Hizsnyai Zoltán verse

Kép forrása: Wikipédia

A KIMARADT SZÉK

(RÉSZLET A SAJÁT EGÉSZBŐL)

A kétszer harmincéves Fonzi emlékére

 

Valaki mindig áll az ágyam mellett.
Vagy térdel. Néha az ágy szélére ül.
Érzem a szagát, illatát. A testtömegét.
A puszta jelenlétét.

Anyám horgol a fejem fölött.
Apám mögötte az ajtófélfának
támaszkodva rágja a körmét.
Anyám anyja, Mamuka, zoknit
stoppol a sarkamnál.
Anyai dédanyám olvasót morzsol.
Húgom az aranyszőke babáját fésüli.
Apai nagyapám nincs a közelemben,
de mindig hallom a galambcsigolyák
halk reccsenését, ahogyan
nagy bütykös kezével
kitekeri a nyakukat.

Egyikük sincs már.
Egyikük sincs még.
Egyikük sincs épp,
mégis mindig mindnyájan
ott szuszognak az ágyamnál.
Nem ennél a mostaninál,
hanem a réginél.

Viszont minden valaha volt
fekhelyemen, vackomban
ezt a fekvőhelyet élem át.
Valójában nem is a konkrét
bútordarabot, hanem az
elhelyezkedését, tájolását.
Az eredeti alvóhely környezetét.
Létpozícióját.

Szemben a keletre nyíló
háromszárnyú ablak,
ezüst és piros lamellákból
álló fémredőnnyel,
előtte tekervényes, dzsungelien
zsúfolt mintájú szilonfüggönnyel,
tőle balra a bécsi szárnyas zongora,
fölötte az ódon falióra, amely
egyszerre mutatja minden
volt és eljövendő időm.
Ingája áll, a nullponti
energiát lefetyeli.

Az ablaktól jobbra még a Lotos
márkanevű fekete-fehér tévé,
de részben már a későbbi színes
stílusjegyeit is magán hordozza.
Aztán fordítva: a színes a régi
fényes diófa dobozában,
majd egyszerre mindkét készülék,
ugyanabban a cirka százkilencven
köbcentiméterben.

Aztán jön az ívelt ágytámlájú,
diszkréten nyiszorgó, tömör
diófa családi dupla nyoszolya
az intarziás éjjeliszekrényekkel,
a fölötte elhelyezett, díszes
keretű szitanyomattal, amely
az áldást osztó Jézust ábrázolja.
A Megváltó két oldalán
apám kézi színezésű
tangóharmonikás képe
és anyám piros maslis
süldőlány kori fotója.
Ez a hely egyik nézete.

A másik nézetben a kétszemélyes
fekhellyé szétnyitható rekamié
a horgolt terítőkkel díszített
két fotellal és a csipkeabrosszal
borított dohányzóasztallal.
Az egész fölött egy hatalmas,
majdnem a plafonig felérő
színes fotóposzter.

Egy erdei tó kora őszi képe,
a falevelek az élénk sárgától
a piroson át a dohánybarnáig
számos színárnyalatban
vagy még a víz fölé hajló fákon,
vagy már a vízen himbálózva,
vagy éppen útban lefelé.
A túlparton egy takaros,
sátortetős faház, a tó fölé
terebélyesedő ácsolt terasszal,
a vízfelszínig nyúló lépcsősorral.
A terasz egyik tartócölöpéhez kötve
egy döglégyzöld ladik ringatózik
a felhőárnyakkal kiszorítósdit játszó,
napfényben villódzó, fel-felragyogó,
színes falevelekkel pitykézett tótükrön.
Várja az utasát.

Ezt a posztert is magammal hordozom,
ahogy ágyam perspektívájából
bejárom egyetlen pontba
sűrűsödött utam.

A jobb hátsó sarokban áll az
ágyneműtartó, tetején megviselt,
foszlott gerincű könyvekkel,
és egy ólomüveg búrájú
asztali lámpával.
Alatta csontkeretes
olvasószemüveg.

Aztán az ajtó – és ezzel
körbe is jártuk a szobát,
megint az ágyamnál vagyunk.
Ugyanúgy, mint ugyanebben
a pillanatban.

És csak most tudatosítom,
hogy az ágyamat igazából
le se tudom írni, valahogy
nem is látom tisztán, hiába
erőlködöm, képtelen vagyok
ráélesíteni az agyamat.

Úgy tűnik, tényleges tartalma
igencsak korlátozott lehet,
puszta idea minőségében
rekedt meg tudatomban.
Elgondolkodtató, hogy mégis
innen nyílik a legtisztább,
legrészletgazdagabb rálátás,
a legszélesebb perspektíva
a Saját Egészre.

Jut eszembe: kimaradt egy szék,
amely általában az ágyneműtartó
és az ajtó között áll.
Nyilván nem véletlenül.

Kerengő dervisre játszom
az ovis kezeslábasomban,
megszédülök, és a kifelejtett szék
ülőkéjének éles peremébe
verem be az ajkam.
Három öltéssel varja össze
a körzeti orvos.

Persze, igazából semmi sincs
kifelejtve, merthogy nincs is
erre mód: minden éppen most
történik, az is, amiből majd csak
három-négy év múlva merítem
az ihletet, amikor az Egri
csillagokat olvasom rongyosra
egy szempillantás alatt.
Vagyis ez kiemelés.

A széknek és a hozzá fűződő
dervisbalesetnek a dramaturgiai
és metaforaképző súlyát
nagyban növeli, hogy a szóban
forgó szék varázserővel bír.

Amikor egyszerre sikerül látnom
a valóság legrészletgazdagabb
és legszélesebb perspektíváját,
mindig felhívja magára a figyelmet.
Felülök abban az ágyamban,
önkéntelenül hátrapillantok,
erős késztetést érzek,
hogy elinduljak feléje.

Lassan, delejezetten haladok,
mintha mágnes húzna.
Közben valahonnan iszonyú mélyről
felbugyborékol bennem a tetterő,
az elszánt, végsőkig koncentrált akarás.
Amikor eléje érek, jobb lábam magától
felemelkedik, és a parketta felett,
akár ha egy láthatatlan lépcsőfok
lenne ott, szilárd támasztékra lel
a valósággá sűrűsödött képzeletben.
Aztán fellépek a kifelejtett székre,
és a szoba közepe felé fordulok.
Érzem a még nagyobb erőt, és
legbelül élesen látom a szoba egész
légterét behálózó lépcsősorokat
és légi ösvényeket.
Óvatosan kilépek az egyikre,
elindulok a fény felé.
Megkerülöm az ötágú csillárt,
és a zongora szárnyai fölött
a szoba északkeleti sarka
felé veszem az irányt.

Úgy érzem, mindent megtehetek.
Már az ösvényeket se követem,
szabadon emelkedek, süllyedek
az akaratomnak alárendelt térben.
Aztán a régi és az új tévé között
oszcilláló készülék fölött figyelmem
egy femtoszekundumra elkalandozik,
és akaratlanul rögvest süllyedni kezdek.
Szerencsére még időben sikerül
átlendülnöm egy közeli ösvényre,
onnan meg egy alsóbb lépcsőfokra,
ezen a lépcsősoron pedig óvatosan
letántorogni a kifelejtett székig.

Most így, az ekként megképződött
retorikai térben jelenik meg előttem,
konkrétabban az egyik zongoraláb,
a radiátor és a parkettaszegély
közötti térrészben Fonzi is.

Először egy tétován matató,
holtsápadt kézfej szivárog át
a penészprémes pincemélyből,
aztán a fonnyadt al- és felkar,
majd az imbolygó, hófehér
pólyába burkolt koponya.
Oldalvást, kitekert törzzsel
fordul be a zongoraszárny alá.
A fejkötés fehérje halványan
átszivárog teste egészére.
Kitakarja ingatag valóságomból
a maga számára kínkeservesen
szétfeszített térrést,
de némileg áttetsző.

Átszűrődik rajta Jancsika vézna alakja is,
ahogy pótkerekes kisbiciklijének
romjai közé préselve fekszik csurom
véresen egy traktorkerék alatt,
itt a szomszéd utcában,
a posztertó felhőárnyakkal
kiszorítósdit játszó,
napfényben csillogó,
színes falevelekkel
pitykézett tükre mögött.

Kificamodott vállát helyrerántja,
és megindul a kifelejtett szék felé.
A csillár alatt a hétrét görnyedt test
megtorpan, és megrázza magát.
Haladtában fokozatosan kiegyenesedik,
minden lépéssel határozottabbá,
elszántabbá és vitálisabbá válik.
A szék előtti lépcsőfokokat már
elementáris tetterővel győzi le.
A befelé fordulás kissé még nyögvenyelős,
de aztán állát egyszeriben felszegi, kivár,
s amikor úgy érzi, elég energiát sikerült
transzmutálnia a foszlott téridőből,
megindul az egyik légi ösvényen.

Az egyetlen fényforrás felé halad,
megkerüli a csillárt, aztán gondol egyet,
lelép a semmibe, kissé süllyedni kezd,
de erőt vesz magán, és sikerül
a dohányzóasztal fölött
a posztertó felé ellibegnie.
Az öreg vízparti tölgyek
koronáját célozza meg, képes még
emelkedni is, ám minél közelebb ér
a kiszemelt ághoz, úgy veszít erejéből,
szuszog, zihál, halovány karjaival még
görcsösen telleget is, mintha éppen
felröppenni készülne, ám pszichés
erőforrásán otromba lék tátong,
egyre erősebb sugárban tódul ki rajta
az életösztön, lassan süllyedni,
zsugorodni kezd, s amikor a tótükör
fölé ér, egyszeriben minden maradék
ereje kiböffen, és már csak a hosszú
hónapokig, évekig, három évtizedig
tartó zuhanás, míg végül belehuppan
a deszkamólótól eloldódott ladikba,
s akkorra már csak akkorka, mint egy
héthetes embrió múmiája, s a rajta
átsejlő Babszem Jancsikával együtt
lassan tovaringatja a döglégyzöld ladik
az erdő páfrányok övezte
éjsötét mélyébe kanyargó
békalencsés tömpölyön…

Felülök mindig ugyanabban az
ágyamban harminchét évesen,
ovis dervisként, vénen, félholtan,
egészen, mindig elcsodálkozva
ezen az egészen, hogy annyi év,
évtized, hogy annyi-annyi élet
és halál képes megragadni
az Idő emlékezetcsapdába
süllyedt kerekén.

 

Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható a februári szám nyomtatott és pdf-változata is.

Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető a következő e-mail-címen: madachegyesulet@gmail.com.

 

Hizsnyai Zoltán (1959, Rimaszombat)

Költő, szerkesztő.