„Talán most már mindketten emberré válhatunk” – Kosztrabszky Réka kritikája Guillermo del Toro Frankenstein című filmjéről

Kép forrása: Netflix/Tudum

Mary Shelley Frankenstein című regénye számtalan filmes, színházi és képregényes feldolgozással gazdagodott a megjelenése óta (1818) eltelt több mint két évszázad során. A regény címszereplője által megalkotott Teremtmény (akire sok esetben tévesen az őt létrehozó tudós nevén hivatkoznak) a popkultúra egyik ikonikus alakjává vált; a megalkotott entitást a legtöbb produkció azonban túlságosan démonizálja, és élvezetből gyilkoló szörnyként jeleníti meg. Ez a megközelítés az eredeti mű számos fontos aspektusát és kérdésfelvetését figyelmen kívül hagyja, köztük a lény személyiségének alakulását, valamint tragikus sorsának körülményeit. Hasonló mondható el a mű születésének előzményeit feldolgozó filmes alkotásokról is (Gótika, avagy a szellem éjszakája, 1986; Szél hátán, 1988), melyekben a Teremtmény  ugyancsak egy sorozatgyilkoshoz illő brutalitással kezdi szedni az áldozatait. A Haifaa Al-Mansour Mary Shelley-ről szóló, az írónő ikonikus regényének megalkotását inspiráló élményekre fókuszáló életrajzi alkotásában (2017) viszont a Teremtményt már a mű eredeti koncepciójához hívebb módon ábrázolja: lélektelen gyilkológép helyett a társadalom kitaszítottjaként. Guillermo del Toro adaptációja ehhez a megközelítési irányhoz csatlakozik.

A Frankensteinben feszegetett témák sok tekintetben kötődnek del Toro korábbi munkásságához: a legegyértelműbb kapcsolódási pontok a fogságban tartott vízi teremtmény sorsát feldolgozó A víz érintése (2017), valamint a Pinokkió (2022) című animációs filmekben fedezhetők fel.  Frankenstein-adaptációja ennek a két alkotásnak a témáját, problémafelvetését elegyíti, hiszen a mexikói direktor a Teremtmény létrehozását egy groteszk apa–fia kapcsolat keretei közé helyezi, melyben az akarata ellenére létrehozott entitás saját halhatatlansága miatt képtelen szabadulni a teremtője, és az őt körülvevő világ elutasítottsága által előidézett kilátástalan helyzetéből. Emellett del Toro ezúttal is egy női alakot tesz meg az egyetlen karakternek, aki a teremtménnyel szimpatizál, ami az eredeti történettől való eltérések egyik legfontosabb mozzanata.

A forgatókönyvet is jegyző del Toro másik lényeges módosítása a címszereplő hivatásának és érdeklődésének megváltoztatása. Míg a regénybéli Victor természettudományos előadásokat hallgat, és alkimista érdeklődés jellemzi, addig filmbéli alteregója orvosi végzettségű, és az anatómia kutatásának megszállottja. Ezen alkotói megfontolás egyik oka vélhetően abban rejlik, hogy az adaptáció ily módon egyrészt a könyvnél hitelesebb magyarázatot ad a Teremtmény életre keltéséhez szükséges tudás hátterére vonatkozóan, és ezzel összefüggésben vizuálisan is sokkal megfoghatóbban ábrázolja a Teremtmény születésének körülményeit. Másrészt del Toro az orvossá válás igényét egyszerre jeleníti meg a szülői elvárásnak való megfelelés, valamint a címszereplő ambíciójának: a Teremtmény létrehozásának megvalósítási feltételeként.

A mexikói direktor alkotói koncepciójának harmadik sarokpontja a történetnek az apa–fia kapcsolat vezérfonalára való felfűzésében ragadható meg, amihez a főszereplő családi viszonylatain hajtott végre radikális változtatásokat. Míg ugyanis a regényben Victor Frankenstein egy szerelmi házasságból született, harmonikus családi hátterű, idilli gyermekkorú fiatal férfi, addig filmbéli megfelelőjére a pusztán anyagi érdekből megnősült, ritkán látott zord apa alakja vet nyomasztó árnyékot. Del Toro előtérbe helyezi az apa–fia kapcsolat ábrázolása során a rossz nevelési minták átöröklődésének problematikáját; ez abban is megnyilvánul, hogy az anatómiai leckék (!) hiányos tudása miatt megfenyített Victor később maga is fizikai bántalmazással bünteti a Teremtményt, amikor annak szellemi képességei nem az általa várt ütemben fejlődnek.

A szülőkhöz rendelt színek is fontos szerepet töltenek be az alkotás szimbolikájában, hiszen del Toro  Mrs. Frankensteinhez (Mia Goth) a piros, míg Mr. Frankensteinhez (Charles Dance) a fekete színt rendeli, melyek a felnőtt Victor (Oscar Isaac) öltözékében (fekete kabát, piros nyakkendő, a munka során használt piros kesztyű), a laboratórium egyes elemeiben (például a lény életre keltéséhez használt piros akkumulátorok), az álmában megjelent vörös angyal alakjában is egyértelműen visszaköszönnek. Az Elizabeth iránti érzelmeire való ráébredését, valamint neki tett szerelmi vallomását bemutató jelenetben pedig a nő ugyancsak piros ruhában, kalapban, esernyővel jelenik meg. Azzal, hogy mindkét alakot Mia Goth formálja meg, az alkotás azt hangsúlyozza, hogy Victor az anyjához való hasonlatossága miatt vonzódik Elizabeth-hez. A szülői örökség szempontjából a címszereplő neve is lényeges, habár itt nem a címbe emelt vezetéknév, hanem a keresztnév tölt be fontos szerepet a nomen est omen gondolat jegyében. Victor nevének jelentése (győztes) nemcsak legfontosabb céljának (a halál legyőzése a lény megteremtése által) beteljesülésével függ össze, hanem ez lesz a Teremtmény (Jacob Elordi) első szava is, akinek fizikai léte és első verbális megnyilvánulása kétszeresen is aláhúzza a címszereplő győzelmét, mely végül élete tragédiájának bizonyul.

Del Toro a regénynél jóval megszállottabb, érzéketlenebb alakká formálja Victort, akitől a saját – ebben a változatban hozzá hasonlóan felnőtt korú – öccse, William (Felix Kammerer) is fél, és akit szerelme ugyancsak szívtelennek tart. Az ebben a verzióban örökbe fogadott testvérből a leendő sógornő szerepébe helyezett Elizabeth (Mia Goth) a nők korabeli sztereotipikus képét cáfolja meg, hiszen a zárdából kikerülő, s a tipikus női sors beteljesedése (házasság, gyermekszülés) előtt álló fiatal nő – a címszereplő számára meglepő módon – romantikus regények helyett rovarokról szóló természettudományos könyveket olvas, eszmékről társalog, s minden tekintetben kívülállónak érzi magát. Mivel a nő a Teremtményhez hasonlóan kulturális másságot képvisel, valamint születési körülményei is sejtelmesek, ezért nemcsak pozitív előképként szolgálhatna a Teremtmény számára, hanem betölthetné annak a világban helyét nem találó társnak a szerepét is, akire annyira vágyik.

Elizabeth a könyvbéli alteregójától eltérően nem Victor teremtményének ártatlan áldozataként tűnik fel, hanem az egyedüli szereplőként, aki nem viszolyogva és rettegve, hanem empatikusan és türelmesen viszonyul a Teremtményhez (amivel a mexikói rendező egyik korábbi filmjének megidézése mellett a Szépség és szörnyeteg-párhuzamot is behozza a történetbe), akinek fejlődőképessége először a lány nevének megtanulásában konkretizálódik.

Bár del Toro a regény több szereplőjét is elhagyja a történetből, a szereplőgárdát egy általa kitalált alakkal, az Elizabeth nagybátyjaként feltűnő, valamint Victor kísérletének anyagi költségeit álló Henrich Harlander (Christoph Waltz) személyével egészíti ki. A fotográfia iránt lelkesedő, katonaorvosból lőszergyárossá avanzsáló férfi személyén keresztül a mexikói direktor egyrészt a halál legyőzésének egy másik gótikus módozatát, a halálos betegség által gyötört testből egy másikba való átlépést lehetővé tevő „orvosi eljárás” problematikáját is érinti, ám Mr. Harlander hirtelen és hatásvadász halála meglehetősen rövidre zárta az általa képviselt drámai vonalat. Másrészt a férfi fotográfia iránti érdeklődése szintén kapcsolódik az előbb említett tematikához, hiszen a 19. században a fényképekre, s különösen a post mortem fényképekre a halál kicselezéseként tekintettek. A mexikói rendező azonban egy gótikus művekre jellemző poétikai megoldással fordít az eljárás időbeliségén; Mr. Harlander nem egy holttestet örökít meg, hanem az egyes holttestek testrészeiből létrehozott Teremtményről a születését megelőzően készít képet Victor Frankenstein kísérletének fényképes dokumentációja céljából.

Del Toro nemcsak a már említett pontokon alakítja át az eredeti történetet, hiszen az őt érdeklő téma érdekében eszközölt dramaturgiai változtatásoknak köszönhetően Mary Shelley regényének tragikus, a két szereplő párhuzamos pusztulására épülő végkifejlete katartikusabbá válik. A filmbéli Victor ugyanis a rossz családi mintát megtörve, saját felelőtlen tetteit megbánva, és az általa teremtett, ám magára hagyott, nyomorúságos életre kárhoztatott Teremtmény bocsánatát és feloldozását elnyerve távozik a túlvilágra, s teremtménye is esélyt kap egy új életre.

Bernie Wrightson Frankenstein-illusztrációi bevallottan fontos inspirációs forrásul szolgáltak del Toro adaptációjához, sőt a rendező őt szerette volna felkérni a Teremtmény kinézetének megtervezéséhez, ami azonban az amerikai művész halála miatt sajnos már nem történhetett  meg. Wrightson illusztrációinak hatása azonban így is megmutatkozik a filmen. Nemcsak a Teremtmény kinézetében, hanem a történet megközelítési módjában is, hiszen, ahogy a bevezetőben már említettem,  del Toro sok korábbi feldolgozástól eltérően nem egy lélektelen gyilkosként jeleníti meg a Teremtményt, hanem – összhangban a regény koncepciójával – annak magányára, kitaszítottságára helyezi a hangsúlyokat. A filmbéli Teremtmény kevésbé enged teret az emberek kegyetlen bánásmódja miatti dühének, hiszen önvédelemből öl, nem pedig szándékosan, ráadásul Victor szerelmének meggyilkolása helyett az utolsó percig az eredetileg neki szánt golyótól haldokló Elizabeth mellett van.

Ezzel összhangban az Alexandre Desplat által komponált filmzene nem a hatásvadász horrorfilmes zsánert idézi, hanem lírai, érzelmes dallamai a Teremtmény sebezhetősége és szenvedése mellett annak tragédiáját közvetíti. Victor kísérletezésére sem a baljós atmoszféra jellemző, és a teremtményével való első találkozása a regénytől eltérően megható, reményteljes hangulatú, sőt a férfi kezdetben szülői türelemmel tanítgatja a Teremtményt, akinek azonban nem ad nevet, mivel értelmének vélt hiánya miatt idomíthatatlan állatként tekint rá. Az adaptációban ebből adódóan Victor teremtményétől való megszabadulási vágyát sokkal inkább annak vélt taníthatatlansága – és ezáltal uralhatatlansága –, mintsem pusztán az iszonyat motiválja.

Del Toro katolikus vonatkozásokkal gazdagította az eredeti történetet, ami például az életre keltés előtt álló Teremtmény testének keresztre feszítettségében, az álomban megjelent angyal motívumában, vagy Victor és Elizabeth gyóntatófülkében folytatott dialógusában nyilvánul meg. De ugyanígy kidomborítja a történet görög mitológiai vonatkozásait is, mintegy elosztva Prométheusz sorsának körülményeit Victor és a kezdetben leláncolva tartott Teremtmény között, a tűz motívumát pedig az élet kioltásának értelmében építi az alkotásba. Emellett olyan gótikus regényekre jellemző motívumot használt fel, mint a Teremtmény életre keltésének helyszínéül szolgáló, a semmi közepén álló kastélyszerű tornyot, melynek legfelső, éghez közeli emeletén a teremtés zajlik, a tudatalattit jelképező alagsora pedig a világ elől elrejteni kívánt Teremtmény börtönéül szolgál. A lény meggyilkolása céljából felgyújtott torony hó alá temetett romjai Victor végzetes teremtésének mementóit őrzik, melyek az önmegismerés útjára lépő Teremtményt igazítják el tragikus származásával kapcsolatban.

A film vizuális megoldásai nagyszabásúak, ám a külső helyszínek sok esetben steril benyomást keltenek. Ráadásul a „farkaskaland” epizód – melynek cselekménybe helyezését sokkal inkább a látvány, mintsem a dramaturgia motiválta – meglehetősen művinek hat, mivel az állatok számítógépes effektek általi kidolgozottsága túlzottan szembetűnő. Ugyanakkor a jelmezek, a helyszínek berendezése, valamint a világítástechnika megkapó atmoszférát teremtenek, s remekül kiegészítik a vizuálisan grandiózus jeleneteket, mint például a laboratórium monumentalitását, illetve a Teremtmény életre keltéséhez szükséges energia begyűjtésének akciófilmekbe illő megjelenítését.

Guillermo del Toro Frankenstein-adaptációja pazar látványvilágú, grandiózus jelenetekben bővelkedő alkotás, mely átélhetően képes megjeleníteni a Teremtmény sorsának tragikumát és  új szempontból közelíti meg annak teremtőjével való kapcsolatát. Az eredeti cselekmény egyes jeleneteinek módosításával, áthangolásával del Toro újszerű, katartikus végkifejletet ad az általában horrorisztikus eszközökkel vászonra vitt tragikus történetnek, melynek során teremtő és teremtmény egymás kölcsönös megértéséből adódóan eljutnak a megbékélés állapotába.

Kosztrabszky Réka (1987, Budapest)

Irodalomtörténész, kritikus.