
Író, költő, tanár.