Száz Ildikó prózái
Kép: Bázis, Cécile Hanat
ITT VÁGJ, ITT ZAKLASS!
(RÉSZLETEK)
Apám szép szál, magas férfi volt, az alsóbodoki Kárász Aranka és a deáki Száz Lénárd legkisebb, ötödik gyermekeként született egy döngölt padlójú mátyusföldi portán. Halála után, nagytakarításkor találtam rá arra a régi kazettára, amelyre még 1984-ben, tizennégy évesen feljátszottam a mama történetét a csehországi deportálásról.
A SZEKRÉNY TETEJE
Apám akkor öt hónapos volt. A hanghordozót csakis ő tehette fel a szekrény tetejére, és mivel édesanyám igen alacsony, sejthette, hogy én találom meg. Talán így üzent, így kérte, hogy keressem fel a még élő, a 90. születésnapját ünneplő nővérét, Bergendi Terézt. Bármilyen hihetetlen, a deportálás idején 11 éves Teréz éppen ugyanazzal a szóhasználattal és hanglejtéssel adta elő a történetet, mint ahogyan azt a mamától hallottam.
Teréz néni rám néz és mesélni kezd: „Miklós született 1940-ben, Rózsi 1944-ben, Józsi 1946-ban. Kétéves volt a Rózsi, amikor kimentünk, Misi néhány évvel már idősebb. A Rózsika nem nagyon emlékezhet semmire, én emlékszem arra, hogy jött a majorból egy intézőféle, és valami cédulát hozott. Mama magyarul kérdezte: »Mi ez, intéző úr, csak nem kitelepítés?« »De ilyesvalami« – azt mondja. Körülnéz, és Józsikára mutat: »Ez kié? Hát, akkor nem mennek sehová, csak az apa. Maj maguk utána mennek tavasszal.«”
Teréz elmondása szerint csak apának volt előkészítve csomag, ők nem is készülődtek sehová. Egyszer csak bejött a nagy katonai teherautó. „Sehol semmi nem volt nekünk elkészítve, még a tűz is égett a sparheltban. A tejet öntötték bele az ötliteres korsóba, mert akkor még volt tehenünk, meg volt fejve; ami volt otthon ennivaló, azt összeszedték. Az udvarbeliek futkostak, ki mit tudott, hozott nekünk. A sparheltet nem akarták feltenni, mert hát forró volt. Egy katona odament, kiszedte a parazsat, és feltették azt is, meg bennünket is az autó hátuljába. A hó esett, mi mind a mamával, a kicsinyekkel. Vágsellyén berakták a vagonokba a holmit, és akkor mi meg a fapados személyvonatokba. Egyik oldalon ült az apa a kétéves Rózsival, másik felén a mama az öt hónapossal. Minden tele volt rakva a padok alatt, mi meg ültünk a lábuknál a Misivel és a Miklóssal. Ment a vonat öt napig; ahol megálltak, ott adtak barna kenyeret és marmaládét meg vizet, de volt, hogy nem jutott, mire apa egyedül odaért. De akiknek voltak nagyobb gyerekek, én csak 11 éves voltam, de a nagyobbak futottak; nálunk csak az apa mehetett. Mindenünk be volt fagyva, a tej befagyott, a korsót szétvágta a fagy. A mama már Pozsonyban olyan beteg volt a kicsivel, hogy le akarták tenni, de apa könyörgött, hogy ne tegyék le, mi lesz vele és a többi gyerekkel. Megérkeztünk Olomoucba, csak azokat vitték a gazdák, ahol volt munkaerő. Nálunk csak az apa volt” – mondta Teréz.
HATALMAS HÓTORLASZOK ÉS HIDEG
Vett egy mély levegőt a folytatáshoz, és eligazította a kötényét. „Aztán valamelyik nap jött a fűrésztelep vezetője, akkor elvitt bennünket, összesen négy családot: Száz, Takács, Gál és Sutrócki. Mindenkinek volt négy-öt kicsi gyereke. Bevittek minket egy házba, hatalmas hótorlaszok voltak. Szegény apám nagyon el volt keseredve, azt mondta, most ha volna puskám, lelőném magamat – de gondolom, csak elkeseredésében. Öt családot betettek egy szobába. Ott volt két kétszemélyes ágy és még nem tudom, mik; a gyerekek lefeküdtek, a felnőttek fent voltak. Biztos hozott a gazda valami eleséget, de erre már nem emlékszem.”
Másnap mentek a férfiak megnézni a házakat. „Hrubá Voda településen, a híd után volt az első ház; amit tudtak, a csehek jobb dolgokat elvittek onnan, toll széttépve, rendetlenség volt. Mire rendbe tették az apáék, oda mentünk. Két családot vittek oda. A másikak két gyereket hoztak magukkal, de még kettő maradt otthon. Ők kapták a kisebbik, mi a nagyobbik szobát. Aztán csak meg kellett valahogy szokni, apáék lovakkal húzatták le a fát a hegyekből” – tette hozzá Teréz.
Gyerekkorunkban sosem beszéltek a csehországi deportálásról, sem nekünk gyerekeknek, sem egymással. A közös udvarbéliek megőrizték a házukat, az állataikat, amint tudtak, hazatértek a sajátjukba. Csehországi ideiglenes otthonukba időnként el-ellátogattak az egykori gyerekkori barátaikhoz. Velük szabadott, lehetett emlékezni.
Itt vágj, itt zaklass, csak az örökkévalóságban irgalmazz” – volt apai nagyanyám vezérfonala. Alsóbodoki származásának köszönhető, hogy tolmácsolni tudott a mátyusföldi asszonyoknak idegen földön, és elintézni, amire szükség volt. Egyetlen kép él bennem a történeteiből. A rengeteg széttépett ágynemű közt talált egy tollal bélelt nagy vánkost. Kitette a napra az új udvaron és ráfektette csecsemőjét, az ajtófélfának támaszkodva nézte, ahogy körülöleli őt a fény, és úgy érezte, itt is Isten tenyerén, együtt a család. Nincs az a hely, az a zug, ahol Ő ne lenne velük!
Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető a következő e-mail-címen: madachegyesulet@gmail.com.
Megvásárolható az alábbi boltokban: Molnár-Könyv (Dunaszerdahely, Vámbéry Ármin tér 55/14.; Galánta, Fő utca 918/2; Vágsellye, Alsó utca 524/1.), Diderot (Komárom, Lúdpiac tér 4810.), Írók Boltja (Budapest, Andrássy út 45.).
Az Irodalmi Szemle mind nyomtatott, mind interneten elérhető pdf-változatban olvasható, illetve megrendelhető.
Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható a júniusi szám nyomtatott és pdf-változata is.
Száz Ildikó (1970, Vágsellye)
Író, publicista.